Ferenc pápa a bíborosoknak: Egyikünk sem érezheti magát „felsőbb rendűnek” senkinél!

Június 28-án délután a Szentatya ünnepélyes szertartás keretében tizennégy új bíborost nevezett ki a Szent Péter-bazilikában a bíborosi testület jelenlétében. Az új bíborosok megkapták a bíbor színű birétumot, a gyűrűt, elmondták a hitvallást és engedelmességet fogadtak a pápának.

Az ünnepélyes szertartáson részt vett Erdő Péter bíboros, prímás.

„Amikor a Jeruzsálembe vezető úton haladtak, Jézus előttük ment” (Mk 10,32). [1]

Ennek a Márk evangéliumából vett paradigmatikus szakasznak az eleje mindig segít meglátnunk, hogy az Úr egyedülálló pedagógiával gondoskodik népéről. Útban Jeruzsálem felé Jézus nem mulasztja el, hogy megelőzze (primerear) övéit.

Jeruzsálem a nagy elhatározások és döntések óráját jelképezi. Mindannyian tudjuk, hogy az életben a fontos és döntő pillanatokban beszédessé válik a szív, megmutatkoznak a benne lakó szándékok és feszültségek. A létezés ilyen útkereszteződései kérdőre vonnak minket, és felszínre hozzák az emberi szív nem mindig áttetsző kérdéseit és vágyait. Ezeket tárja fel – nagyon egyszerűen és nagy realizmussal – az evangéliumnak az a szakasza, amelyet hallottunk. Jézus szenvedésének harmadik és legkeményebb meghirdetéséhez kapcsolódóan az evangélista nem átallja bemutatni a tanítványok szívének bizonyos titkait: törekvés az első helyekre, féltékenység, irigység, mesterkedés, helyezkedés és egyezkedés; olyan logika, amely nemcsak felőrli és tönkreteszi belülről a köztük fennálló kapcsolatokat, hanem be is zárja és hasztalan, jelentéktelen vitákba vonja őket. Jézus azonban nem áll meg ennél, hanem megy előre, megelőzi őket (primerea), és nyomatékkal mondja nekik: „Közöttetek azonban ez nem így van, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok” (Mk 10,43). Ezzel a magatartással az Úr megpróbálja tanítványai tekintetét és szívét a helyes középpont felé visszafordítani, és nem engedi, hogy a meddő és önmaguk körül forgó viták teret nyerjenek a közösségen belül. Mit használ, ha az egész világot megnyerjük, de belül szétroncsolódunk? Mit használ, ha az egész világot megnyerjük, de a mindannyiunkat fojtogató viták elszárítanak minket s terméketlenné teszik szívünket és küldetésünket? Ebben a helyzetben – amint valaki megjegyezte – már felfedezhetők a palotai intrikák, az egyházi kúriákban is.

„Közöttetek azonban ez nem így van”: szól az Úr válasza, amely mindenekelőtt meghívás és biztatás arra, hogy a tanítványok a bennük rejlő jót kövessék, s így ne engedjék, hogy olyan világias logikák lerombolják és fogságba vessék őket, amelyek eltérítik a tekintetet attól, ami fontos. „Közöttetek azonban ez nem így van”: szól az Úr hangja, aki megmenti a közösséget attól, hogy túlságosan magával törődjön ahelyett, hogy tekintetét, erőforrásait, várakozásait és szívét a felé fordítaná, ami számít: ez pedig a küldetés.

Jézus ily módon arra tanít minket, hogy a megtérés, a szív megváltozása és az Egyház reformja mindig misszionáriusi távlatban történik, mert megkívánja, hogy hagyjunk fel saját érdekeink nézésével és keresésével, és inkább az Atya érdekeit nézzük és keressük. A bűneinkből, önzésünkből való megtérés sosem öncélú, hanem elsődlegesen azt szolgálja, hogy mindegyre növekvő hűséggel és készséggel mondjunk igent a küldetésre. És ezt oly módon tegyünk, hogy az igazság órájában, különösen amikor testvéreink nehéz pillanatokat élnek meg, teljesen hajlandók és készségesek legyünk fogadni és kísérni mindegyiküket, és ne váljuk kitűnő elutasítókká, sem szűklátókörűségből [2], sem pedig – ami súlyosabb –, mert egymás közt azon gondolkodunk és vitatkozunk, hogy melyikünk a legfontosabb. Amikor elfeledkezünk a misszióról, amikor szem elől tévesztjük a testvérek konkrét arcát, életünk saját érdekeink és biztonságunk keresésébe zárul. És így kezd növekedni a neheztelés, a szomorúság és a csömör. Szép lassan egyre kevesebb teret adunk másoknak, az egyházi közösségnek, a szegényeknek, az Úr hangja hallgatásának. Így elveszítjük az örömet, és a szív kiszárad. [3]

„Közöttetek azonban ez nem így van – mondja nekünk az Úr – […], hanem aki első akar lenni közöttetek, az mindenki rabszolgája legyen” (Mk 10,43.44). Ez az a boldogmondás és magnificat, amelyet mindennap el kell mondanunk. Ezt a felszólítást intézi hozzánk az Úr, hogy ne felejtsük el, hogy az elöljárói tekintély az Egyházban a szerint növekszik, hogy mennyire vagyunk képesek előmozdítani a másik méltóságát, gyógyírt kenni a másikra, hogy begyógyítsuk sebeit és sokszor megtépázott reményét. Emlékezzünk, azért vagyunk itt, mert küldetést kaptunk arra, hogy „hirdessük az örömhírt a szegényeknek, a szabadulást a foglyoknak, szemük megnyílását a vakoknak; hogy szabadon bocsássuk az elnyomottakat, és hirdessük az Úr kegyelmi esztendejét” (Lk 4,18–19).

Kedves bíboros és újonnan kinevezett bíboros testvéreim! Miközben úton vagyunk Jeruzsálem felé, az Úr előttünk halad, hogy ismételten emlékeztessen minket, hogy az egyetlen hiteles tekintély az, amely a Krisztus szolgálatának szándékával mások lábához való lehajolásból születik. Az a tekintély, amely abból fakad, hogy nem felejtjük el: Jézus, mielőtt lehajtotta volna fejét a kereszten, nem félt lehajolni tanítványai előtt és megmosni lábukat. Ez a legnagyobb kitüntetés, melyet kaphatunk, a legnagyobb előléptetés, melyben részünk lehet: szolgálni Krisztust Isten hű népében, az éhezőben, az elfeledettben, a fogolyban, a betegben, a kábítószerfüggőben, az elhagyottban, konkrét személyekben, a maguk élettörténetével és reményeivel, várakozásaival és csalódásaival, szenvedéseivel és sebeivel. A pásztor tekintélyének csak így lesz evangéliumíze, és nem lesz „zengő érc vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1). Egyikünk sem érezheti magát „felsőbb rendűnek” senkinél! Egyikünk sem nézhet másokra felülről lefelé! Csak akkor nézhetünk így valakire, ha talpra állni segítjük.

Szeretném felidézni veletek Szent XXIII. János pápa lelki végrendeletének egyik részletét, aki a korban előrehaladva így írt: „Tiszteletreméltó és alázatos szülők gyermekeként szegénynek születtem, s különösen is örülök, hogy szegényen halhatok meg, miután egyszerű és szerény életem szükségeinek és körülményeinek megfelelően mindent szétosztottam a szegényeknek vagy az engem felnevelő szent Egyház javára fordítottam, ami papi és püspöki éveim alatt – eléggé korlátozott mértékben – kezem ügyébe került. A külső látszólagos jólét gyakran fájdalmasan érzett szegénységet takart, amely sokszor akadályozott meg abban, hogy bőségesebben adakozzam, mint amennyire szerettem volna. Megköszönöm a jó Istennek a szegénység eme ajándékát, amelyet – a lélekben való szegénységet – fiatal koromban mint Jézus szívének papja fogadalommal vállaltam, és a valós szegénységet is. A lelki és valós szegénység mindig segített abban, hogy sose kérjek semmit, se jobb állást, se pénzt, se előnyöket sem magam, sem rokonaim, sem barátaim számára” (1954. június 29.).

Szent Péter és Pál apostolok

Szent Péter és Pál apostolok

Isten új feladatra hív

Zöldmezős beruházásnak nevezzük az olyan vállalkozásokat, építkezéseket, amelyek olyan területen történnek, melynek korábban más funkciója volt. Például egy földterületet kivonnak a mezőgazdasági művelés alól, hogy ott ipari létesítményt hozzanak létre vagy lakóházakat építsenek. A zöldmezős beruházásoknál általában nincsenek előzmények és abból adódóan megkötöttségek az adott helyen, tiszta lappal lehet mindent kezdeni. A lényeg, hogy valami egészen új dolog fog megvalósulni. A beruházásoknak van egy másik formája is, amikor már adottak bizonyos létesítmények, amelyeknek új funkciókat szánnak. Ilyenkor a teljes átalakítás jöhet szóba, aminek az lesz az eredménye, hogy rá sem lehet majd ismerni az átalakított területre.
A mai napon Szent Péter és Szent Pál apostolokat ünnepeljük, akik egészen különböző előzmények után lettek Krisztus tanítványai, követői. Péter apostol kiválasztása Jézus részéről egy zöldmezős beruházásnak is nevezhető, talán nem sértődik meg emiatt a szent apostol a mennyben. Péter halászember volt, a Galileai-tó mellett, Kafarnaum városában lakott. Testvérével, Andrással együtt naponta hajóba szálltak, hogy halásszanak, ezzel biztosította családja számára a megélhetést. Úgy gondolta, hogy megvan a maga foglalkozása, élete végéig ezt fogja csinálni. Számára az volt a természetes, hogy nap mint nap halászni indul és eladja a piacon a halakat, amit sikerült fognia. Nem valószínű, hogy nagyszabású tervei lettek volna, nem álmodott arról, hogy egyszer nagyobb halászhajói lesznek és sok alkalmazottja. Vallásos zsidó ember volt, aki szombatonként eljárt a zsinagógai istentiszteletre, de vallási ismeretei nem lehettek túlzottan mélyek, nem tartozott az írástudókhoz. Vallási szempontból Jézus egy zöldmezős beruházást hajt végre Péter apostol esetében, amikor meghívja őt követésére, majd pedig később megbízza az emberhalászattal, az igehirdetéssel és a tanúságtétellel. Péter nem tiltakozott, megérezte, hogy Jézus egy rendkívül izgalmas feladatra hívja őt, ezért bármennyire is szerette munkáját, a halászatot, azonnal otthagyott mindent és az Úr tanítványa lett.
A mai ünnep másik szentjének, Pál apostolnak az életútja egészen más. Ő fiatalkorában komoly vallási tanításban részesült, rabbiiskolákba járt, írástudó volt, a farizeusok vallási csoportjához tartozott. Felnőtt korában büszkén vallotta, hogy a törvény kiváló ismerője és megtartója. E vallási előzmények miatt az ő esetében inkább teljes átalakításról beszélhetünk, amikor Jézus meghívja őt, mintsem zöldmezős beruházásról. Megtérését a hagyományos egyházi szóhasználattal pálfordulásnak is nevezzük, mivel Jézus egy egészen új irányba állítja az ő életét. Vallásos zsidó emberként meg volt győződve arról, hogy az ember üdvösségét a mózesi törvény biztosítja, pontosabban annak ismerete és megtartása. Arról is meg volt győződve, hogy egyedül a zsidók vallása szolgálja az üdvösséget, ezért érthető azon igyekezete, hogy az új hit követőit üldözni kell. A damaszkuszi úton történt megtérése, Krisztussal való találkozása viszont egészen új irányba fordítja Pált, egy új meggyőződés alakul ki benne, mégpedig az, hogy az üdvösséget nem a mózesi törvény megtartásának köszönhetően nyeri el az ember, hanem a Krisztusban való hit által, az ő kereszthalálának köszönhetően.
A két apostol életútja azt mutatja, hogy Isten képes nagy változásokat hozni az ember életébe, az embernek pedig érdemes bátran elindulnia, ha Isten egy új útra hívja, új küldetéssel bízza meg.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te számodra nincs elveszett ember. Te a kudarcot megélő emberben is meglátod, hogy nagy dolgokra képes a te kegyelmi segítségeddel. Belátjuk, hogy együtt kell működnünk az isteni kegyelemmel, hogy szentté válhassunk és életünket egészen a te szolgálatodba állítsuk. Te mindannyiunkat meghívsz egy nagyszerű feladatra, arra, hogy legyünk a te követőid és tanúid! Adj nekünk apostoli buzgóságot, hogy evangéliumodat bátran hirdessük az embereknek!

Kasper bíboros Szófiában találkozott Neofit bolgár pátriárkával

A család szerepe a társadalomban, Európa gondjai a migrációtól az emberi méltóságig, katolikus–ortodox kapcsolatok Bulgáriában – ezekről a témákról tárgyalt a bolgár Neofit pátriárka Walter Kasper bíborossal, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának nyugalmazott elnökével június 25-én Szófiában.

A napokban a bolgár fővárosban tartózkodik a vatikáni bíboros, aki többek között találkozik Musztafa Hadzi főmuftival, fölkeresi a szófiai zsinagógát és az ottani katolikus templomokat, megbeszéléseket folytat a protestáns és az örmény hívekkel – adta hírül a L’Osservatore Romano vatikáni napilap.

A Neofit pátriárkával való tanácskozáson jelen volt a Nyugat- és Közép-Európáért felelős Anthony metropolita, valamint Anselmo Guido Pecorari érsek, bulgáriai és macedóniai apostoli nuncius is, aki Kasper bíboros kísérője a Szent Péter és Pál apostolok ünnepe idejére szervezett utazáson.

A bíboros átadta Ferenc pápa üdvözletét Neofit pátriárkának, és emlékeztetett az első évezred közös szentjeire és történelmére. Utalt arra, hogy a pápa és a pátriárka elődei kölcsönösen ereklyéket ajándékoztak egymásnak (például II. János Pál pápa Szent Dáziusz relikviáját ajándékozta Maxim pátriárkának 2002. május 24-én), és emlékeztetett a katolikus templomok liturgikus célokra való felajánlására az európai bolgár ortodox közösségek számára.

Ferenc pápa homíliája az új bíborosok kreálására tartott konzisztóriumon

Június 28-án, csütörtökön délután 4 órakor kezdődött a Szent Péter bazilikában a konzisztórium, amelyet Ferenc pápa 14 bíboros kreálására hívott össze. A szertartáson részt vett Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek is.

Ferenc pápa Márk evangéliumának két idézete köré fonta gondolatait homíliájában: „Éppen útban voltak Jeruzsálem felé. Jézus előttük ment” (Mk 10,32) illetve „Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok” (Mk 10,43). Az első idézettel kapcsolatban a Szentatya rámutatott, hogy ez segít nekünk meglátni, Jézus miként gondoskodott népéről páratlan pedagógiával. A Jeruzsálem felé vezető úton Jézus övéi előtt megy. Jeruzsálem jelenti a nagy elszántság és döntések óráját. A lét nagy útkereszteződései a szív nem mindig átlátszó kérdéseit és vágyait is felszínre hozhatják. Az evangélista nem rejti ezeket véka alá: a tanítványok az első helyeket keresik, féltékenység, irigység jelenik meg szívükben, intrikák, egyezségek kerülnek elő. Olyan logika ez, amely belülről rombolja az egymás közti kapcsolatokat és haszontalan vitákba sodorja őket.

A küldetésre kell összpontosítani, nem önmagunkra

Jézus azonban nem ragad le ennél, megy tovább, megelőzi őket és azt mondja: „Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok”. Ezzel Jézus figyelmüket és szívüket másra akarja irányítani, nem engedi meg, hogy értelmetlen viták kapjanak helyet a közösségben. Jézus szavai arra hívnak, hogy tanítványaiban a legjobbat találja meg és ők pedig ne hagyják, hogy a világias logika elvonja figyelmüket arról, ami fontos: „Köztetek ne így legyen”. Az Úr szava megmenti a közösséget attól, hogy túlságosan önmagára figyeljen ahelyett, hogy tekintetével, erőforrásaival, várakozásaival és szívével arra koncentráljon, ami számít: a küldetésre.

Megtérés, a szív átalakítása, az egyház reformja

Jézus ezzel megtanítja nekünk, hogy a megtérést, a szív átalakítását, az egyház reformját mindig missziós olvasatban értelmezzük, amelynek előfeltétele, hogy ne saját érdekeinkkel foglalkozzunk, hanem az Atya érdekeit nézzük.  A megtérés elsődleges célja a hitben és a készségben való növekedés arra, hogy átöleljük a küldetést. Amikor megfeledkezünk a misszióról, amikor szem elől vesztjük testvérünk arcát, életünk bezárul saját érdekeink és biztonságunk keresésébe. Elkezd növekedni a neheztelés, a szomorúság és az undor. Elveszítjük az örömöt és a szív elhal. (vö. Evangelii gaudium, 2.)

