Ferenc pápa az újévi szentmisén: Anya nélkül az Egyház „múzeumegyházzá” válik!

2019. január elsején délelőtt a Szentatya a Szent Péter-bazilikában mutatott be szentmisét. Beszédében Mária anyaságáról elmélkedett. Arra biztatott: mi is engedjük, hogy Mária nézzen bennünket, átöleljen bennünket, kézen fogjon bennünket, mert anyai vezetés nélkül könnyen eltévedünk.

„Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén (Lk 2,18). Csodálkozás: erre kapunk ma meghívást, karácsony nyolcadának végén, amikor még az értünk született gyermekre tekintünk, aki mindenben szegény, de a szeretetben gazdag. Csodálkozás: erre a magatartásra van szükségünk az év elején, mert az élet olyan ajándék, amely lehetőséget ad arra, hogy mindig újrakezdjünk, a legalacsonyabb állapotból is.

De a mai napon Isten anyja előtt is csodálkoznunk kell: Isten egy kisgyermek egy asszony karjában, aki táplálja Teremtőjét. Az előttünk álló szobor [a Szent Péter-bazilikában] úgy ábrázolja az anyát és a gyermeket, mintha egyetlen valóság lennének. Ez a mai misztérium, amely végtelen csodálkozást kelt: Isten összekapcsolódott az emberiséggel, örökre. Isten és ember állandóan együtt, íme, ez az évkezdet jó híre: Isten nem egy távoli uraság, aki egymagába él a mennyben, hanem a megtestesült Szeretet, aki hozzánk hasonlóan anyától született, hogy mindnyájunk testvére legyen, hogy közel legyen hozzánk: a közelség Istene. Egy anya ölén ül, aki a mi anyánk is, és onnan új gyengédséget áraszt az emberiségre. És mi jobban megértjük az isteni szeretetet, mely apai és anyai, olyan, mint az anyáé, aki sosem szűnik meg hinni gyermekeiben és sosem hagyja magukra őket. A „velünk lévő Isten” szeret bennünket, függetlenül hibáinktól, vétkeinktől, attól, hogy miként alakítjuk a világot. Isten hisz az emberiségben, melyből elsőként és páratlanul kiemelkedik az ő anyja.

Az év elején kérjük tőle a meglepetések Istene előtti csodálkozás kegyelmét! Újítsuk meg a kezdetek csodálkozását, amikor megszületett bennünk a hit. Isten anyja segít nekünk: az anya, aki megszülte az Urat, megszül bennünket az Úr számára. Ő anya és újjászüli gyermekeiben a hit csodálkozását, mert a hit találkozás, nem vallás. A csodálkozás nélküli élet elszürkül, ellaposodik, így a hit [is]. Az Egyház is rászorul arra, hogy megújítsa csodálkozását azon, hogy az Egyház az élő Isten lakhelye, az Úr menyasszonya, gyermekeket szülő anya. Különben félő, hogy a múlt szép múzeumához válik hasonlóvá, „múzeumegyházzá” válik. A Szűzanya viszont az otthon hangulatát hozza az Egyházba, az újdonság Istene által lakott otthonét. Fogadjuk csodálattal Isten anyjának misztériumát, mint Efezus lakosai a zsinat idején. Hozzájuk hasonlóan köszöntsük: „Isten szent anyja!” Engedjük, hogy nézzen bennünket, engedjük, hogy átöleljen bennünket, engedjük, hogy kézen fogjon bennünket!

Engedjük, hogy nézzen bennünket! Főleg a szükség órájában, amikor beszorulunk az élet összegubancolódott csomóiba, joggal tekintünk a Szűzanyára, az anyára. De főleg az a jó, ha engedjük, hogy a Szűzanya nézzen minket. Amikor néz bennünket, ő nem bűnösöket, hanem gyermekeket lát. Szoktuk mondani, hogy a szem a lélek tükre, a „kegyelemmel teljes” szeme Isten szépségét tükrözi, a mennyországot tükrözi ránk. Jézus azt mondta, hogy a szem „a test lámpása” (Mt 6,22): a Szűzanya szeme be tud világítani minden sötétséget, mindenhol újraéleszti a reményt. Hozzánk fordított tekintete azt üzeni nekünk: „Drága gyermekeim, ne féljetek, veletek vagyok, a ti anyátok!”

