Evangelii gaudium - IX. Az evangelizáció társadalmi vetülete
– a szegények (nr. 177–216)
November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták
Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű
apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi
Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk
közre.
Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás IV.
fejezete az evangelizáció társadalmi vetületeivel foglalkozik. Ez a legterjedelmesebb
rész a szövegben, s ez is mutatja, hogy ezen a téren milyen fordulatra,
megújulásra van szükség az Egyházban. Természetesen ennek az egész folyamatnak
csakis az előzőek során említett kérügma lehet az alapja, hiszen a hitünk arra
adott válasz, és az egész evangelizáció végcélja, Isten Országa is abban tárul
fel előttünk. Mivel pedig az Országnak ez az örömhíre nem csak megszólítja, de
át is alakítja az embert minden kapcsolatával, viszonyával egyetemben,
szükségszerűen társadalmi vetülettel is bír: „…senki sem kívánhatja tőlünk,
hogy a vallást a személyek titkos belső világába utaljuk, a társadalmi és
nemzeti életre való mindenféle kihatás nélkül, anélkül, hogy aggódnánk a civil
társadalmi intézmények üdve felől, anélkül, hogy megnyilatkoznánk azon kérdések
kapcsán, amelyek érdeklik az állampolgárokat” (nr. 183).
Ennek a „társadalmiságnak” elsődleges eleme a szegények melletti elköteleződés – egy olyan hívő alap-magatartásforma, amelynek tettekre váltásában Jorge Mario Bergoglio mindig is jeleskedett: mind jezsuitaként, mind Buenos Aires főpásztoraként a favellákban, a nyomortelepeken. Hogy korunk helyzetét leírja, a pápa bibliai képet használ fel: a zsidó nép Egyiptomban Istenhez kiáltott, s Isten meghallotta az ő kiszolgáltatott és kétségbeesett kiáltásukat (vö. Kiv 3,7–8.10). Aki hívő ember, az egyesül Istennel minden egyes emberi kiáltás meghallásában – „Az Egyház felismerte, hogy e kiáltás meghallásának szükségessége magának a kegyelemnek a megszabadító működéséből fakad, amelyet mindannyiunkban kifejt, ezért nem csak párak számára fenntartott küldetésről van szó” (nr. 188). Az egész Egyháznak, minden kereszténynek radikálisan szolidárissá kell válnia minden emberrel, minden emberi fájdalommal, szenvedéssel, nyomorral, sőt minden néppel is, amelynek a kiáltása sok ezer szájból hangzik fel. Ha ezt nem valósítjuk meg, akkor hűtlenné válunk az evangéliumhoz, s bizony – a páli szófordulattal élve (vö. Gal 2,2) – hiába fáradozunk, fölöslegesen „futunk”. Az erre vonatkozó hitbeli tanítás „annyira világos, annyira közvetlen, annyira egyszerű és beszédes, hogy semmiféle egyházi értelmezésnek nincsen joga relativizálni azt” (nr. 194).
Így tehát Isten népének rá kell ébrednie arra, hogy a szegényeknek kivételes helye van a soraiban. Ez nem jelentheti azonban csupán azt, hogy olykor anyagi segítséget nyújtunk – bár ez hasznos támogatás, önmagában mégis kevés a hit szempontjából. „Elköteleződésünk nem kizárólag a segítségnyújtás és támogatás akcióiban vagy programjaiban áll, a Szentlélek nem féktelen aktivitást indít el bennünk, hanem elsősorban a másik felé forduló odafigyelést, »akit önmagunkkal teljesen egynek tekintünk«” (nr. 199). Ha ez nincs meg bennünk, akkor nem sokat ér a pénzadomány. Ferenc pápa kifejezetten kemény hangon szól a katolikusokhoz: „fájdalommal kívánom kijelenteni, hogy a legnagyobb diszkrimináció, amely a szegényeket sújtja, a lelki odafigyelés hiánya” (nr. 200). Ez azért fájdalmas, mert a szegények lelke kivételesen nyitott Istenre és az evangéliumra – de mi egyáltalán nem törődünk ezekkel a lelkekkel. Nem csak a szegények megélhetésére, de az üdvösségükre is gondot kell viselnünk. A pápa szomorú szívvel mondja ki: „Félek, hogy ezek szavak is csupán néhány kommentár tárgyát képezik majd, s nem lesz valódi gyakorlati következményük” (nr. 201).
