Évközi tizennyolcadik hét csütörtökje

Évközi tizennyolcadik hét csütörtökje

Nem kell kiváló emberismerőnek lennünk ahhoz, hogy valakiben meglássuk a törekvést, hogy az élet teljességére vágyik, hiszen annak sugárzását könnyen észrevehetjük. Bár sokan nem gondolkodnak el komolyan azon, hogy mi az értelme és célja életüknek. Ezt egyáltalán nem tartják fontosnak, mégis nagyon sok emberben megfogalmazódik ez a kérdés, főként akkor, amikor valaki a fiatalságból átlép a felnőtt korba. S amikor folyamatosan kibontakozik előtte élete értelme és megteszi az első lépéseket a felismert úton, rögtön feltűnnek számára az akadályok, a nehézségek is. Jó, ha ilyenkor lelki támogatást adunk egy ilyen jószándékú fiatalnak!
Jézus szavai, amelyeket a mai evangéliumban olvasunk, ilyen bátorítást jelentenek azoknak, akik Isten szolgálatára szentelik életüket. Van-e nagyobb ösztönző erő annál, minthogy szolgálatunk hátterében ott áll Krisztus irántunk való szeretete? Van-e nagyobb öröm annál, mint amit Krisztustól kapunk? Van-e lelkesítőbb annál, minthogy utánozhatjuk az Urat a szeretetben? Van-e felemelőbb annál, minthogy életünket adhatjuk barátainkért? Van-e erősebb kapcsolat annál, mint hogy maga Krisztus nevez minket barátainak és valóban azok is vagyunk?
Istenért élni és embertársainkat szolgálni csak alázattal és szeretettel lehet. Legyen ebben példaképünk Krisztus!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által. Dicsőség néked mindörökké!

Elköteleződni minden élet forrása mellett – Örökfogadalmat tett a domonkos Angelika nővér

Egy vallomással kell kezdenem beszámolómat Schnider Anikó Angelika domonkos nővér örökfogadalmáról, amely augusztus 8-án, a budakeszi Havas Boldogasszony-templomban volt. Bár régóta dolgozom az Új Ember munkatársaként az Egyházban, soha nem tudósítottam még szerzetesek örökfogadalmáról.

Így amikor meghallottam, hogy nekem kell mennem erre az eseményre, felmerült bennem, hogy nem fogok tudni miről írni. Azt gondoltam, lesz egy szentmise, néhányunk előtt az elöljáró felolvas egy szöveget, a nővér utánamondja, és vége a szertartásnak. Be kell vallanom, tévedtem.

Amikor odaértem a templomhoz, a bejárat körül gyereksereget terelgető apukákat és anyukákat láttam. A templom pedig teljesen megtelt hívekkel. Az egyik oldalon elöl ültek a nővérek, a mögöttük és a hajó másik oldalán lévő padsorokat megtöltötte az idősebbek mellett nagyon sok fiatal. Aztán a főbejáratnál megjelentek a ministránsok, az asszisztencia, nagyon sok koncelebráló pap és a főcelebráns: Székely János szombathelyi megyéspüspök.

A kórusról felhangzott az ének: „Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén…” Amint a papság az oltárhoz ért, magam is befurakodtam a templomba, és jobban körülnéztem. Fiatal koromban nagyon sok barátom esküvőjére voltam hivatalos. Akkor még legtöbbünk szülei éltek, az ifjú páré mindig ott ült az első sorban, mögöttük a rokonság, majd a számtalan jóbarát, hátul pedig szinte mindig voltak ezeken az esküvőkön kisgyerekes szülők, akik a hangoskodó csemetéket ki-kivitték a templomból. Így volt ez most is.

Ez egy esküvő – döbbentem meg a Havas Boldogasszony-templomban. Hiszen számtalanszor hallottam, hogy a szerzetesnő „Krisztus jegyese”, de ez a kifejezés csak most nyert számomra értelmet. Ezt erősítette bennem az is, ahogy Székely János püspök köszöntötte az örökfogadalmas Angelika nővért, szüleit, nagyszüleit, testvéreit, rokonait és a barátokat, hiszen a pap is így szokta a násznépet. A püspök mennyei lakodalomról beszélt ezután. Mint mondta: Jézus gyerekkora óta hívta Angelika nővért. Általános iskolásként már érezte a hívást, a vonzódást, amelyet utóbb a pécsi pálosoknál is átélhetett, ahol azt is megtapasztalhatta, hogy az Istennek átadott élet mennyire boldogító lehet. Ezután a püspök az életszövetségről beszélt, melyet a nővér most megköt. Szövetséget – gondoltam magamban. Olyat, mint amit a házaspárok is kötnek. Itt merült fel bennem, amiről annyiszor beszélgetünk társaságban: a mai ember nehezen mer, tud, akar elköteleződni. Se munkahellyel, se házastárssal. Hozzá szoktuk tenni: a papság, a szerzetesi életforma is hasonlót követel(ne). S most Angelika nővér vállalja a szerzetességet – gondoltam magamban.