Ez az anyai tekintet, mely bizalmat önt belénk, segít növekedni a hitben. A hit Istenhez kötődés, mely átfogja az egész személyt, megőrzéséhez pedig rászorulunk Isten anyjára. Az ő anyai tekintete segít, hogy szeretett gyermeknek lássuk magunkat Isten hívő népében, és hogy szeressük egymást, túllépve korlátainkon és irányultságainkon. A Szűzanya begyökereztet bennünket az Egyházba, ahol az egység fontosabb a különbözőségnél, és Mária arra biztat, hogy törődjünk egymással. Mária tekintete emlékeztet, hogy a hit számára lényegi fontosságú a gyengédség, mely gátat vet a langyosságnak. Gyengédség: a gyengédség Egyháza. Gyengédség, egy olyan szó, amelyet sokan ki akarnak törölni a szótárból. Amikor a hitben van hely Isten anyja számára, sosem veszítjük el a középpontot: az Urat, mert Mária sosem önmagára mutat, hanem Jézusra, és a testvérekre, mert Mária anya.

Az Anya tekintete, az anyák tekintete. Rövidlátó az a világ, amely anyai tekintet nélkül néz a jövőbe. Növelni fogja a hasznot, de nem lesz képes gyermekeket látni az emberekben. Lesz nyeresége, de az nem mindenkié lesz. Ugyanabban a házban lakunk, de nem testvérként. Az emberiség családja az anyákon alapul. Az a világ, amelyben az anyai gyengédség merő érzelemhez kapcsolódik, az gazdag lehet dolgokban, de nem lesz gazdag jövőben. Isten anyja, tanítsd meg nekünk tekintetedet, azt, ahogyan te látod az életet, és fordítsd tekintetedet ránk és nyomorúságainkra! Fordítsd felénk irgalmas szemedet!

Engedjük, hogy átöleljen bennünket! A tekintet után nézzük a szívet, amelyről azt mondja a mai evangélium: „Mária őrizte szívében ezeket a dolgokat, és elmélkedett rajtuk” (Lk 2,19). A Szűzanya tehát a szívén viselt mindent, átölelt mindent, kedvező és kedvezőtlen eseményeket egyaránt. Mindent átelmélkedett, vagyis mindent Isten elé vitt. Ez az ő titka. Ugyanígy szívén viseli mindannyiunk életét: át akarja ölelni helyzeteinket és Isten elé akarja vinni azokat.

A mai széttöredezett életben, melyben félő, hogy eltévesztjük az irányt, elengedhetetlen az Anya ölelése. Sok elveszettség és magány van körülöttünk: bár a világban minden összekapcsolódik, a világ mégis egyre szétesettebbnek tűnik. Rá kell bíznunk magunkat az Anyára. Az Írásban ő sok konkrét helyzetet átölel, és jelen van, ahol szükség van: elutazik unokanővéréhez, Erzsébethez, a kánai házaspár segítségére siet, húsvét után bátorítja a tanítványokat az imateremben… Mária gyógyír a magányra és a szétesettségre. Ő a vigasztalás (consolazione) anyja, aki vigasztal (con-sola), vagyis együtt van (con) azzal, aki egyedül (solo/a) van. Ő tudja, hogy a vigasztaláshoz nem elegendőek a szavak, hanem jelenlétre van szükség; és ő anyaként jelen is van. Engedjük meg neki, hogy átölelje életünket! A Salve Regina kezdetű imában „életünk”-nek nevezzük: túlzottnak tűnhet, mert Krisztus az élet (Jn 14,6), de Mária annyira egységben van vele, és annyira közel van hozzánk, hogy nem tehetünk jobbat annál, mint ha kezébe helyezzük életünket, és ha elismerjük őt: „életünk, édességünk, reményünk”.

Engedjük, hogy kézen fogjon bennünket életünk útján! Az anyák kézen fogják gyermekeiket, és szeretettel vezetik őket az életben. De hány gyermek van manapság, akik saját fejük után mennek, eltévesztik az irányt, erősnek hiszik magukat, mégis eltévednek, szabadnak hiszik magukat, de rabszolgává válnak. Hányan vannak, akik megfeledkezve az anyai szeretetről, haragban élnek önmagukkal és közömbösek minden iránt! Hányan vannak, sajnos, akik mindenre és mindenkire mérgesen és gonoszul reagálnak! Ilyen az élet. Rossznak mutatkozni néha egyenesen az erő jelének tűnik, pedig csak gyengeség. Meg kell tanulnunk az anyáktól, hogy a hősiesség az, ha odaadjuk magunkat, az erősség az, ha irgalommal vagyunk másokhoz, a bölcsesség az, ha szelídek vagyunk.

Isten sem mondott le az Anyáról: annál inkább szükségünk van rá nekünk. Maga Jézus adta nekünk, nem akármikor, hanem a kereszt órájában: „Íme, az anyád” (Jn 19,27), mondta a tanítványnak, minden tanítványnak. A Szűzanya nem egy kiegészítő elem: be kell fogadnunk életünkbe! Ő a béke királynéja, aki legyőzi a rosszat és a jó útjain vezet, aki újra egységet teremt a gyermekek között, aki együttérzésre nevel.

