Ferenc pápa: Az igazi keresztények a remény misszionáriusai

Október 4-én Ferenc pápa folytatta a reményről szóló katekézissorozatát. Hangsúlyozta, hogy a feltámadt Jézus az ő Lelkével alakítja át a tanítványok életét, és ezért minden kereszténynek elsősorban a maga megváltozott életével kell tanúnak lennie.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézis témája: „A remény misszionáriusai ma”. Örülök, hogy októberben beszélhetek erről, mert az Egyházban külön a misszióknak szenteljük ezt a hónapot, és annak is örülök, hogy éppen Assisi Szent Ferenc ünnepén beszélhetek erről, mert ő nagy misszionáriusa volt a reménynek.

A keresztény nem vészpróféta. Nem vagyunk vészpróféták! A keresztény ember üzenetének lényege épp ezzel ellentétes, a vész ellentéte: a szeretetből meghalt Jézus, akit Isten feltámasztott húsvét reggelén. Ez a keresztény hit lényege! Ha az evangéliumok befejeződnének Jézus eltemetésével, ennek a prófétának a története azon számos hősies személyiség életrajzának sorát folytatná, akik feláldozták életüket valamilyen eszményért. Akkor az evangélium csak egy épületes és vigasztaló könyv lenne, de nem lenne reményről szóló üzenet.

De az evangéliumok nem állnak meg nagypénteknél, hanem továbbmennek, és épp a rákövetkező rész az, ami megváltoztatja életünket. Jézus tanítványai levertek voltak azon a szombaton, Jézus keresztre feszítése után; a sír szájára hengerített kő a názáreti mesterrel eltöltött három lelkesítő évüket is lezárta. Úgy tűnt, mindennek vége, némelyikük – csalódottan és félve – már távozóban volt Jeruzsálemből.

De Jézus feltámad! Ez a váratlan esemény felforgatja és teljesen megváltoztatja a tanítványok elméjét és szívét. Mert Jézus nem csak önmagáért támad fel, mintha újjászületése féltékenyen őrzendő kiváltság lenne: ha felmegy az Atyához, azt azért teszi, mert azt akarja, hogy feltámadásából minden ember részesüljön, és hogy magával vigyen a magasba minden teremtményt. Pünkösd napján a Szentlélek fuvallata átalakítja a tanítványokat. Nemcsak egy szép üzenettel rendelkeznek majd, amelyet el kell vinniük mindenkinek, hanem ők maguk lesznek mások, mint korábban, új életre születnek. Jézus feltámadása átalakít bennünket a Szentlélek erejével. Jézus ma is élő, köztünk él, és átalakító ereje van!

Milyen jó arra gondolni, hogy Jézus feltámadásának hirdetői vagyunk, de nemcsak szavakkal, hanem tetteinkkel és életünk tanúságtételével! Jézus nem akar olyan tanítványokat, akik csak kívülről megtanult formulákat tudnak ismételgetni. Tanúkat akar: olyan embereket, akik reményt árasztanak azzal, ahogyan befogadnak, mosolyognak, szeretnek. Főleg azzal, ahogyan szeretnek: mert a feltámadás ereje képessé teszi szeretni a keresztényeket akkor is, amikor a szeretet elveszíteni látszik indokait. Van egy „többlet”, ami ott lakik a keresztény egzisztenciában, és amit nem lehet egyszerűen lelki erősséggel vagy nagyobb optimizmussal magyarázni. Hitünk és reményünk nem pusztán optimizmus, hanem más dolog, annál több! Mintha a hívők olyan emberek lennének, akiknek a feje felett ott van egy „darab menny”. Milyen szép ez: olyan emberek vagyunk, akiknek a feje felett ott van egy „darab menny”, és akiket egy olyan jelenlét kísér, amelyet még csak megsejteni sem lehetséges.

Így a keresztények feladata az, hogy az üdvösség tereit nyissák meg, mint az újjászületés sejtjei, melyek képesek visszaadni az életerőt annak, ami örökre elveszni látszott. Amikor az eget felhők borítják, áldás, ha valaki a napról tud beszélni. Ilyen hát az igazi keresztény: nem panaszkodik, nem dühös, hanem meg van győződve a feltámadás erejében, hogy egyetlen rossz sem tart végtelenségig, nincs örökké tartó éjszaka, nincs végérvényesen vétkes ember, nincs gyűlölet, melyet ne tudna legyőzni a szeretet.

Nyilvánvaló, hogy a tanítványok időnként drága árat fizetnek ezért a Jézustól kapott reményért. Gondoljunk csak arra a sok keresztényre, akik nem hagyták magára népüket, amikor jött az üldöztetés ideje! A helyükön maradtak, ahol a holnap is bizonytalan volt, ahol semmilyen tervük nem lehetett, Istenben remélve ott maradtak. Gondoljunk a Közel-Keleten élő testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményről, és életüket is áldozzák e tanúságtételért! Ők igazi keresztények! Ők szívükben hordják az eget, a távolba néznek, mindig a távolba. Akinek megadatott a kegyelem, hogy elfogadja Jézus feltámadását, az még tud remélni a nem remélhetőben. Minden kor vértanúi Krisztus melletti hűségükkel azt üzenik nekünk, hogy nem az igazságtalanságé az utolsó szó az életben. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „okuk” élni, a többieknél állhatatosabbak a vészes időkben. Akinek Krisztus ott áll az oldalán, az valóban nem fél többé semmitől. És ezért a keresztények, az igazi keresztények sosem könnyű s nem igen alkalmazkodó emberek. Szelídségük nem összetévesztendő a bizonytalansággal és az engedékenységgel! Szent Pál arra bátorítja Timóteust, hogy szenvedjen az evangéliumért, ezt mondja: „Nem a gyávaság lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Ha pedig egy keresztény elesik, mindig feláll.

Láthatjuk tehát, testvéreim, hogy a keresztény miért a remény misszionáriusa. Nem saját érdeméből, hanem Jézusnak, a földbe hullott magnak köszönhetően, aki meghalt és sok termést hozott (vö. Jn 12,24).

Az általános kihallgatás végén Ferenc pápa az alábbi bejelentést tette:

Szeretném bejelenteni, hogy a Püspöki Szinódus Általános Titkársága 2018. március 19-től 24-ig szinódus előtti összejövetelt hirdet meg, amelyre fiatalokat hív meg a világ minden részéből: katolikus fiatalokat, keresztény felekezetekhez és más vallásokhoz tartozó fiatalokat, illetve nem hívő fiatalokat.

Ez a kezdeményezés a Püspöki Szinódus következő közgyűlésének előkészületi útjába illeszkedik, a 2018 októberében esedékes közgyűlés témája pedig: A fiatalok, a hit és a hivatástisztázás. Ezzel az úttal az Egyház szeretné meghallgatni a fiatalok szavát, érzékenységét, hitét, de a kételyeit és kritikáit is. Meg kell hallgatnunk a fiatalokat! Ezért a végkövetkeztetéseket, melyek a márciusi összejövetelen születnek, átadjuk majd a szinódusi atyáknak.

Évközi huszonhatodik hét szerdája

Évközi huszonhatodik hét szerdája

Három sikertelen kísérletről olvastunk az evangéliumban. Két ember önként jelentkezik, hogy Jézus követője lesz, egy harmadikat pedig az Úr szólít meg. Mindhármuk valami miatt alkalmatlan arra, hogy Jézus tanítványa legyen. Az első jelentkező bizonyára egy kiszámíthatóbb és biztonságosabb életre vágyott, amit Jézus nem tudott volna sem neki, sem bárki másnak biztosítani, hiszen az ő tanítványának késznek kell lennie a mindenkori alkalmazkodásra és a nehézségek elviselésére.
A második személy esetében Jézus nem egy kegyeleti cselekedettel szemben foglal állást, hanem az általános értelmezés szerint inkább a lelki halottak feladata a fizikai halottak eltemetése. Akit Jézus meghív, annak fel kell adnia emberi terveit, hogy Isten útján járhasson. A harmadik ember példája pedig azt mutatja, hogy a tanítványoknak a jövő felé kell fordulniuk, hogy minden erejükkel a Jézustól kapott küldetés teljesítésére koncentráljanak.
A tanítvány ugyanis, aki életét egészen Krisztus követésére szenteli, nem azzal törődik, hogy éppen hol fog aludni, de nem is azzal, hogy eltemesse a halottakat vagy a múltat, s nem a szeretteitől való elbúcsúzás a gondja. A tanítvány egyedül mesterére figyel, aki mellett elkötelezte magát. Úgy tűnik, hogy az talál ki magának mindenféle hirtelen intéznivalót, akiben nem elég komoly az elhatározás Jézus követésére. Kész vagyok-e azonnal indulni, ha engem hív Jézus?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, az irgalmasság Istene, könyörülj rajtunk, bűnösökön. Taníts meg bennünket a könyörületre és a megbocsátásra. Ne engedd, hogy hasonlóak legyünk a könyörtelen szolgához, aki nem követte ura irgalmasságát. Emlékeztess minket arra, hogy gyengeségeink miatt milyen sokszor esünk el életünk rögös útján. Szítsd fel szívünkben a megbocsátást és a segítő szándékot botladozó testvéreink iránt. Add meg nekünk az irgalom lelkét, hogy akaratod szerint kovásza legyünk eljövendő országodnak.

 

A lélek gyávaságától Könyörgéseddel ments meg minket!

A lélek gyávaságától 

Könyörgéseddel ments meg minket!

Már a tegnapi példabeszéd is rámutatott arra, hogy az apostolokban személyiségfejlődés zajlott, azzal összefüggésben, hogy Jézus mellett élték az életüket. De ez a személyiségfejlődés valami olyan, – teljesen ismerős - emberi oldalát is előhozza, mely, ha akarom nevezhető biztonságérzetnek, de nevezhető annak is, hogy felismerik önmagukban azt, hogy az eddig, számukra ismert, tudott, vagy kénytelenül elfogadott határaik tágíthatók.

Mit mond János, és testvére Jakab? Nehogy már, ezek a hitetlenek, ezek a tudatlanok az utunkba álljanak, megmondhassák hova mehetünk, hova nem; nekünk, akik tudjuk a tutit, az igazságot, mi a helyes, és a követendő tanítás! Önbizalom, biztonság, bizonyosság, már majdnem gőg mutatkozik meg bennük, rajtuk. Hatalmat képviselhetnek! És miért érzik ezt? Talán Jézus sugározza ezt feléjük? Nem! Hanem az a tömeg, az a közeg, amelyik ekkorra már Jézust követi, akik Jézus tanítását hallva, már talán irigykednek a tanítványokra, már őket ostromolják, hogy segítségükkel maguk is közelebb kerülhessenek Jézushoz. A tömeg már a tanítványok segítségével próbál személyes érdekérvényesítést elérni Jézusnál! Amitől a hatalom ittas tanítványok többnek érzik magukat, korábbi énüknél!

Jézus, erre a tanítványi gőgre, hogy válaszol? Nem enged. Nem engedi isteni szolgálatát megalázni, aprópénzre váltani! Nem hatalmat akar magának, vagy Istennek ebben a világban! Nem hajlandó ilyen tyúkperbe bocsátkozni. Számára a küldetése, sokkal többet jelent, amit nem hajlandó odaáldozni egy személyes érdekérvényesítésbe! Tovább áll. Oda megy. Egy ilyen pereskedés, egy ilyen erőfitogtatás nem őrölheti fel, nem vonhatja el a figyelmet a lényegről, a küldetés lényegéről, létjogosultságáról.

Megérteni: mi fontos, és mi nem! Mit miért szabad árúba bocsátani?! Hol szabad, és hol nem perbe szállni? Isten méltóságát nehogy az Ember méltatlansága értéktelenítse le!

Jézus végtelenül nagy intelligenciája, ma úgy mondhatjuk, hogy IQ-ja, nem engedi meg tanítványainak sem, hogy Isten léptékéből kizökkenjenek! Világossá kell tenni, hogy Isten szolgálata nem cserélhető fel az egyéni érdek, vagy az éppen aktuális helyi politika porondján! Isten igazsága, szándéka, terve, nem személyeskedő, nem a napi politika érdekeit akarja szolgálni, hanem az Embert, Aki örök érték Isten számára. Mert az Ember számára, az Emberért (!), és az Emberrel közösségben valósulhat meg Isten terve! De ezért a tervért, mégis Isten az, aki a legnagyobb áldozatot magára vállalja. Ugyanakkor, az az Ember, aki Istennel közösségre lépni hajlandó, vegye tudomásul, hogy neki is vállalni kell a terv teljesüléséért a maga áldozatát.

