Nagyböjt második vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

Bragai Szent Márton érsek emléknapja

Nagyböjt tizenkettedik napja

Irgalmasságodra gondolj, Uram,

És könyörületedre, mely öröktől való.

Ne ujjongjon ellenség fölöttünk,

Szabadítsd meg, Istenem népedet

Minden sanyarúságból.

Könyörögjünk!

Istenünk, te megparancsoltad nekünk, hogy hallgassunk szeretett Fiadra. Táplálj minket szent igéddel, hogy megtisztult lélekkel, örvendezve szemléljük majd dicsőségedet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Surgite, et nolite timere.”

(Máté 17, 7c.)

„Keljetek fel és ne féljetek!” Bátorította a földre borult három kiválasztott tanítványát, a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor a Tábor-hegyéről a színeváltozás után elindultak visszafelé. A történet ismerős mindannyiunknak, már csak azért is, mert néhány hete már vettük ezt a történetet egy másik evangélista megközelítésében. Miről is szól a mai evangélium? Mit akar mondani, sugallani nekünk? Vajon mit akarunk mi érteni alatta, a színeváltozás alatt? Nem könnyű ezekre a kérdésekre egyértelmű választ adni, hiszen maga Jézus Krisztus is sokféle arcát mutatta meg számunkra az elmúlt hetek és hónapok elmélkedéseiben. Bizonyára emlékezünk még arra, amikor heves, düh kirohanásával kiűzi a jeruzsálemi templomból az árusokat, biztosan bennünket is némi félelemmel töltött el a történet, vagy a kiszáradt fügefa esete, amelyet szinte bosszúból szárít ki, mert nem akkor és ott volt rajta gyümölcs amikor ő szerette volna. De nem felejthetjük el azt az arcát sem, és bizony ez sokkal gyakoribb, mint az előbbiek, amikor betegeket visznek hozzá, vagy amikor a nyilvános bűnösökkel, a vámosokkal is egy asztalhoz telepedik. Ezek az arcok az isten emberi vonásait, emberi mivoltát igyekeznek bemutatni, akár csak a pusztai kép, amikor a negyven napos böjt után úgy dönt a sátán, hogy most érkezett el az ideje annak, hogy megkísértse és eltántorítsa küldetésétől a názáreti Mestert.

Hányféle arca van Istennek? Tehetjük fel újra meg újra a kérdést önmagunknak és embertársainknak. Mi vajon melyiket látjuk? Nekünk vajon melyiket mutatja meg? Melyik az, amelyen keresztül látni, érteni véljük Őt a mindennapokban, életünk hétköznapjainak nehézségei közepette? Melyik a kedves nekünk? Az, amikor szigorú, az amikor életmentő, az amikor alázatosan imádkozik Mennyei Atyjához, az amikor magához öleli a gyermekeket, vagy azaz arc, amely a töviskoszorútól sebzett, véres? Miben, és hogyan tapasztaljuk meg az Ő valóságát, létezését, mellettünk állását, velünk való testvériségét? Milyennek éljük meg ma, a nagyböjt második vasárnapján, amikor az enyhet hozó tavasz helyett ismét a hideg, szeles tél kergetőzik a Klastrom-hegy tetején? Valószínűleg sokfajta válasz születne a feltett kérdésekre, valószínűleg pontosan annyi ahány ember egyáltalán hajlandó ezeket a kérdéseket feltenni magának. Isten sokféleségéről, a nagy és kis dolgokban való jelenlétéről próbált bizonyságot tenni ez az egész megváltott nép, amely igyekszik a maga gyarló módján közelebb és közelebb kerülni hozzá, az ő szellemiségéhez, lelkületéhez. Arról, amikor érthető módon szól, és cselekszik, amikor azt a csodát éljük meg, hogy meghallgatta az imádságunkat. Arról, amikor máshogy szól, és arról, amikor hallgat. Az a fiatal lány, aki a Refisz sátorban megrendezésre kerülő élő bizonyságtétel című délutáni együttlétén a betegségéről és a csodával határos meggyógyulásáról beszélt, az első csoportba tartozik.
Visky András Júlia című monodrámája a hallgató Isten valóságába helyezett bele kőkeményen bennünket.

Beszél. Jókor, eleget.
Cselekszik. Egyértelműen.
És hallgat. Nem heteken, hónapokon át. Akár évekig is.

A bizonyságot tevő lánytól valaki megkérdezte a sátorban: „nem haragudtál az Istenre, hogy ilyen súlyos betegséget adott neked?"
„Nem. Az Istenre nem haragudtam"- hangzott a válasz. „Haragudtam magamra, a tehetetlenségemre, a helyzetemre, de rá nem."

Nem haragudott. Hitte, hogy nem maradhat beteg ilyen fiatalon. És meggyógyult.
De mi van azokkal, akik nem gyógyulnak meg? Betegen születnek, fiatalon betegednek meg. S nincs gyógyulás.

Mi lett volna vele? Mi van akkor, amikor nem érkezik az imádságra válasz, s kéréseink nem hallgattatnak meg?
Haragudhatunk? Perlekedhetünk? A harcnak van értelme, vagy a megadásnak? Esetleg az elfordulásnak? Mitől függ a válasz? Mikor érkezik? Mi lesz az? S mi mit tehetünk/ tegyünk addig?

Júliának osztályrészül jutott a bátorság. Nem biztos, hogy akarta: muszáj volt erősnek lennie. Muszáj volt elhordozni nem csak az egyéni tragédiát, az ebből fakadó reménytelenséget, hanem még az Isten hallgatását is.

