Ferenc pápa: Bátran és belefáradás nélkül imádkozzunk!

Bátornak kell lenni, amikor kérünk valamit az Úrtól – mondta homíliájában a pápa október 11-én a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén. – Isten az a barát, aki meg tudja adni nekünk azt, amire szükségünk van.

A csütörtöki evangéliumi részlet (Lk 11,5–13) állt Ferenc pápa homíliájának középpontjában: az imádság témájával foglalkozott, azzal, hogy miként kell imádkoznunk. Jézus egy emberről beszél tanítványainak, aki éjfélkor kopogtat barátja ajtaján, hogy kenyeret kérjen tőle. Barátja válaszol neki, hogy nem tud segíteni, mert már ágyban van, aztán mégis megadja neki, amit kér.

A Szentatya három pontot emelt ki: a szükségben lévő embert, a barátot és a kenyeret. A szükséget szenvedő meglepetésszerűen látogat el barátjához, és határozottan kér, mert bízik barátjában, hogy megadja neki azt, amire szüksége van. „Tolakodóan” imádkozzunk! – buzdított a pápa. – Az Úr megtanítja nekünk, miként imádkozzunk: bátorsággal, mert amikor imádkozunk, általában szükségünk van valamire. Isten a barátunk, aki gazdag; van kenyere, rendelkezik azzal, amire szükségünk van. Jézus mintha azt mondaná: „Legyetek »tolakodóak« az imában. Ne fáradjatok bele abba, hogy kértek!” Aki kér, annak adatik.

Az ima nem olyan, mint egy varázspálca. Nem úgy működik, hogy kérünk valamit, és azt azonnal meg is kapjuk. Nem arról van szó, hogy elmondunk két Miatyánkot, aztán elmegyünk. Az ima munka, amihez szükség van az akaratunkra, a kitartásra, az elszántságra – szégyenkezés nélkül. Miért? Mert kopogtatunk barátunk ajtaján. Mivel Isten a barátunk, megtehetjük ezt. Állandó, tolakodó imádságot végzünk. Gondoljunk csak Szent Mónikára! Mennyi évet imádkozott könnyekkel is fia megtéréséért. Az Úr végül kinyitotta neki az ajtót – emlékeztetett Ferenc pápa.

A Szentatya elmesélt valamit, ami még Buenos Airesben történt: egy munkásembernek haldoklott a lánya. Az orvosok nem adtak semmi reményt, az apa azonban megtett gyalog hetven kilométert a lujáni Szűz Mária-kegyhelyig. Éjszaka érkezett meg, amikor már zárva volt, de egész éjjel ott imádkozott, könyörgött a Szűzanyához: „Vissza akarom kapni a lányomat! Te visszaadhatod.” Amikor visszatért a kórházba, a felesége elmondta, hogy az orvosok elvitték a lányt, hogy egy másik vizsgálatot is elvégezzenek rajta. „Nem magyarázták meg, hogy miért ébredt fel és kért enni. Nincs semmi baja, jól van, túl van az életveszélyen.” A férfi tudta, hogy miként kell imádkozni – jegyezte meg a pápa.

Gondoljunk a szeszélyes gyermekekre – mondta a Szentatya –, amikor akarnak valamit, kiabálnak és sírnak. Azt mondják: „ezt és ezt akarom”. A szülők pedig végül engednek. Feltehetjük a kérdést: Isten nem haragszik meg, ha így teszek? Maga Jézus az, aki – ezt megelőzendő – azt mondja nekünk: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Ő olyan barát, aki mindig jót ad. Többet ad: kérjük egy probléma megoldását, ő megoldja, és még a Szentlelket is adja. Gondolkodjunk el egy kicsit: Hogyan imádkozom? Mint egy papagáj? A szív szükségével imádkozom? Küzdök Istennel az imában, hogy megadja nekem, amire szükségem van, ha az jogos? Ebből az evangéliumi szakaszból tanuljuk meg, hogyan kell imádkozni – buzdított reggeli homíliája végén Ferenc pápa.