Aztán tovább hallgattam Székely püspököt. „Egész életedet Istennek adod, azt a téged szerető Jézus kezébe teszed, életszövetséget kötsz vele. Ő arra biztat, hogy ne félj ettől.”

Az olvasmányok és az evangélium után Székely János homíliájában Angelika nővérhez beszélve tanított mindannyiunkat. Felidézte Fra Angelico Szent Domonkosról készült képét, amely térdén a nyitott Bibliával ábrázolja a rendalapítót, aki szinte issza Isten igéjét. Isten igéje nem betű, hanem lélek és élet. Isten önmagát rejtette bele az igéibe. Olyan szavak ezek, mint amelyeket egy édesanya mond a gyermekeinek: Ne félj, veled vagyok, ott leszek…

Harmónia és logika mindez, ami benne van a világ teremtésében – a csillagokban épp úgy, mint a sejtjeinkben is. Az ember akkor tud boldogan élni, ha e szerint az ige szerint alakítja az életét. Elsőként ezt, a Biblia szeretetét, a benne foglaltak szerinti életet kívánta Székely János püspök Angelika nővérnek. Mint mondta, ez legyen mindennapi kenyere, érezze, hogy benne dobog Isten szíve. Hozzátette: „A fényt, amit a Bibliából kapsz, tudd mások felé is sugározni!”

A folytatásban is Szent Domonkos életéből vette a jókívánságait a püspök. Domonkos életének rendkívül fontos tere volt a templom. Sokat időzött ott, imádkozott, gyakran még éjszaka is. Többet volt a kolostor templomában, mint a cellájában. Átélte azt, amit a Biblia leír, hogy Isten élő templomából hatalmas víz, folyó fakad. „Ez tehát a második kívánságom neked – mondta Székely János püspök –: legyen a templom a birodalmad, az otthonod. Érezd, hogy Isten egészen közel van hozzád. Az ember, amikor imádkozik, nem arra törekszik, hogy Istent alakítsa át, esetleg meggyőzze, hanem pont fordítva – mi szeretnénk megváltozni azzal, hogy kitárjuk a lelkünket. Az ima boldogító találkozás, mely hasonló ahhoz, amikor egy kisgyerek meglátja az édesapját, átöleli, és fölkiált: »Apa!« Azt is látni kell, hogy az élet legfontosabb dolgai ingyenesek. A mosoly, a jó szó, de az ima is az. Egy szerzetes minden reggel ezekkel a kincsekkel kell hogy ébredjen. Jókedvű, bőkezű, adakozó kell hogy legyél!”

Harmadik jókívánságára is Szent Domonkos életéből vette a példát Székely János. A szent halála előtt különös örökséget hagyott a testvérekre. Azt mondta: Örökségül adom nektek a szeretetet, az alázatot és a szerénységet. „Mindez dúsgazdag örökség, melyet most én is kívánok neked” – fejezte be prédikációját a püspök.

A szentmise folytatása előtt következett az örökfogadalom szertartása. „Jöjj, Krisztus jegyese, fogadd a koronát, melyet az Úr készített neked mindörökre” – énekelték a nővérek, elénekelték a Mindenszentek litániáját, majd az elöljáró előtt fogadalmat tett Schnider Anikó Angelika nővér. Székely János megáldotta a fátylat, melyet az új örökfogadalmas fejére helyeztek, s az összes jelenlévő szerzetesnő egyenként köszöntötte őt.

Különös menyegző tanúi lehettek az egybegyűltek. A násznép mosolygott, mert egy rokonuk, barátuk meghallotta Isten hívását, meglátta őt az égő csipkebokorban, elköteleződött, és megtalálta igazi jegyesét – Krisztust.

Ferenc pápa: Gyengeségünk elismerése nyit utat Isten ereje előtt!