Valóban, az Evangelii gaudium lélekben, látásban, életben, gyakorlatban akar megújítani minket. Ha csak nagyokat beszélünk a buzdításról, konferenciákon, könyvekben és okoskodó szószaporítások során vizsgálgatjuk, mint a lepkegyűjtő a hálójába került zsákmányt, akkor Ferenc pápa kezdeményezése kudarcot vall bennünk. Át kell alakulnunk. Milyenné? „Kicsikké, de erősekké Isten szeretetében” (nr. 216). Hisz „minden keresztény meghívást nyert arra, hogy gondot fordítson azon nép és világ sebesültségére, amelyben élünk” (uo.).
Ennek a „társadalmiságnak” elsődleges eleme a szegények melletti elköteleződés – egy olyan hívő alap-magatartásforma, amelynek tettekre váltásában Jorge Mario Bergoglio mindig is jeleskedett: mind jezsuitaként, mind Buenos Aires főpásztoraként a favellákban, a nyomortelepeken. Hogy korunk helyzetét leírja, a pápa bibliai képet használ fel: a zsidó nép Egyiptomban Istenhez kiáltott, s Isten meghallotta az ő kiszolgáltatott és kétségbeesett kiáltásukat (vö. Kiv 3,7–8.10). Aki hívő ember, az egyesül Istennel minden egyes emberi kiáltás meghallásában – „Az Egyház felismerte, hogy e kiáltás meghallásának szükségessége magának a kegyelemnek a megszabadító működéséből fakad, amelyet mindannyiunkban kifejt, ezért nem csak párak számára fenntartott küldetésről van szó” (nr. 188). Az egész Egyháznak, minden kereszténynek radikálisan szolidárissá kell válnia minden emberrel, minden emberi fájdalommal, szenvedéssel, nyomorral, sőt minden néppel is, amelynek a kiáltása sok ezer szájból hangzik fel. Ha ezt nem valósítjuk meg, akkor hűtlenné válunk az evangéliumhoz, s bizony – a páli szófordulattal élve (vö. Gal 2,2) – hiába fáradozunk, fölöslegesen „futunk”. Az erre vonatkozó hitbeli tanítás „annyira világos, annyira közvetlen, annyira egyszerű és beszédes, hogy semmiféle egyházi értelmezésnek nincsen joga relativizálni azt” (nr. 194).
Így tehát Isten népének rá kell ébrednie arra, hogy a szegényeknek kivételes helye van a soraiban. Ez nem jelentheti azonban csupán azt, hogy olykor anyagi segítséget nyújtunk – bár ez hasznos támogatás, önmagában mégis kevés a hit szempontjából. „Elköteleződésünk nem kizárólag a segítségnyújtás és támogatás akcióiban vagy programjaiban áll, a Szentlélek nem féktelen aktivitást indít el bennünk, hanem elsősorban a másik felé forduló odafigyelést, »akit önmagunkkal teljesen egynek tekintünk«” (nr. 199). Ha ez nincs meg bennünk, akkor nem sokat ér a pénzadomány. Ferenc pápa kifejezetten kemény hangon szól a katolikusokhoz: „fájdalommal kívánom kijelenteni, hogy a legnagyobb diszkrimináció, amely a szegényeket sújtja, a lelki odafigyelés hiánya” (nr. 200). Ez azért fájdalmas, mert a szegények lelke kivételesen nyitott Istenre és az evangéliumra – de mi egyáltalán nem törődünk ezekkel a lelkekkel. Nem csak a szegények megélhetésére, de az üdvösségükre is gondot kell viselnünk. A pápa szomorú szívvel mondja ki: „Félek, hogy ezek szavak is csupán néhány kommentár tárgyát képezik majd, s nem lesz valódi gyakorlati következményük” (nr. 201).
Valóban, az Evangelii gaudium lélekben, látásban, életben, gyakorlatban akar megújítani minket. Ha csak nagyokat beszélünk a buzdításról, konferenciákon, könyvekben és okoskodó szószaporítások során vizsgálgatjuk, mint a lepkegyűjtő a hálójába került zsákmányt, akkor Ferenc pápa kezdeményezése kudarcot vall bennünk. Át kell alakulnunk. Milyenné? „Kicsikké, de erősekké Isten szeretetében” (nr. 216). Hisz „minden keresztény meghívást nyert arra, hogy gondot fordítson azon nép és világ sebesültségére, amelyben élünk” (uo.).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése