A kafarnaumi vak
A történet bevezetését lásd J 6-7.
Péter éppen halászni indul, amikor Jakab és János egy vakot kísérnek Jézus elé.
A szerencsétlen ember kezében tartja botját, de most nem használja. Biztosabban
lép, ha a kettőre bízza magát.
– Nos, ember, a Mester előtted
áll.
A vak ember letérdel:
– Uram! Könyörülj rajtam!
– Látni akarsz? Állj föl! Mióta
vagy vak?
A négy apostol (András is Péterrel
van) körülállja Jézust és a vakot.
– Hét éve, Uram. Azelőtt jól
láttam, és dolgoztam. Kovács voltam a tengermelléki Cezáreában. Jól kerestem. A
kikötőnek, a sokfajta kereskedelemnek mindig szüksége volt a munkámra. De
amikor egy horgony-vasat kalapáltam – gondolhatod, milyen vörösen izzott, hogy
könnyen hajoljon az ütésre – kipattant belőle egy izzó szilánk, és kiégette a
szememet. Már amúgy is beteg volt mindkét szemem a kovácstűzhelyből kiáradó
hőségtől. Elvesztettem a megütött szemet, és három hónapra rá a másik is
megvakult. Elfogyott megtakarított pénzem, és most alamizsnából élek...
– Egyedül vagy?
– Van feleségem és három apró
gyermekem... Az egyiknek még arcát sem ismerem... És él még idős anyám is. Most
mégis ő és feleségem keres egy kis pénzt, és azzal és az általam vitt alamizsna
segítségével nem halunk éhen. Ha meggyógyítanál!... Újra dolgoznék. Csak annyit
kérek, hogy dolgozhassak, mint jó izraelita, és kenyeret adhassak
szeretteimnek.
– És hozzám jöttél? Ki szólt
neked?
– Egy leprás, akit te gyógyítottál
meg a Táborhegy lábánál, amikor a tó felé mentél, gyönyörű beszéded után.
– Mit mondott neked?
– Hogy te mindent
megtehetsz. Hogy a
test és a lélek megmentője vagy. Hogy világosság vagy a lelkeknek és a
testeknek, mert Isten Világossága vagy. Ő, a leprás, a tömeg közé mert
keveredni – kockáztatva, hogy agyonkövezik – teljesen beburkolózva köpenyébe,
mert látott a hegy felé haladni, és arcod láttán remény kelt szívében. Ezt
mondta nekem: „Láttam abban az arcban valamit, ami ezt mondta: 'Ott van a
gyógyulás. Menj!’ És odamentem.” Azután elismételte beszédedet, és azt is
mondta, úgy gyógyítottad meg, hogy kezeddel – minden irtózat nélkül – megérintetted.
Visszajött a papoktól, a megtisztulás után. Én ismertem őt, amikor
posztóraktára volt Cezáreában, mert dolgoztam neki. Elindultam, és a városokon
és falvakon át kérdezősködtem utánad. Megtaláltalak... Könyörülj rajtam!
– Gyere! Itt még túl erős a fény
annak, aki a sötétségből jön ki!
– Akkor hát meggyógyítasz?
Jézus Péter háza felé vezeti őt, a
kis kertbe, ahol tompább a fény. Maga elé állítja, de oly módon, hogy a
gyógyult szem először ne a még fényfoltos tavat pillantsa meg. Olyan ez az
ember, mint egy végtelenül engedelmes gyermek, annyira hagyja, hogy azt tegyenek
vele, amit akarnak. Nem kérdez semmit.
– Atyám! Add meg világosságodat
ennek a fiadnak! – Jézus rátette kezét a térdeplő ember fejére. Így marad egy
pillanatig. Majd megnyálazza ujja hegyét, és jobb kezével megérinti a nyitott,
de élettelen szemeket.
Egy pillanat. Az ember máris
pislog, megdörzsöli szemhéját, mint aki most ébredt fel, és ködösen lát.
– Mit látsz?
– Ó!... Ó!... Ó, Örökkévaló Isten!
Azt hiszem, azt hiszem... ó, hogy látom a ruhádat... piros, ugye? Meg egy fehér
kezet... és egy gyapjú övet... Ó! Jó Jézus... egyre jobban látok, ahogy kezdek
hozzászokni a látáshoz... Ez itt a föld füve... az meg biztosan egy kút, ott
pedig egy szőlőtőke van.
– Állj fel, barátom!
Az ember, aki sír is, nevet is,
föláll, majd tétovázik egy pillanatra a hódolat és a kívánság között. Azután
fölemeli arcát, és Jézus tekintetével találkozik. Jézuséval, akinek mosolya
csupa könyörülő szeretet. Nagy dolog lehet visszanyerni a látást, és első
napként ezt az arcot pillantani meg! Az ember felkiált, és feléje tárja két
karját. Ösztönös mozdulat ez, de fékezi magát.
Ekkor azonban Jézus tárja ki
karját, és magához vonja az embert, aki jóval alacsonyabb nála.
– Most térj vissza házadba, és
légy boldog és igaz! Menj az én békémmel!
– Mester, Mester! Uram!
Jézus! Szent! Áldott! A világosság... látok... mindent látok... Itt a kék tó, a tiszta ég, a
lemenő nap, ott meg a hold kezd látszani... De a legszebb, legtisztább kékséget
a te szemedben látom, és Benned látom a legigazibb nap szépségét, és ragyogni a
legszentebb hold tisztaságát. Szenvedők csillaga, vakok Világossága!
Könyörület, aki élsz és munkálkodsz!
– A lelkek Világossága vagyok.
Légy a Világosság fia!
– Mindig az leszek, Jézus!
Ahányszor összezárom szemhéjamat újjászületett pupillámon, annyiszor újítom meg
ezt az eskümet. Légy áldott te, és a Magasságbeli!
– Áldott legyen a Fölséges Atya!
Menj!
Az ember boldogan, biztos
léptekkel távozik, Jézus és az apostolok pedig beszállnak a bárkákba, és
elkezdik a hajózási műveleteket.
(2-108)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése