Zsolozsma 295.

Szent I. Kelemen pápának a korintusiakhoz írt leveléből

Jóságos Istenünk célszerűen alkotta meg a világot

Tekintsünk az egész világ Atyjára és Teremtőjére! Ragaszkodjunk erősen a békének tőle kapott kiváló és túláradó adományaihoz és jótéteményeihez! Elmélkedve gondolkodjunk róla, és lelki szemünkkel lássuk meg az ő hosszan tűrő jóakaratát! Nézzük, milyen jóságosnak mutatja magát minden teremtménye iránt!Az ég békében engedelmeskedik az ő akaratának, mert gondviselése kormányozza. A nappal és az éjszaka egymást nem akadályozva futják az általa előre meghatározott pályájukat. A Nap, a Hold és a csillagok kara az ő törvénye szerint hiba nélkül, teljes összhangban jár kijelölt útján. A föld az ő akarata szerint meghatározott időben megtermékenyül, hogy bőségesen ellássa táplálékkal az embereket, állatokat és mindazt, ami rajta él. Nem vonakodik, és nem változtat semmit sem azon, amit Isten elrendelt. Az örvények felkutathatatlan világa és a tenger mélységének ismeretlen tájai ugyanazokra a törvényekre hallgatnak. A végtelen tenger tömegét az ő rendelése dagasztja árrá, és az nem lépi át a neki kiszabott határokat, hanem az ő parancsa szerint viselkedik. Azt mondja ugyanis az Úr: Eddig jössz, és hullámaid önmagadban törnek meg (Jób 38, 11) Az ember számára bejárhatatlan óceán és a rajta túl levő világok az Úr ugyanazon törvényeinek kormányzása alatt állnak. Békében követik egymást a tavasz, nyár, ősz és tél évszakai. A maguk sajátos idején még a szelek állomáshelyei is késedelem nélkül teljesítik feladatukat. Az élet és az egészség szolgálatában álló állandó források is szünet nélkül nyújtják vizüket az emberek életének fenntartására. Még a legkisebb állatok is békében és egyetértésben élnek közösségükben. Mindezeknek a nagy Alkotó és a mindenek Ura adta meg a békét és összhangot. Ő jót tesz mindennel, elsősorban pedig velünk, akik irgalmasságához menekülünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és fölség mindörökké. Ámen.

Ferenc pápa: Hitünk mércéje a szeretetünk

„Nem választhatjuk el a vallásos életet azoknak a testvéreknek a szolgálatától, akikkel konkrétan találkozunk” – mondta október 26-án, vasárnap délben mondott Úrangyala imádságában Ferenc pápa a Szent Péter téren összegyűlt hívekhez.

A mai evangéliumi szakasz arra emlékeztet bennünket, hogy az összes isteni törvény összefoglalható az Isten és a felebarátaink iránti szeretetben – kezdte beszédét a Szentatya. Máté evangelista beszéli el, hogy néhány farizeus próbára akarta tenni Jézust (vö. 22,34–45). Az egyik törvénytudó ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Mester, melyik a legfőbb parancs a Törvényben?” (36). Jézus a Második Törvénykönyvet idézve válaszol: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs” (37.38).

Ennél a pontnál meg is állhatott volna Jézus, de hozzátesz valamit, amit a törvénytudó nem kérdezett. Ezt mondja ugyanis: „A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (39). Ezt a második parancsolatot sem Jézus találja ki, hanem a Leviták könyvéből idézi. Az újdonság az, hogy egymás mellé helyezi a két parancsolatot – az Isten és a felebarátaink iránti szeretetet. Kinyilatkoztatja, hogy a két törvény egymástól elválaszthatatlan és egymást kiegészíti, ugyanannak az éremnek a két oldala. Nem szerethetjük Istent anélkül, hogy szeretnénk testvéreinket és nem szerethetjük testvérünket anélkül, hogy szeretnénk Istent. Benedek pápa erre vonatkozóan nagyon szép kommentárt hagyott ránk „Deus caritas est” kezdetű első enciklikájában (16-18.pontok) – utalt rá Ferenc pápa.

Valóban, a keresztény az Isten és a testvérek iránti szeretet látható jelével tehet tanúságot a világnak és a többi embernek, családjának. Az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsolata nem azért az első, mert egy parancsolatlista tetején áll. Jézus nem legfelülre, hanem a középpontba helyezi, mert a szív az, ahonnan mindennek ki kell indulnia és ahová mindennek vissza kell térnie, amelyre utalni kell.

Már az Ószövetségben is az embereknek az az igénye, hogy szentek legyenek Isten képmására, aki szent, magába foglalta azt a kötelességet, hogy gondozzák a gyengébbeket, az idegeneket, az árvákat, az özvegyeket (vö. Kiv 22,20-26). Jézus beteljesíti a szövetségnek ezt a törvényét, saját testében egyesíti az istenséget és az emberséget, egyetlen szeretetmisztériumban.

Jézus ezen szavainak fényében tehát a szeretet a hit mércéje, és a hit a szeretet lelke. Nem választhatjuk el többé a vallásos életet, a lelki életet a testvérek szolgálatától, azoknak a testvéreknek a szolgálatától, akikkel konkrétan találkozunk. Nem választhatjuk el többé az imát, az Istennel való találkozást a szentségekben a másik meghallgatásától, attól, hogy közel állunk hozzá, különösen sebeihez.

Emlékezzetek erre – tette hozzá Ferenc pápa: a szeretet a hit mércéje. Te mennyire szeretsz? És mindenki válaszoljon erre a kérdésre. Milyen a hited? Az én hitem olyan, amennyire szeretek. A hit a szeretet lelke.

A parancsolatok és előírások, a tegnapi és a mai legalizmusok sűrű erdejében Jézus megtöri a sötétséget és lehetővé teszi, hogy megpillantsunk két arcot: az Atya arcát és testvérünk arcát. Nem két képletet vagy két parancsot ad nekünk, hanem két arcot, sőt, egyetlen arcot: Isten arcát, amely olyan sok arcban visszatükröződik, mert minden testvérünk arcában, különösen a kicsiny, törékeny, védtelen és szükséget szenvedők arcában jelen van magának Istennek a képmása. Amikor találkozunk egy ilyen testvérünkkel, fel kellene tennünk a kérdést: képesek vagyunk-e felismerni benne Isten arcát: képesek vagyunk-e erre?

Jézus ezáltal minden embernek felkínál egy alapvető kritériumot, amelyre alapozhatja életét. De Jézus mindenekelőtt nekünk adta a Szentlelket, aki lehetővé teszi, hogy szeressük Istent és felebarátunkat Őhozzá hasonlóan, szabad és nagylelkű szívvel. Mária, Anyánk közbenjárására nyíljunk meg és fogadjuk be a szeretetnek ezt az ajándékát, hogy mindig a két arc törvényében haladjunk előre, ami csupán egyetlen arc: a szeretet törvénye – hangsúlyozta a vasárnap déli Úrangyala előtt mondott beszédét Ferenc pápa.

2014.10.26. Vasárnap

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.26. Vasárnap

„Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus hogyan hallgattatta el a szadduceusokat, köréje gyűltek, és egyikük, egy törvénytudó alattomos szándékkal a következő kérdést tette fel neki: Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben? Jézus így válaszolt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. E két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták”(Mt 22,34-40) a farizeusok és az írástudók a zsidó vallás értelmezésében és tanításukban a törvények szigorát képviselték. Jézussal azért kerültek szembe lépten-nyomon, mert a törvényből csak az érdekelte őket, hogy lehet azt az egyszerű nép fenyegetésére kihasználni. Jézusnak kapóra jött a kísérletük, amikor a Heródes-pártiakkal együtt tanítványaikat odaküldték hozzá, hogy a két ellenséges párt közösen tegyen fel a zsidó önérzetbe, szó szerint húsba vágó kérdést: szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem szabad? (22,17) Ha Jézus azt feleli: nem szabad, mert a zsidók csak a saját egyházi közösségeknek szedtek adót, akkor a Heródes-pártiak ezt a császár-ellenes lázítás címén felhasználhatták volna Jézus ellen. Ha azt válaszolta volna: szabad, akkor viszont magára vonta volna az egyszerű nép haragját. Ezért kellett a két ellenséges párt, hogy Jézust tőrbe csalják, és pert indíthassanak ellene. Jézus túljárt az eszükön. Elkérte a birodalmi adópénzt, mert tudta, hogy annak egyik oldalán a császár képe ragyog, a másikon pedig a felirata. Jézus kérdése: Kié a kép, meg a felirat. A készséges és gyanútlan választ: a császáré. Jézus válasza: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené’ (31) Az utak és szolgáltatások tisztességes díját meg kell fizetni, amit manapság elég sokan megtagadnak. Az adócsalás ma is bűn. A megrendelt árut ki kell fizetni. Jézus korában is a főparancs tisztázása igen fontos kérdés volt. Érthető, hogy a rengeteg törvény közül meg kellett neveznie Jézusnak, a fiatal rabbinak a legfőbb törvényt, amikor az akkori törvény-tudók közül egy zsidó tudós a véleményét tudakolta. Jézus habozás nélkül idézi Mózes utolsó könyvéből: „Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!” (MTörv 6,4) Máté apostol evangéliumában így idézi Jézus: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták” (Mt 22,37-40) Érdekes megfigyelni, hogy a felebaráti szeretet parancsát Mózes már harmadik könyvében, a Leviták könyvében rögzíti:„Ne légy bosszúálló, és ne gyűlölködj néped fiaival. Szeresd embertársadat úgy, mint magadat. Én vagyok az Úr (Lev 19,18) Ezt a felebaráti szeretet-parancsot Jézus az utolsó vacsorán magasabb fokra emeli:„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35) Pál apostol örömteli vigasztalása töltse el szívünket ebben a nyugtalan, gyűlölködő világban: „Az élő és igaz Istennek szolgáljatok és várjátok a mennyből Fiát, Jézust, akit a halálból feltámasztott, s aki megment minket az eljövendő haragtól” (1Tessz 5,9-10)„Szeretlek, szép Jézus, mert fölötte jó vagy, minden szeretetre bizony te méltó vagy. Jó voltod s irgalmad a bűnöshöz oly nagy, gyarló kis szolgádat engem el ne hagyj!” (Ho 157,1)

Zsolozsma 294.

Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

A Szentlélek közbenjár értünk

Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosan keresi, meg is kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színelátásának halhatatlan és romolhatatlan testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent elnyert, amit csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi olyan, ami nem odaillő. Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától, és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása, és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (Zsolt 35, 8-10). Ekkor minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk. Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk, hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk, mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi sem tudjuk, hogy az milyen. Van tehát bennünk – hogy úgy mondjam – egy bölcs oktalanság, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25-27)Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a Isten Szentlelke – aki változhatatlan Isten a Szentháromságban és egy Isten az Atyával és a Fiúval – úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt (MTörv 13, 4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy igazán szeretitek-e Istent. Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk, hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem keresnénk sóhajtozva.

Szent Mór püspök

A 11. századi pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.

A hagyomány szerint Mór magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint, ahogy az Szent András és Benedek legendájában olvasható, István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül már a kolostor apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.

Az 1046-os lázadás alatt, amely Szent Gellért és több püspök életét követelte, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Székesfehérváron megkoronázták András királyt. 1055-ben Mór tanúként aláírta a tihanyi alapítólevelet, mellyel I. András újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután Mór első magyar íróként – természetesen latin nyelven – megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.

Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is jóváhagyta. A bullában IX. Pius pápa a következőket írta: „Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”

Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Szent Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: „IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.” Az ünnepet 1913-ban rögzítették október 25-re.

XI. Pius pápa 1925. december 4-én a Pécsi Egyházmegye társvédőszentjévé nyilvánította Boldog Mórt.

A Martyrologium Romanum 2002. évi kiadása szentnek nevezi, ezért a „szent” jelzőt használjuk a magyar kalendáriumban is.

Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:

„Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után.

Ezt – bár a többiek is észrevették – Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.

Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:

Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte.

Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.”

Mindenható Istenünk, tekints Szent Mór püspök érdemeire, és közbenjárására add, hogy példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk neked! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

2014.10.25. Szombat

Evangelii Gaudium - az Evangélium öröme

2014.10.25. Szombat

Aki megkeresztelkedik, az elnyeri Istentől a legnagyobb ajándékot, amit ember kaphat: a Mennyei Atya fogadott gyermeke, a Fiú fogadott testvére és a Szentlélek temploma lesz. Az Atya visszaadja neki a kitüntető rangot és örökséget, amelyet Ádám és Éva megkapott lelkük teremtésekor, és amit minden utódjuk örökölt volna jussként fogantatásuk pillanatában az ősszülők örökségeként. A Fiú úgy öleli át, mint fogadott testvérét, méltóvá teszi arra, hogy majd az utolsó ítéleten a hallja az Üdvözítő és örök Bíró jobbjára invitáló felszólítását:„Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!”(Mt 25,34) A megkeresztelt a keresztségben kezdheti a béke kötelékével birtokolni és fenntartani a Lélek egységében az „egy Test és az egy Lélek közösségét” Mert „egy az Úr, egy a hit és egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van. Mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint részesült a kegyelemben. Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat és osztott az embereknek ajándékokat”Majd jött a kettős öröm Pál apostol megfogalmazásában: „Az pedig, hogy fölment, mi mást jelent, mint hogy előbb le is szállt a lenti, földi tájakra? Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget. Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk az Isten Fia hitének és megismerésének egységére, és meglett emberré nem leszünk, elérve Krisztus teljessége életkorának mértékére. Akkor majd nem leszünk éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele magával sodor. Inkább igazságban kell élnünk és szeretetben, hogy egyre inkább összeforrjunk a fővel, Krisztussal. Ő az, aki az egész testet összefogja, és összetartja a különféle ízületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test, és építi fel saját magát a szeretetben.”(Ef 4,7-16) Ezeket a hasonlatokat nem könnyű megérteni, de erőlködnünk kell, mert különben nem jutunk el a hit teljes megismerésére. Nézzük az egyes mondatokat! Jézus öröktől fogva a második Isteni Személy. A Szentháromság titka emberi ésszel föl nem fogható, közelíteni kell a mi értelmünk fogalmaival a fel nem fogható értéséhez. Az Atyaisten, az első Személy. A személy fogalma ismert: a személy az az önállóság, aki értelmes természetben van, és azt uralja. Az emberi személy az az önállóság, aki nem lehet tárgy, csak alany. Szellemi léte van. Ura egész természetemnek, testemnek és lelkemnek is, de sem a kezem, sem a fejem, sem az eszem, sem az akaratom nem uralkodik a személyemen. Az Isten első Személye uralja, bírja a végtelen szellemet, ami végtelen hatalmú (akaratú), mindenható, és végtelen értelmű (mindentudó) Ezt a végtelen értéket az Atya önismerettel tökéletesen ismeri. Ezt az önismeretet az Atya ki is tudja mondani: LOGOS, VEBUM, SZÓ, IGE. Ez a Logosz ismer, tehát személy. Az Atya neki ajándékozza az oszthatatlan isteni természetet. A Logosz visszaajándékozza, mert az Atya sem élhet természete nélkül. A természet kettejüké, sőt közös ajándékul adják a Szentléleknek is. –Az Atya kérésére a Fiú vállalja a megtestesülést, fölveszi az emberi természetet emberi személy nélkül, Isteni Személye tulajdonaként, Istenember. Teste révén testvérünk. Emberi természetét fel tudja ajánlani a többi ember bűneiért áldozatul. Vállalja és meg is teszi De ez a dolgozó, tanító, szenvedő, meghaló és harmadnapra feltámadó istenemberi testélő képe egy világszervezetnek: akik hisznek Jézus Krisztusban, a Megváltónkban, és vállalják, hogy az emberi test sejtjeihez hasonlóan táplálják, erősítik, gyógyítják, kisegítik Jézusban testvéreiket. Tulajdonképpen úgy is tekinthető, mint egy pompás emberi test, egy szervezet, Jézus Krisztus titokzatos (misztikus) Teste. Pál apostol végül ennek a gondolatnak megvalósulását fejtegeti.

Zsolozsma 293.

Szent Ágoston püspöknek Próbához írt leveléből

A Szentlélek közbenjár értünk

Aki azt a bizonyos egyet kéri az Úrtól, és állhatatosan keresi, meg is kapja, ha kételkedés és aggodalom nélkül kéri, és nem fél, hogy kárára lesz, amikor elnyeri, hiszen enélkül bármit is kapjon, semmi sem elégíti ki teljesen. Az egyetlen igazi és egyedül boldog élet az, hogy mindörökre örvendezünk az Úr színelátásának halhatatlan és romolhatatlan testben, lélekben. E miatt az egy miatt kell sürgetnünk és kérnünk illő módon minden mást. Aki ezt az egyet elnyerte, az mindent elnyert, amit csak akart, hiszen ott már mást nem is akarhat. Ott nem lehet semmi olyan, ami nem odaillő. Hiszen ott van az élet forrása. Üdítő erejét most csak imádságunkban szomjazzuk, amíg reményben élünk. Most még ugyanis remélünk, és nem a szemlélés állapotában élünk, hanem annak védőszárnyai oltalmában, aki előtt minden vágyunk ismeretes, hogy megittasodjunk háza gazdagságától, és igyunk gyönyörűségének patakjából, minthogy nála van az élet forrása, és az ő fényében látjuk meg az igazi fényt (Zsolt 35, 8-10). Ekkor minden vágyunkat teljesen betöltik e javak, és ezentúl már semmit sem kell sóhajtozva keresnünk, hanem csak annak örvendezünk, amit elértünk. Minthogy ez már maga az a béke, amely felülmúl minden értelmet, ezért tehát nem is tudjuk pontosan, hogy mit is kérünk az imádságunkban. Amit ugyanis el sem tudunk gondolni, hogy milyen, arról tényleg nem tudjuk, hogy milyen. Ha pedig ezzel kapcsolatban bármi is felvetődik gondolatunkban, azt rögtön visszautasítjuk, elvetjük, kevésnek tartjuk, mert nyomban belátjuk, hogy ez nem az, amit keresünk, jóllehet még mi sem tudjuk, hogy az milyen. Van tehát bennünk – hogy úgy mondjam – egy bölcs oktalanság, amelyre a Szentlélek tanított meg, aki segít minket e gyengeségünkben. Erről vall az Apostol, amikor így beszél: Ha tehát reméljük, amit nem látunk, várjuk állhatatosan. Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mivel Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8, 25-27). Ezt a következőképp kell értenünk: Ne gondoljuk azt, hogy esetleg a Isten Szentlelke – aki változhatatlan Isten a Szentháromságban és egy Isten az Atyával és a Fiúval – úgy járna közben a hívekért, mintha ő nem lenne Isten. Ezért mondja az Apostol: közbenjár a szentekért, hiszen a közbenjárása szentté teszi őket, de az is írva van: Az Úr, a te Istened próbára fog tenni benneteket, hogy megtudja, csakugyan szeretitek-e őt (MTörv 13, 4), vagyis azt akarja, hogy tudatára ébredjetek annak, hogy igazán szeretitek-e Istent. Tehát szavakba nem önthető sóhajtozásokkal serkenti a híveket is a közbenjárásra, lelkük mélyébe vágyakozást önt az eddig ismeretlen, felülmúlhatatlan valóság után, amit reményteljes türelemmel várunk. Ámde miként szólhatnánk arról, amit úgy kívánunk, hogy nem ismerjük? Mert ha egyáltalán nem ismernénk, nem is vágyódnánk rá; másfelől, ha már látnánk, akkor sem vágyakoznánk utána, és nem keresnénk sóhajtozva.