Előmozdítani a másik méltóságát

A boldogmondások és a Magnificat szavainak mindennapi ismétlésére kaptunk meghívást. Az Úr kéri, hogy ne feledjük: az egyház tekintélye akkor nő, ha képesek vagyunk előmozdítani a másik méltóságát, bekenni és gyógyítani sebeit, valamint sokszor megsértett reményeit. Arra emlékeztet az Úr: azért vagyok itt, hogy „örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, 19és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Lk 4,18-19)

Krisztust szolgálni Isten hűséges népében

Ezt követően Ferenc pápa a bíborosokat arra emlékeztette, hogy az egyetlen hiteles tekintély az, amely abból születik, hogy mások lábához hajolunk, hogy Krisztus szolgáljuk. Ez a legnagyobb elismerés és kinevezés, amelyben részesülhetünk: Krisztust szolgálni Isten hűséges népében, az éhezőben, az elfeledettben, az elítéltben, a betegben, a függőségben szenvedőben, az elhagyatottban, a konkrét személyekben történetükkel és reményeikkel, várakozásaikkal és csalódásaikkal, szenvedéseikkel és sebeikkel együtt. A pásztor hatalma csak ezáltal lesz evangélium-ízű. Senki se érezze magát magasabbrendűnek a másiknál. Senkire ne magasról tekintsünk le. Csak akkor nézhetünk rá így egy személyre, amikor segítünk neki felállni – hangsúlyozta Ferenc pápa a bíborosoknak.

Szent XXIII. János

Homíliája végén emlékeztetett Szent XXIII. János spirituális hagyatékának egy részletére 1954. június 29-én mondott beszédéből: „Szegénynek születtem, de tisztes és alázatos emberektől. Különösen boldoggá tesz, hogy szegényen halok meg. [...] Köszönöm a Gondviselésnek, hogy sosem kértem semmit, se helyet, se pénzt, se szívességet soha, sem magamnak, sem rokonaimnak vagy barátaimnak.”

Évközi tizenkettedik hét csütörtökje

Évközi tizenkettedik hét csütörtökje

A mai evangéliumi részlet Jézus kijelentésével kezdődik: „A mennyek országába nem jut be mindenki, aki azt mondja nekem: Uram! Uram! Csak az, aki mennyei Atyám akaratát cselekszi.” Nem elegendő tehát a szóbeli hitvallás, azaz annak kifejezése, hogy valaki elismeri Jézust élete urának, hanem szükségesek az Isten iránti hitből fakadó cselekedetek. A mennyei Atya akaratát az teszi meg, aki engedelmeskedik Istennek, nem csupán ismeri az ő parancsait, hanem tettekre is váltja azt életében.
Az amúgy is egyértelmű mondást Jézus egy példázattal szemlélteti. A háza számára szikla alapot választó ember valóban bölcs, hiszen az általa épített ház kiállja a természeti viharokat. Hozzá hasonlítanak azok, akik megteszik Isten parancsait. Akik viszont, bár jól ismerik Isten törvényeit, mégsem aszerint élnek, ahhoz az emberhez hasonlítanak, aki ingatag talajt választ háza számára, amely az első viharban romhalmazzá válik.
Jézus ezzel a hasonlattal zárja le hegyi beszédét, amelyet felszólításként értelmezhetünk. Felszólítás, hogy az emberek valósítsák meg, tegyék meg mindazt, amit Jézus tanított. A beszéd ugyan befejeződik, de a hallgatóság számára most kezdődik annak gyakorlati megvalósítása a vallási életben. Az evangéliumi tanítás megélésével válok Isten gyermekévé.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Ó Krisztus keresztje, igaz reménységünk! Valahányszor a bűn és az emberi gyöngeség megoszlást okoz, adj erőt nekünk a megbocsátáshoz és a megbékéléshez! Ó Krisztus keresztje, légy támaszunk, amikor azért fáradozunk, hogy helyreállítsuk a teljes közösséget azok között, akik föltekintenek a megfeszített Úrra, mint üdvözítőnkre és Istenünkre!
Szent II. János Pál pápa