Áldott légy! 11.

Laudato si’ – X. Egy „egész”-séges ökológia

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy...!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

A Laudato si’ kezdetű enciklika egyik központi kijelentése, hogy a környezetvédelem, az ökológia ügye nem választható el a társadalom és a gazdaság kérdéseitől, szükséges megváltozásától (ld. LS 138–142). Ezért szól a dokumentum negyedik fejezete egy integrális ökológiáról, amelyet talán „egész-séges”-nek is nevezhetünk. Mivel maga a világ végtelenül összetett, s benne minden viszonyban áll mindennel, nem oldhatjuk meg a természet gondjait anélkül, hogy választ keresnénk az ember problémáira (LS 142) – ennek vetületeiről a harmadik fejezetben részletesen is szólt a pápa.

A negyedik fejezetben külön hangsúlyt kap a „kulturális ökológia” (LS 143–146), vagyis a „veszélyeztetett történelmi, művészeti és kulturális örökség” védelme. A globalizált gazdaság komoly veszélyt jelent ezen a téren, s maga a kultúra is – a környezethez hasonlóan – a kizsákmányolás áldozatául esik. „Ebben az összefüggésben nélkülözhetetlen, hogy kiemelt figyelmet szenteljünk a bennszülött közösségekre és kulturális hagyományaikra. (…) Számukra a föld nem gazdasági jó, hanem Isten és a földben nyugvó ősök ajándéka, szent tér, amellyel kölcsönhatásban kell állniuk, hogy táplálják önazonosságukat és értékeiket. Amikor megmaradnak saját területeiken, ők azok, akik legjobban gondot viselnek arra” (LS 146).

A pápa hasonlóképpen szól a „mindennapi élet ökológiájáról” (LS 147–155). Itt megmutatkozik, hogy csakis az a fejlődés tekinthető teljes értékűnek, amely magával hozza „az emberi élet minőségének integrális javulását” (LS 147). Ahol az élet minősége süllyed, éhínség, nélkülözés lép fel, ott megjelennek a bűnszövetkezetek, az antiszociális magatartás, az erőszak. „Mégis ki kell mondanom: a szeretet erősebb. (…) A közösségi üdvösség tapasztalata ébreszt gyakran kreatív reakciókat egy épület vagy egy városrész jobbá tételére” (LS 149). Mivel ezek a kérdések kihatnak a városi létre, az emberi magatartásformákra, végül kihatnak a vidékre, a környezetre, a természetre is.

Amikor nem csak a szegényeknek, de a társadalom széles rétegeinek gondot jelent az otthonteremtés, az egzisztenciális biztonság megalapozása, a közlekedés, a munkavállalás, előbb-utóbb komoly környezeti károk is bekövetkeznek: gondoljunk a nyomortelepekre, a szemétre, a légszennyezésre és így tovább. Olyan látásmódra van hát szükség, amely elismeri az ember méltóságát, illetve – XVI. Benedek szavaival – azokat az erkölcsi törvényeket, amelyek az ember természetébe vannak foglalva (LS 155). Így alkothatunk méltóbb emberi és természeti környezetet.

Ez az „emberi ökológia” elválaszthatatlan a közjó fogalmától (LS 156–158). Már XVI. Benedek kiemelte a Caritas in veritate kezdetű enciklikájában, mennyire fontos a közjó középpontba állítása az etikus gazdaság megteremtéséhez (CV 6–7). Amikor sok kortársunk a globalizált gazdasági mechanizmusok révén elveszti méltóságát, „szemeteskosárba kerül”, a közjó elve gyakorlati felhívássá válik: ki kell állni a szegények mellett, küzdeni kell az egyenlőtlenség struktúrái ellen (LS 158, vö. EG 186–201).

A közjóból fakadó szolidaritás sajátos kifejeződése a nemzedékek közötti igazságosság (LS 159–162). A környezetvédelem terén ez különösen a jövendő generációkkal szembeni magatartásunk kapcsán mutatkozik meg. A portugál püspökök így fogalmaznak: „A környezet a kapás logikájának keretében helyezkedik el. Olyan kölcsön ez, amelyet minden nemzedék megkap, s amelyet tovább kell adnia az utána következő nemzedéknek” (idézi: LS 159). Ki kell alakulnia bennünk egy önmagunkkal szemben támasztott elvárásnak: jobb világot szeretnénk hátrahagyni az utánunk jövőknek. Ez az elv kihat életstílusunkra, döntéseinkre, konkrét cselekedeteinkre. „A katasztrofális előjelzéseket immár nem szemlélhetjük lekicsinylően vagy iróniával. Túl sok bajt, sivatagot és mocskot hagyhatunk hátra a következő nemzedékekre” (LS 161).

Miért olyan nehéz komolyan venni ezt a kihívást? Azért, mert etikai és kulturális romlás korát éljük, s a környezet pusztulása ennek következménye (LS 162). Önzés, fogyasztás, profit, mértéktelenség – mind-mind olyan magatartásformák, amelyekkel megrövidítjük, károsítjuk gyermekeinket, unokáinkat. Ezért elengedhetetlen, hogy megújuljon bennünk a nemzedékek közötti szolidaritás elve.

A Megszentelt Élet Éve 189.

július 10.

Szent Benedek ünnepe (július 11.)

Imádkozzunk a pannonhalmi bencésekért!

• Magyar Bencés Kongregáció Pannonhalmi Főapátság

Alapítójuk: Nursiai Szent Benedek

Szent Benedek szerint szerzetesek azok, akik közösségben, apát és Regula vezetésével követik Krisztust. A Krisztus-követés konkrét kereteihez a Regula mutat irányt. Eszerint a bencés életet az imádság (a zsoltárok imádkozása), a munka és a lectio divina (a Szentírás olvasása) határozza meg. A pannonhalmi közösség munkaterületeihez tartozik jelenleg a középiskolai oktatás két gimnáziumban, a lelkipásztori szolgálat tizenöt plébánián és a segítő szeretet gyakorlása (szolgálatok a monostorban, vendéglátás, apátsági vállalkozások).

Lelkiségünkből:

„A jó buzgóságot tehát a legizzóbb szeretettel gyakorolják a szerzetesek, azaz: egymást a tiszteletadásban előzzék meg. Egymásnak mind testi, mind lelki fogyatkozásait a legtürelmesebben viseljék el. Egymásnak versengve engedelmeskedjenek. Senki se kövesse azt, amit maga számára hasznosnak ítél, hanem ami másnak az. Egymást tisztán, testvéri szeretettel szeressék. Istent szeretve féljék. Apátjukat őszintén és alázatos szeretettel szeressék. Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen.” Szent Benedek Regulája, 72. fejezet

 

Évközi tizennegyedik hét péntek

Évközi tizennegyedik hét péntek

A tegnapi részlet folytatásaként a mai evangéliumban újabb tanácsokat ad útnak induló küldötteinek Jézus arra vonatkozóan, hogy milyen lelkülettel induljanak és végezzék feladatukat. Felhívja figyelmüket arra, hogy nem fognak mindenhol elragadtatással és örvendezéssel találkozni, hanem jelenlétük, fellépésük, szavaik és tetteik miatt támadásokra is számíthatnak. Mindez bizonyára nem érte váratlanul a küldötteket, hiszen Mesterük mellett korábban már megtapasztalhatták, hogy őt sem fogadta mindenki jószándékkal. Sorsuk tehát abban is hasonlít az őket küldő Jézuséhoz, hogy eredmények és kudarcok egyaránt fogják őket is érni. Ha nem így volna, azaz ha mindenki tetszéssel és megelégedettséggel hallgatná őket, az minden bizonnyal arra utalna, hogy eltértek attól a tanítástól és igazságtól, amit Jézus bízott rájuk. Nem nőhetnek Mesterük fölé, nem mehetnek a saját fejük után, nem képzelhetik azt, hogy saját bölcsességük nagyobb az Isten bölcsességénél.
Az Egyház története folyamán minden korban, így napjainkban is megtapasztalható, hogy a krisztusi igazság megosztást kelt, de ennek magyarázata nem abban keresendő, mintha nem volna az valóban a legfőbb igazság, hanem az az oka, hogy a különböző emberek másként fogadják azt.
Hallgatok-e a küldöttekre, akik Krisztus üdvösségre vezető igazságát hirdetik nekem?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, te harminc éven át a földi hétköznapok egyhangúságában éltél: egy családban, egy ácsműhelyben, és mindig ugyanazok a kötelességek vártak rád, ugyanazok az arcok és szavak vettek körül. Uram, adj erőt, hogy örvendező szívvel viseljem el a hétköznapok egyhangúságát, legyőzzem és megszenteljem azokat, a te példád szerint.
E. Piaget 

Zsolozsma CCXXII.