Veled, Uram, és Érted, hogy Általad részesévé lehessek dicsőségednek! Add meg nekem! Ámen 

Ferenc pápa: Kérjük Jézustól a bátorságot, hogy közelről kövessük őt

Ferenc pápa: Kérjük Jézustól a bátorságot, hogy közelről kövessük őt

„Amikor már közel voltak Jézus szenvedésének és megdicsőülésének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt…” – a Szent Márta-ház kápolnájában tartott reggeli szentmisén október 3-án a Szentatya a napi evangéliumi szakasz kezdősoraira építette homíliáját.

Jézus „úton van tanítványaival Jeruzsálem felé, mert beteltek a napok, amikor majd felemeltetik a magasba. Szenvedése és a keresztje közeledtével Jézus két dolgot tesz: először is szilárd eltökéltséggel útra kel, vagyis elfogadja az Atya akaratát, és így megy tovább, másfelől pedig bejelenti mindezt az apostoloknak” – fogalmazott a kedd reggeli szentmisén a pápa.

Mindössze egyszer engedte meg magának Jézus, hogy kérje az Atyától e kereszt eltávolítását: „Atyám – mondja az Olajfák hegyén –, ha lehetséges, vedd el ezt a kelyhet tőlem, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd” (Lk 22, 42). „Jézus engedelmes, ahogy az Atya akarja. Eltökélt és engedelmes, semmi több. Így megy ez tovább, egészen végig!” – hangsúlyozta a Szentatya. Hozzátette: az Úr türelemmel lép az útjára, példamutató módon; nemcsak a kereszthalála felé indul, hanem türelemmel járja az útját.

Ám Jézus e döntésében, hogy Jeruzsálem és a kereszt felé indul, a tanítványok nem követik mesterüket. Az evangéliumok is beszámolnak erről. Ferenc pápa felidézett néhány mozzanatot: a tanítványok olykor „nem értették, vagy nem akarták érteni”, mit mondott Jézus, mert „félelem fogta el őket”, máskor „elkendőzték az igazságot”, vagy éppen „elterelő dolgokkal” kivonták magukat belőle. „A mai evangéliumban is ürügyet keresnek, hogy ne gondoljanak arra, mi vár az Úrra. Jézus pedig egyedül van. Nincs társa ebben az elhatározásában, mert senki nem értette titkát” – fogalmazott a Szentatya.

„Jézusnak a Jeruzsálem felé vezető úton érzett magánya megmarad mindvégig. Gondoljunk csak arra, hogy a tanítványok elhagyják, Péter elárulja…. Jézus egyedül marad... Az evangélium csak azt említi, hogy megjelent egy angyal az égből, és megvigasztalta az Getszemáni kertben. Csak egy angyal társasága. Egyébként egyedül” – emlékeztetett a pápa.

Kiemelte: megéri a fáradságot, hogy még ma egy kis időt szánjunk arra, hogy Jézusra gondolunk, aki annyira szeretett minket, aki a kereszt felé haladt, övéi értetlenségétől kísérve. „Rágondolni, és látni őt, hálát adni neki, az engedelmes és bátor Jézusnak, és beszélgetni vele” – buzdított a Szentatya, majd imádságul ezt ajánlotta: „Sokszor csinálok számos dolgot anélkül, hogy rád tekintenék, aki annyi mindent tettél értem. Aki a türelem útjára léptél, engedelmes ember, engedelmes Isten, aki annyi türelemmel elviseled a bűneimet, tévedéseimet!” Beszéljünk Jézussal! – kérte a pápa. – Ő eltökélten halad előre, emelt fővel. Szánjunk rá egy kis időt, öt, tíz, tizenöt percet a feszület előtt, vagy csukott szemmel kísérjük Jézust Jeruzsálem felé, és kérjük a kegyelmet, hogy legyen bátorságunk közelről követni őt!