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Évközi huszonhetedik hét csütörtökje

Az Úr imája, a Miatyánk kapcsán az imádkozás helyes módjáról elmélkedtünk a tegnapi napon. Ezt a témát folytatja a mai szövegrész is, pontosabban arra bátorít, hogyan kérjünk bármit is Istentől. Jézus két hasonlatot mond. Az első egy vendége számára éjszaka kenyeret kérő emberről szól, akit először visszautasítanak, de kérésének többszöri megismétlésére megkapja, amit kér. A második példa egy fiának táplálékot nyújtó apát említ, aki nem fog követ adni kenyér helyett, sem kígyót hal helyett. A két hasonlattal Jézus azt üzeni, hogy egyetlen feltétele van annak, hogy Isten meghallgassa az imát, bizalommal kell hozzá fordulni, azaz bízni kell abban, hogy kérésünket képes megtenni és akarja is teljesíteni, ha az lelkünk javára szolgál. E példák is megismétlik azt az alaphelyzetet, hogy úgy forduljunk Istenhez, miként egy gyermek az apjához. Elképzelhetetlen, hogy egy gyermekét szerető apa gonoszsággal, azaz kígyót és skorpiót adván fordulna saját gyermekéhez. És az is elképzelhetetlen, hogy követ adván gyermekének buta tréfát űzzön vele.
Ismerjük el, hogy kicsinyek és védtelenek vagyunk, akiknek szüksége van Isten segítségére. Nyújtsuk ki felé kezünket, hogy megajándékozhasson minket! Emeljük hozzá lelkünket, hogy eltöltse azt jósággal! Tárjuk ki felé szívünket, hogy befogadhassuk szeretetét! Ez az imádság lényege.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Jóságos Istenem, hálás szívvel köszönöm neked mindazt, amivel mindennap elhalmozol jóságodból, köszönök mindent azok helyett és nevében is, akik ezt nem teszik meg. Édes Jézusom, határtalan jóság! Milyen sokat tettél azért, hogy az emberek viszontszeressenek. Miként lehetséges mégis, hogy sokan nem szeretnek téged? Szent kegyelmeddel eltökélem, hogy amennyire csak képes vagyok, szeretlek téged mindenek fölött!

Kim Dzsongun meghívta Ferenc pápát Észak-Koreába

Phenjani látogatásra hívta meg Ferenc pápát Kim Dzsongun észak-koreai vezető – közölte október 9-én a dél-koreai elnöki hivatal. Az észak-koreai meghívást Mun Dzsein dél-koreai elnök fogja továbbítani a katolikus egyházfőnek, akivel a jövő héten találkozik európai látogatása során.

A szöuli elnöki hivatal tájékoztatása szerint Kim Dzsongun a dél-koreai államfővel szeptemberben folytatott találkozóján mondta el, hogy szeretné meghívni a pápát Észak-Koreába.

A phenjani vezető Ferenc pápa áldását és támogatását szeretné kérni a Koreai-félszigeten megteremteni szándékozott béke és stabilitás érdekében, illetve tanácskozni akar vele a Vatikánnal folytatható jövőbeli együttműködésről.

Június 10-én a Szentatya az Angelus elimádkozása után a következő felhívással fordult a Szent Péter téren összegyűltekhez:

„Ismételten szeretném üzenni a szeretett koreai népnek, hogy különösen gondolok rá, barátsággal és imával. Kívánom, hogy a megbeszélések, melyekre a következő napokban kerül sor Szingapúrban, hozzájáruljanak egy olyan pozitív jövő alakításához, amely biztosítja a békét a Koreai-félsziget és az egész világ számára. Ezért imádkozzunk az Úrhoz! Közösen, együtt kérjük a Szűzanyát, Korea királynőjét, hogy segítse ezeket a megbeszéléseket! [Üdvöz légy, Mária…]”

Ferenc pápa: Mindenki fogadja el magát és a többieket az Atya szeretett műveként!