A Krónikák első könyvéből

22, 5-19

Dávid előkészületei a templomépítéshez

Azokban a napokban Dávid így gondolkozott: „A fiam, Salamon fiatal és gyenge, a háznak azonban, amelyet az Úrnak építünk, egészen nagynak kell lennie, hogy dicsőséget és hírnevet szerezzen minden nép előtt. Ezért előkészületeket kell tennem.” Dávid halála előtt valóban megtette az előkészületeket, azután hívatta a fiát, Salamont, és megparancsolta neki, hogy építsen házat az Úrnak, Izrael Istenének. Dávid ezt mondta Salamonnak: „Fiam, nekem magamnak volt szándékomban, hogy házat építsek az Úr, az én Istenem nevének, de az Úr szózatot intézett hozzám: »Sok vért ontottál és nagy háborúkat vívtál, ne építs hát házat a nevemnek, mert sok vért ontottál színem előtt a földre. Nézd, született egy fiad, ő a béke embere lesz. Békét adok neki körös-körül minden ellenségétől. Salamon lesz a neve. Az ő napjaiban békét és nyugalmat adok Izraelnek, ő építsen házat a nevemnek. A fiam lesz, én meg atyja leszek. Örökre megerősítem Izrael fölötti uralmának trónját.«
     Nos hát, fiam, legyen veled az Úr, sikerüljön házat építened az Úrnak, a te Istenednek, ahogy előre megmondta rólad. Az Úr adjon neked bölcsességet és okosságot, és nyilvánítsa ki neked Izraelre vonatkozó akaratát. Te pedig tartsd meg az Úrnak, a te Istenednek a törvényét. Szerencsés leszel, ha igyekszel megtartani a törvényt és a parancsokat, amelyeket az Úr Izrael számára Mózesnek adott. Légy erős és bátor! Ne félj és ne rettegj! Nézd, saját szegénységemből félre tudtam tenni az Úr háza számára 100.000 arany talentumot, egy millió ezüst talentumot, s annyi vasat és bronzot, hogy meg sem lehet mérni. Fát és követ is szereztem, de még te is tehetsz hozzájuk. Mesteremberek is nagy számban állnak rendelkezésedre: kőművesek, ácsok és mindenféle művészetben jártas számtalan ember, akik meg tudják munkálni az aranyat, az ezüstöt, a bronzot és a vasat. Rajta hát, láss hozzá, és legyen veled az Úr.”
     Dávid megparancsolta Izrael minden tisztviselőjének, hogy segítse Salamont: „Az Isten, az Úr nemde veletek volt, és nyugalmat adott nektek körös-körül. Az ország népét a kezembe adta, s a föld meghódolt az Úr és az ő népe előtt. Most tehát egész szívvel és lélekkel keressétek az Urat, a ti Isteneteket! Rajta, építsetek szentélyt Istennek, az Úrnak, hogy a szövetség ládáját és az Isten szent dolgait bevigyétek abba a házba, amelyet az Úr nevének építetek.”

Áldott légy! 10.

Laudato si’ – IX. Az ökológiai válság gyökere: emberközpontúság

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy…!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

A mai világ középpontja az ember kell, hogy legyen – mondják sokan. Ám azt látjuk, hogy az emberközpontúság örve alatt a technológia uralma valósult meg, amely mindent maga alá vet, a valóságot, magát az embert is (LS 115). E folyamat kihatása, hogy az ember önközpontú egyedként áll elénk, elvágva minden másra való vonatkozástól. Ennek gyakorlati hatása a környezetrombolás miatt érzett aggodalom hiánya, a természet belső rendjének, törvényeinek negligálása (LS 117).