Igen, az Isten hallgatott. Nem lehetett tudni, mikor nyílik meg a tábor kapuja, mikor lesz újra szabad az anya és hét gyereke. Nem lehetett tudni, vajon élve kibírják-e addig? Öt éven keresztül nem lehetett tudni semmit a börtönben levő szeretett férjről. Nem lehetett tudni, hogy él, vagy hal. Öt év nagy idő. Főként mikor a remélt válasz helyett őrjítő csend van.
Júlia nem maradt tétlen. Könyörgött, kérdezett, perlekedett. Talán néha hallgatott is. Majd újra próbálkozott. Isten határhelyzetbe juttatta. Válaszként határhelyzetbe kényszerítette ő is az Istent. Meg akart halni. Remélve, hogy önkéntes halála által kiváltja szerettei esetleges halálát.
De nem hallhatott meg. A hallgató Isten beavatkozott. Cselekedett. Mindannyian megmenekültek. A család később újra egyesülhetett.

Miért van néha egyértelműség?
Miért van máskor hallgatás, határhelyzet?
Azt hiszem, nem tőlünk függ. Isten különböző arcai ezek.
Egyikünknek ezt, másikunknak azt mutatja.

Krisztusban szeretett Testvéreim! A mi Urunk, Jézus Krisztus nem csak a három kiválasztott apostolt vitte fel a Tábor-hegyre, hanem felvisz minden egyes hívő embert, eljuttat mindannyiunkat a Tábor-hegy magasságára, és ugyanúgy eljutat bennünket a pusztaság negyven napjába, el kell mennünk vele a Via Dolorosára, egészen fel a Koponyák hegyéig, majd másnap az üres sírig is.

Isten dicsősége sokféle alakban megnyilatkozott és meg is nyilatkozik számunkra akár naponta többször is: természetfölötti

jelekben, csodákban, Isten mindenhatóságának, és szentségének a

kifejezésében, betegségeinkben, félelmeinkben, kétségeinkben. Itt most arról van szó, hogy ez a dicsőség Jézus Krisztus emberi

alakját hatja át. Ő emberi alakjában is az Isten Fia, s a földön az

Atya jogait képviseli. Efelől nem lehet kétségünk egy pillanatra sem, ezért ha Testvérünk is mindig felettünk áll, de nem elnyomással, hanem, ezekkel szavakkal: „Keljetek fel és ne féljetek!” Tetteinek, szavainak, még a gondolatainak is érdemszerző ereje van, különösen a

keresztút vállalásának, mert ott mutatta meg legjobban engedelmességét a Mennyei Atyja irányába. Tudjuk mi is Testvéreim, hogy nem, azaz igazi engedelmesség, amikor szüleinkkel cukrászdába, vagy éppen vásárolni indulunk. Nem! Azaz igazi engedelmesség, amikor választásunk van és mi nem a könnyebb utat, hanem mindig nehezebbet választjuk. Az engedelmesség útját ő mutatja nekünk, azért rá kell hallgatnunk, ő az igazi tanítónk. Testvéreim ma Jézus Krisztus itt a hegyen azt mondja nekünk: Nem véletlenül élsz, és nem hiába. Benned vajúdik a természet, hogy létrejöjjön Isten országa. Szükséged van olyan élményekre, mint a három apostolnak, akikről a mai evangéliumban hallottunk. Szükséged van arra, hogy meghalljad Isten hívó szavát, mely személy szerint neked szól, meghalljad, ahogy Ábrahám. Ne hidd, hogy ők kivételes emberek voltak, ami velük történt, az veled nem történhet meg. Ugyanaz talán nem, de lényegében az, mindenkivel megtörténik. Hogyan? Fel kell ébredni, eszmélni kell. Az éberségnek fokozatai vannak. A mélyen alvó ember is álmodik, és azt álmodja, hogy ébren van. A nyüzsgő ember azt hiszi, hogy ébren van, pedig kába, alszik. Látszik a szemén, a cselekvésén, hogy csak úgy észleli a környezetét, mint az alvó ember. Az alvó ember is betakarózik, ha elkezd fázni, de közben alszik. Az alvó ember is megvakarja az orrát, ha megcsiklandozzák egy fűszállal, de alszik tovább. Sőt, az alvó ember olykor beszél is, de alszik tovább.
Moody könyveit sokan ismerik. A halál-közeli élményben részesültek emlékeit foglalta könyvbe. Ezen élmények közül egyet említek meg itt. A halál-közeli élményben részesülők többsége tanúsítja, hogy miközben teste a műtőasztalon fekszik, feje letakarva, látja az orvosokat és nővéreket, de amikor megpróbálnak hozzájuk, vagy más jelenlévőhöz beszélni, senki sem hallja vagy látja őket. Ilyenkor előfordul, hogy érintéssel próbálják felhívni magukra a jelenlévők figyelmét. De ha így tesznek, kezük úgy megy keresztül az illető karján, mintha semmi se volna ott. Ki van ébren ilyenkor? Ezek a „visszatért” emberek azt állítják, hogy soha nem voltak annyira önmaguk, mint akkor, amikor az élők holtnak hitték. Miért nem érzékelünk mi minden érintést. Azért, mert nem vagyunk „ébren”? Amit ma Jézus Krisztus mond tanítványainak így is értelmezhető: „Keljetek fel, és ne féljetek!”

Imádkozzunk:

Dicsőséges szent testedet és véredet magunkhoz véve hálát adunk neked, Urunk, mert már itt a földön mennyei ajándékaidban részesítesz minket. Aki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké.

Ámen!