Október 10-én a Szentatya a „ne ölj” paranccsal folytatta a tízparancsolatról elkezdett katekézissorozatát. Hangsúlyozta, hogy Isten minden életet szeret; az abortusz civilizálatlan és embertelen tett; minden törékeny életben Krisztus jön elénk, hogy felszabadítson a nagylelkű szeretetre.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézisben az ötödik „szóval” foglalkozunk: Ne ölj! Ez az ötödik parancs: Ne ölj! A tízparancsolatnak már a második felénél tartunk, mely a felebarátainkkal való kapcsolatainkra vonatkozik. Ez a parancs, a maga tömör és határozott megfogalmazásával védfalként emelkedik az emberi kapcsolatok alapértéke köré. Mi az alapértéke az emberi kapcsolatoknak? Az élet! Ezért hangzik el: Ne ölj!

Mondhatnánk, hogy a világon elkövetett minden rossz ebben foglalható össze: az élet megvetése. Az életet támadják a háborúk, az embereket kizsákmányoló szervezetek – sok mindent olvasunk az újságban vagy látunk a híradóban –, a visszaélés a teremtett világgal, a „használd, és dob el” kultúrája és az összes rendszer, mely az emberi életekben csak kiaknázandó lehetőséget lát, miközben botrányosan sokan élnek emberhez méltatlan körülmények között. Ez az élet megvetése, és valamiképpen az élet kioltása!

Egy ellentmondásos felfogás megengedhetőnek tartja az emberi élet kioltását az anyaméhben más jogok védelmének nevében. De hogyan lehetne gyógyászati célú, civilizált vagy egyszerűen emberséges az a cselekedet, amely elfojtja a kezdődő, ártatlan és védtelen életet? Kérdezlek benneteket: helyes kidobni egy emberi életet, hogy megoldjunk egy nehézséget? Helyes bérgyilkost fogadni, hogy megoldjunk egy nehézséget? Nem szabad, nem helyes kidobni egy emberi lényt, még ha kicsiny is, hogy megoldjunk egy nehézséget! Az olyan lenne, mintha bérgyilkost fogadnánk egy nehézség megoldására.

Mi az oka mindezeknek? Az élet elleni erőszak és az élet elutasítása végeredményben honnan származik? A félelemből. A másik személy befogadása ugyanis kihívást jelent individualizmusunknak. Gondoljunk csak arra, amikor kiderül, hogy a gyermek fogyatékkal – akár súlyos fogyatékkal – fog születni. Az ilyen drámai esetekben a szülőknek valódi közelségre, valódi szolidaritásra van szükségük, hogy az érthető félelmen felülemelkedve szembe tudjanak nézni a valósággal. Ehelyett gyakran azt az elsietett tanácsot kapják, hogy szakítsák meg a terhességet; a „terhességmegszakítás” szépítő kifejezést használják arra, hogy szándékosan „elvetetnek egy gyermeket”.

A beteg gyermek olyan, mint minden rászoruló ember a földön: mint az ellátásra szoruló öregek, mint sok szegény, akik nyomorúságos életet élnek: ők, akik nehézségnek tűnhetnek szememben, valójában Isten ajándékai, akik kihúzhatnak önzésemből és segíthetnek, hogy növekedjem a szeretetben. A sebezhető élet megmutatja nekünk a kiutat ahhoz, hogy kilépjünk az önmaga körül forgó életből és felfedezzük a szeretet örömét. Itt szeretnék szünetet tartani, és köszönetet mondani a sok önkéntesnek, köszönetet mondani az olasz önkéntesek mozgalmának, mely a legerősebb a világon, amelyet megismertem. Köszönöm!

Mi készteti az embert az élet elutasítására? Világunk bálványai: a pénz – jobb eltávolítani ezt [a magzatot], mert elviszi a pénzt –, a hatalom, a siker. Ezek téves kategóriák az élet megítéléséhez. Mi az élet egyetlen hiteles mértéke? A szeretet, az a szeretet, amellyel Isten az életet szereti! Az a szeretet, amellyel Isten az életet szereti: ez a mérték! A szeretet, amellyel Isten minden életet szeret!

Hogyan fogalmazhatnánk meg kijelentő mondatban a „ne ölj” parancsot? Úgy, hogy Isten „életszerető”, az „élet barátja”, ahogy hallottuk az imént a Szentírásból [Bölcs 11,24–26].