„Ez a helyzet állandósult skizofréniát eredményez, amely a technológia magasztalásától (…) eljut egészen az emberi lény minden sajátos értékének tagadásához” (LS 118). Ha nem lesz megújult emberképünk, akkor a teremtett világ megvédésére sem leszünk alkalmasak. Nem megoldás, ha az emberközpontúságot a „biocentrizmus” váltja fel, hisz így a mostani egyensúlyvesztés helyébe egy másikat helyeznénk (ld. uo.).

Gondot kell fordítanunk az emberi társadalomra, a kapcsolati hálókra is. „Ha az ökológiai válság a modernitás etikai, kulturális és spirituális válságának felbukkanása vagy külső megnyilvánulása, akkor nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy helyreállíthatjuk a természethez és környezethez való viszonyunkat az alapvető emberi viszonyok helyreállítása nélkül” (LS 119). Ezért elfogadhatatlan, ha egyesek „környezetvédelmi okokból” például az abortuszt akarják igazolni (LS 120). Hogyan lehetne a gyöngébb, törékenyebb védelmére nevelni ott, ahol ennyire nem tisztelik az életet?

Az emberközpontúság egyik „tünete” a gyakorlati relativizmus, amely veszélyesebb az elméletinél (vö. EG 80). Ez alakít ki egy olyan mentalitást, amely önközpontú, s amelynek révén az egyik ember már a másikat is tárgyként kezeli. Ugyanis ha nincsenek objektív értékek, akkor csak a saját kielégülés, fogyasztás, „élmény” marad, s minden csupán annyit ér, amennyire és amennyiben erre szolgál (LS 123).

A munka megvédése szintén fontos ahhoz, hogy teljes értékű, nem „elembertelenített” ökológiáról beszéljünk. Isten rendeli munkára az embert, már a teremtés pillanatában (LS 128), a munka ezért elengedhetetlen, hogy méltó, teljes emberi életet éljünk. Napjainkban azonban a profit többet ér, mint a befektetés az emberbe, a munkás méltó bérezésébe. Ez összefügg a környezetvédelemmel, hiszen ahol romlanak a munkakörülmények, nő a nyomor és a munkanélküliség, ott az ember válsága hamar átcsap környezeti válságba is.

A pápa szól még a kutatáson alapuló biológiai innováció fontosságáról is (LS 130–136). A tudományos kutatás az emberi szellem kivételes lehetőségeiből fakad, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy korlátokhoz kötött. Már az élőlényeken végzett kísérleteknél alapelv, hogy csak végső esetben, emberi élet megmentésére irányuló kutatásban kerülhet ezekre sor (vö. KEK 2417).

Az emberi technika lehetőségei mellett nem lehet eltekinteni az etikai értékek által kijelölt korlátoktól, hiszen nem mindent szabad, amit lehet. Ha a kutatás öncélúvá válik, elveszíti önazonosságát, igazi hivatását. Különösen is világos ez a génmódosított növények, állatok kapcsán (LS 133). Egyrészt a nemesítési, háziasítási folyamatok olykor olyan hatásokat gyorsítanak fel, amelyek a természetes evolúcióban is lejátszódnak, s egyes kockázatok nem magából a technológiából, hanem a „helytelen és túlzó alkalmazásból” adódnak. Másrészt számolnunk kell a valós veszélyekkel is, amelyeknek objektív tudományos értékelése a mai napig vitatott (LS 134). Ami biztos: a génmanipulált fajták terjedése a nagybirtokoknak, a monokultúráknak kedvezett, háttérbe szorítva úgy a kis- és középgazdákat, mint a régi, hagyományos fajokat, fajtákat. Ennek a folyamatnak a környezetromboló hatása már nyilvánvaló.

Mivel ezek a kérdések átnyúlnak az országok határain, fontos lenne az információcsere, az együttműködés, de legfőképp az „autonóm és interdiszciplináris kutatás” előmozdítása, különösen a génmódosítás terén (LS 135). Ám amikor a környezetet védjük, nem vállalhatunk fel olyan álláspontot, amely a környezet óvása terén alkalmazott elveket nem vonatkoztatja az ember és az emberi élet védelmére. Arra van hát szükség, hogy a kutatást etikai elvek vezéreljék (LS 136).