Június 6. vasárnap

A gabona javával táplálta őket az Úr,
és jóllakatta mézzel a sziklából.



Ma Krisztus testét és vérét ünnepeljük. A köztünk jelen lévő Jézus az egyház legnagyobb kincse. Ő személyesen van jelen z Eucharisztiában, és találkozni akar mindenkivel, aki hiszi az ő jelenlétét. Az evangéliumi elbeszélés szövege nemcsak ószövetségi emlékeket villant föl, hanem előre is utal az utolsó vacsora történetére. A kenyér, mint személytelen dolog van jelen, de amit Jézus cselekszik vele, az már túlmutat a kenyér anyagán. "Fogta, hálát adott, megtörte, odaadta. Ezek a mozdulatok mind fontossá válnak majd az utolsó vacsorán az Oltáriszentség alapításakor, ahogy a második olvasmányban Szent Pál beszámol erről az eseményről. A kenyér itt már több mint táplálék, föláldozott, megfeszített és megtört test, a bor pedig áldozati vérré válik.

A mai ember azonban megkérdezi: mi ebben a csodálni való? Hiszen olyan ködös, érthetetlen valóság ez. Az Isten, mint valóságos személy az emberrel, mint személlyel való találkozásához egy személytelen valamit, a kenyeret és a bort választja eszközül. Mi emberek annyira vágyunk a személyes élményekre, a kapcsolatok közvetlenségére. Az emberi tudás mindent kitalál, fejleszt, hogy ezt a személyességet növelje a technika távolságokat pillanatok alatt áthidaló eszközeivel. Ha az emberi ennyire képes a teremtett értelmével, akkor az őt teremtő Mindenható sokkal inkább képes az egyszerű kenyérben és borban létrehozni velünk a kapcsolatot.

Ahogy rácsodálkozunk Betlehem barlangjának szegénységére, Názáret csodátlan csendjére, a kereszten önmagát kiüresítő Istenre, úgy kell rácsodálkoznunk a kenyér színe alá rejtőző Személyességre. Jézus Krisztus merte vállalni a dologi lét személytelenségét, remélte azt, hogy egyszer mi emberek megtanulunk nemcsak a dolgokat látni, hanem a dolgok mögé is látni.

Világunk ezért nem érti az Eucharisztiában köztünk élő Krisztust, mert csak a felszínen él, elszokott attól, hogy a dolgok mögé lásson és felfedezze azok igazi értelmét. A zsidó népnél jobban senki sem várta a Megváltót, a Messiást, és milyen furcsa Krisztusban szeretett Testvéreim, hogy éppen ő közéjük érkezik meg, és éppen ők, akik láthatnák, akik foghatnák, érezhetnék, ők nem ismerik fel, sőt halálát akarják és el is érik azt a római helytartónál. Mi emberek mindig valami nagy robbanásszerű, csodálatos, fényes, utánozhatatlan eseményt és jelenetet tudunk elképzelni és várni az Istennel való találkozáskor. Isten azonban nem ilyen. Nem mi emberi eszünkkel gondolkodik és cselekeszik. Találkozunk vele nap mint nap és nemcsak az Eucharisztia szent táplálékában, hanem ott vár vár bennünket a hajnali sötétséget ketté szellő első napsugárban, a lábunk alatt meghajló vékony fűszálon megcsillanó harmat cseppben, vagy éppen egy az utcán szembe jövő rég nem látott régi ismerősben. Nekünk embereknek kommunikációs zavarunk van Istennel szemben. Az embernek újra kell gondolna és leginkább tanulni az Istennel való kapcsolatát. Erre is gondolt Jézus Krisztus az utolsó vacsorán, ezért mondta apostolainak: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" Úgy intézi, hogy tevékeny munkatársai legyenek az apostolok és utódaik, akik ezt a csodát, az ő jelenlétét és kezdeményező szeretetét folytonos valósággá teszik. A kenyér, mint anyag így válik élővé, Krisztus testévé. Odáig megy ebben a szeretetben, hogy kezünkbe adja magát még két ezer évvel később is, ahogy ott a barlangistállóban Mária kezébe tette emberi létét, úgy most ma és minden szentmisébe a te kezedbe és szívedbe lép az Isten. Kell-e ennél személyesebb kommunikáció? Ezért nem elég Krisztusban szeretett Testvéreim a szentmisén csak ott lenni, nem részt kell benne venni, hogy lelkünk méltó hajlékká váljon a mind gyakoribb Jézussal való találkozásra. Ezért kell együtt énekelni, együtt imádkozni, együtt mondani a már unalomig ismert szentmise válaszokat, és ezért kell együtt mind gyakrabban szentáldozáshoz járulnunk.

Mit érzel, amikor látod a hófehér kovásztalan kenyeret és hallod Jézus szavait: "Vegyétek és egyétk, ez az én testem, amely értetek adatik!" Túllátsz-e az érzékelhető valóságon? A mai ünnep végtelen boldogsága, hogy Jézus Krisztus valóban itt van közöttünk az Oltáriszentségben.

Jézus így akar évezredek távolságából is ránevelni minket arra, hogy amint a hit által felfedezzük az ő jelenlétét, úgy fedezzük fel a gondviselő Isten kezét a legkisebb dolgokban is a hajunk szálának leesésétől, a mezők liliomának pompájáig.

Az Eucharisztia vétele tehát nemcsak Jézus Krisztussal, hanem az Atyával és a Szentlélekkel is összekapcsol minket. Itt rejtőzik a szentháromságos életünk legtitokzatosabb titka. Felfedezted már Krisztusban szeretett Testvérem, hogy életed Istenben van elrejtve?