Az augusztus 8-án délelőtt tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta a tízparancsolatnak szentelt katekézissorozatát. Ez alkalommal is a bálványimádás témáját boncolgatta.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk elmélkedésünket a tízparancsolatról, a bálványimádás témáját boncolgatjuk, amelyről múlt héten is beszéltünk. Ma tehát újra ezt a témát vesszük elő, mert nagyon fontos behatóan ismernünk. Kiindulópontunk a legismertebb bálvány, az aranyborjú lesz, melyről a Kivonulás könyve beszél (Kiv 32,1–8), hallottunk is egy részletet belőle. Ez a jelenet egy konkrét helyszínen zajlik, ez pedig a puszta, ahol a nép várakozik Mózesre, aki felment a hegyre, hogy megkapja Isten útmutatásait.

Mi a puszta? Olyan hely, ahol átmenetiség és bizonytalanság uralkodik. A pusztában, a sivatagban semmi sincs: nincs víz, nincs élelem, nincs menedék. A puszta az emberi élet képe, mely bizonytalan jellegű és nincsenek sérthetetlen biztosítékai. Ez a bizonytalanság elemi szorongást kelt az emberben, amelyre Jézus az evangéliumban utal: „Mit eszünk? Mit iszunk? Mibe öltözködünk?” (Mt 6,31). A sivatag ezek iránt kelt elemi szorongást.

A pusztában pedig történik valami, ami kiváltja a bálványimádást: „Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről” (Kiv 32,1). Negyven napig fenn maradt, az emberek pedig elveszítették türelmüket. Hiányzott számukra a vonatkozási pont, aki addig Mózes volt: az irányító, a főnök, a megnyugtató vezető, és ez kibírhatatlanná vált számukra. Akkor a nép látható istent kér – ebbe a csapdába esik bele a nép. Látható istent kér, akivel azonosulni tud, és aki segíti a tájékozódásban. Azt mondják Áronnak: „Készíts nekünk istent, aki együtt jár velünk!” „Csináljunk magunknak főnököt, csináljunk vezetőt!” Az emberi természet menekül a bizonytalanság elől – a bizonytalanság a puszta –, és „csináld magad” vallást keres: ha Isten nem teszi láthatóvá magát, csinálunk egyet, a magunk mértékének megfelelőt. „Egy bálvány előtt nem kockáztatjuk, hogy megszólal és arra hív, hogy lépjünk ki biztonságos kereteink közül, hiszen a bálványoknak »van szájuk, de nem beszélnek« (Zsolt 115,5). Így megértjük, hogy a bálvány arra irányuló törekvés, hogy önmagunk legyünk a valóság közepe, miközben saját kezünk alkotását imádjuk” (Lumen fidei enciklika, 13).

Áron nem tud ellenállni az emberek követelésének, és aranyborjút készít. A borjúnak kettős jelentése volt az ókori Közel-Keleten: egyfelől termékenységet és bőséget, másfelől energiát és erőt jelentett. Mindenekelőtt azonban az volt fontos, hogy aranyból van, vagyis a gazdagságot, a sikert, a hatalmat és a vagyont szimbolizálta. Ezek a nagy bálványok: siker, hatalom és vagyon. A mindenkori kísértések! Ez tehát az aranyborjú: mindazon vágyak szimbóluma, amelyek szabadsággal kecsegtetnek, valójában azonban szolgaságba döntenek. Mert amit bálványozunk, az mindig szolgaságba dönt. Elbűvöl, te pedig mész utána. A kígyó bűvölete: a kígyó nézi a madárkát, a madárka pedig mozdulni sem tud, így a kígyó bekapja. Áron tehát nem tudott ellenállni.

Minden abból fakad, hogy képtelenek vagyunk elsősorban Istenben bízni, őhozzá kapcsolni biztonságunkat, engedni, hogy ő adjon igazi mélységet szívünk vágyainak. Pedig ez lehetővé teszi, hogy a gyengeséget, a bizonytalanságot, az átmenetiséget is elviseljük. Az Istenhez való kapcsolódás erőssé tesz minket a gyengeségben, a bizonytalanságban és az átmenetiségben is. Isten elsőbbsége nélkül könnyen bálványimádásba süllyedünk és megelégszünk szánalmas biztosítékokkal. Olyan kísértés ez, amelyről állandóan olvashatunk a Bibliában. Gondoljátok csak át: Istennek nem kellett nagy erőfeszítést tennie, hogy a népet kiszabadítsa Egyiptomból; a hatalom és a szeretet jeleivel vitte azt végbe. Ahhoz viszont nagy erőfeszítést kellett tennie, hogy Egyiptomot kiszakítsa népe szívéből, vagyis hogy kitörölje a bálványimádást a nép szívéből. És ő továbbra is azon munkálkodik, hogy kitörölje azt a szívünkből. Ez Istennek a komoly erőfeszítése: kitörölni „azt az Egyiptomot”, melyet magunkban hordozunk, megszüntetni a bálvány bűvöletét.

Amikor valaki befogadja Jézus Krisztus Istenét – azét a Jézusét, aki gazdagból szegénnyé lett értünk (vö. 2Kor 8,9) –, felfedezi, hogy saját gyengeségünk elismerése nem az emberi élet csapása, hanem annak feltétele, hogy meg tudjunk nyílni az előtt, aki valóban erős. Ekkor a gyengeség kapuján belép Isten üdvössége (vö. 2Kor 12,10); saját elégtelenségének erejében az ember megnyílik Isten atyasága előtt. Az ember szabadsága akkor születik meg, amikor engedi, hogy az igaz Isten legyen az egyetlen Úr. Ez pedig lehetővé teszi, hogy elfogadjuk saját gyengeségünket, és elutasítsuk szívünk bálványait.

Mi, keresztények a megfeszített Krisztusra tekintünk (vö. Jn 19,37), aki gyenge, megvetett, minden birtoklástól megfosztott. Őbenne pedig az igaz Isten arca, a szeretetnek a dicsősége és nem a megtévesztő csillogásé tárul fel. Izajás azt mondja: „Sebei hoztak nekünk gyógyulást” (Iz 53,5). Egy olyan ember gyengesége által nyertünk gyógyulást, aki Isten volt. Az ő sebei által. És gyengeségeinkből meg tudunk nyílni Isten üdvössége előtt. Gyógyulásunkat attól kapjuk, aki szegénnyé lett, aki elfogadta a kudarcot, aki teljesen magára vette mulandó létünket, hogy betöltse azt szeretettel és erővel. Ő feltárja előttünk Isten atyaságát. Esendőségünk Krisztusban többé nem átok, hanem az Atyával való találkozás helye, egy magasból származó erő forrása.

Évközi tizennyolcadik hét szerdája

Évközi tizennyolcadik hét szerdája

A mai evangéliumban Máté evangélista kánaáninak nevezi azt az asszonyt, aki lánya gyógyulását kéri Jézustól. Valójában ebben a korban kánaáni őslakosok már nem éltek, a zsidó gondolkodás szerint meg is érdemelték sorsukat, hiszen bűnös nép voltak. Az evangélista itt nem az asszony származását akarja megnevezni, hanem azt közli, hogy pogány származású. Ennek abból a szempontból van jelentősége, hogy Jézus küldetése nem korlátozódik az ószövetségi választott népre, a zsidóságra, hanem egyetemes módon kiterjed minden nemzetre.
Jézus először nem is válaszol, továbbhalad, mintha meg sem hallotta volna a kérést. Az asszony azonban nem távozik lemondóan vagy csalódottan, hanem megismétli kérését. Kiáltozása már a tanítványokat is zavarta, ezért ők azt kérik Mesterüktől, hogy küldje el az asszonyt, amelyet úgy kell értenünk, hogy teljesítse kívánságát és akkor majd távozik. Ekkor Jézus kijelenti, hogy küldetése csak Izrael népéhez szól. Ez a válasz, amely pontosan tükrözi a korabeli gondolkodást, első pillanatban elutasításnak tűnik, valójában azonban csak próbára akarja tenni az asszony hitét és kitartását. Az asszony rögtön megragadja a lehetőséget, végre vele foglalkozik Jézus! Most már egészen közel kerülhet Jézushoz és lába elé borulva ismétli meg kérését. Ám Jézus válasza ekkor is kitérő. S bár az asszony megsértődhetne azon, hogy kutyához hasonlítják, mégsem ezt teszi, hanem a Jézus által felhozott példát továbbgondolva erősíti meg kérését. Kitartása kivívja Jézus dicséretét és meghozza az eredményt, lánya meggyógyul.
Mennyire vagyok kitartó az imádságban?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! A te szereteted jele és eszköze szeretnék lenni. Adj nekem alázatot, hogy a hibát először mindig magamban keressem, s kész legyek elindulni a jó úton. Elsősorban nem másokon, hanem magamon szeretnék változtatni, hogy egészen olyan legyek mint te: irgalmas és megbocsátó minden emberhez. Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!