Az élet titka abban tárul fel előttünk, ahogyan Isten Fia bánt vele, aki emberré lett, és egészen odáig ment, hogy a kereszten elvállalta a visszautasítást, a gyengeséget, a szegénységet, a fájdalmat (vö. Jn 13,1). Minden beteg gyermekben, minden gyenge öregben, minden kétségbeesett bevándorlóban, minden törékeny és veszélyeztetett életben Krisztus az, aki keres bennünket (vö. Mt 25,34–46), ő keresi szívünket, hogy megnyisson a szeretet örömére.

Megéri befogadni minden életet, mert minden ember annyit ér, mint Krisztus vére (vö. 1Pét 1,18–19). Nem szabad megvetni azt, amit Isten oly nagyon szeretett!

Azt kell mondanunk az embereknek: Ne vesd meg az életet! Sem mások életét, sem saját életedet, mert arra is vonatkozik a parancs: „Ne ölj!” Sok fiatalnak el kell mondanunk: Ne vesd meg életedet! Ne utasítsd el Isten művét! Te Isten műve vagy! Ne becsüld alá magad, ne vesd meg magad függőségekkel, melyek tönkretesznek és halálba visznek!

Az életet senki se ennek a világnak a téveszméi szerint értékelje, hanem mindenki fogadja el magát és a többieket az Atya nevében, aki teremtett bennünket. Ő az „életszerető”, milyen szép ez, Isten „az élet barátja”! És mi mindnyájan annyira drágák vagyunk neki, hogy elküldte Fiát értünk. „Isten ugyanis – mondja az evangélium – annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta [érte], hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).

Évközi huszonhetedik hét szerdája

Évközi huszonhetedik hét szerdája

A liturgikus használatra szánt evangéliumi szöveg így kezdődik: „Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát.” Ez kissé eltér az eredetitől, amely így hangzik: „Történt egyszer, hogy Jézus valahol éppen imádkozott.” A jelenet helyszíne tehát nem ismert, csupán az biztos, hogy Jézus úton van Jeruzsálem felé. Azt is jogosan vélelmezzük, hogy az Úr mindennapjainak része az imádkozás, naponta látták őt tanítványai amint félrevonul, hogy imádkozzon, kapcsolatban legyen a mennyei Atyával. Egy ilyen alkalommal kéri őt egyik tanítványa arra, hogy tanítsa meg őket imádkozni. A kérés nem az, hogy tanítson meg nekik egy imát, hanem hogy tanítsa meg őket a helyes imádkozásra. Amikor Jézus mégis egy konkrét imaszöveget fogalmaz meg, amelyet aztán minden nap mondhatnak, s amely azóta is az Egyház egyik legfontosabb imája, akkor olyan dolgokat fogalmaz meg ebben az imában, amelyek a helyes imádkozás és az Istennel való helyes kapcsolat alappillérei.
Imánkat kezdjük azzal, hogy Atyánknak szólítjuk Istent, azaz mindig gyermeki bizalommal forduljunk hozzá, hiszen ő gyermekeinek tekint minket. Isten magasztalása, dicsőítése legyen minden imádságunk része, aztán pedig terjesszük elé bátran és bizalommal kéréseinket. Imánkban ismerjük el, hogy Istentől várjuk a „mindennapi kenyeret”, s mindazt, ami életünkhöz szükséges. Imádságunkban fejezzük ki hálánkat Isten megbocsátó szeretetéért és fejezzük ki készségünket, hogy mi is irgalmasan fordulunk embertársaink felé. Ha így imádkozunk, Istennek tetsző lesz imánk.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Vezess végső célom, a mennyei Atya felé! Belátom, hogy egyedül a krisztusi út, a szeretet útja, a remény útja, a megbocsátás útja, az öröm útja, az igazi szabadság útja, az élet tiszteletének útja vezet az Atyához az örök üdvösségre! Segíts megtalálnom a helyes utat és támogass, hogy ezt az utat soha el ne hagyjam s azon meg ne álljak! Segíts kegyelmeddel, hogy mindig közelebb kerüljek az Atyához! Légy velem és te vezess életutamon! Vezess a szeretet útján!