Fogj kézen bennünket, Mária! Beléd kapaszkodva a történelem legszűkebb szerpentinjein is végigmegyünk. Vezess kézen fogva bennünket, hogy újra felfedezzük a kötelékeket, amelyek összekötnek bennünket! Gyűjts egybe bennünket köpenyed alá, az igaz szeretet gyengédségébe, ahol újraépül az emberiség családja: „Oltalmad alá futunk, Isten szent anyja.” Mondjuk közösen a Szűzanyának: „Oltalmad alá futunk, Isten szent anyja.”

Ferenc pápa: A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell!

Ferenc pápa: A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell!

December 30-án a Szentatya Mária és József tapasztalatáról, a csodálkozás és az aggódás képességéről elmélkedett a vasárnap déli Mária-ima elmondásakor. Azt követően pedig megemlékezett a kongóiakról, és felhívta a figyelmet a család értékességére és védelmére.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma tartjuk a Szent Család ünnepét, és a liturgia arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk el Mária, József és Jézus tapasztalatáról, akiket mérhetetlen szeretet kapcsol össze és Istenbe vetett nagy bizalom tölt el. A mai evangéliumi szakasz (vö. Lk 2,41–52) azt beszéli el, hogy a názáreti család Jeruzsálembe, húsvét ünnepére megy. A visszaúton a szülők észreveszik, hogy tizenkét éves fiuk nincs az úti társaságban. Háromnapnyi keresés és aggódás után megtalálják a templomban: az írástudók között ül, vitázik velük. Amikor meglátják fiukat, Mária és József „elcsodálkoztak” (Lk 2,48), és az anya elmondta neki aggódásukat: „Apád és én aggódva kerestünk” (Lk 2,48).

A csodálkozás („elcsodálkoztak”) és az aggódás („apád és én aggódva kerestünk”) – az a két elem, amelyre szeretném felhívni figyelmeteket.

A názáreti családban a csodálkozás sosem szűnt meg, még olyan drámai pillanatban sem, mint Jézus elvesztése: ez a csodálkozás képessége Isten Fiának fokozatos kinyilvánulásán. Ugyanez a csodálkozás tölti el a templom írástudóit is, akik csodálkoznak „értelmén és válaszain” (Lk 2,47). De mi a csodálkozás, mit jelent csodálkozni? A csodálkozás és meglepődés ellentéte annak, hogy mindent magától értődőnek tartunk, ellentéte annak, hogy csak saját szempontjaink szerint értelmezzük a körülöttünk lévő valóságot és a történelem eseményeit. Aki ez utóbbi szerint cselekszik, az nem tudja, mi a meglepődés, a csodálkozás. A csodálkozás azt jelenti, hogy megnyílunk másokra, megértjük a többiek mozgatórugóit: ez a hozzáállás fontos ahhoz, hogy gyógyítsuk az emberek közötti törékeny kapcsolatokat, és elengedhetetlen, hogy begyógyítsuk a nyílt sebeket családunk körében. Amikor nehézségek adódnak a családban, természetesnek vesszük, hogy nekünk van igazunk, és becsukjuk az ajtót mások előtt. Ehelyett így kellene gondolkodnunk: „Milyen jó van ebben az emberben?” És elcsodálkozhatnánk ezen a „jón”. Ez segíti a család egységét. Ha nehézségeitek támadnak a családban, gondoljatok azokra az értékekre, amelyekkel az a családtag rendelkezik, akivel nehézségeitek adódnak, és csodálkozzatok ezeken az értékeken! Ez segít majd begyógyítani a családi sebeket.

A második elem, amelyet szeretnék kiemelni az evangéliumból, az aggódás, melyet megtapasztalt Mária és József, amikor nem találták Jézust. Ez az aggódás Jézus központi szerepére mutat rá a Szent Családban. A Szűz és a férje befogadták azt a fiút, védelmezték, és látták növekedni korban, bölcsességben és kegyelemben maguk között, de ő elsősorban a szívükben növekedett; lassanként pedig nőtt a szeretetük és megértésük iránta. Ez a magyarázata, miért szent a názáreti család: mert Jézusra összpontosít, Mária és József egész figyelme és minden gondoskodása őrá irányul.

Annak az aggódásnak kellene eltöltenie bennünket is, amikor távol vagyunk Jézustól, amely őket töltötte el Jézus elvesztésének három napja alatt. Aggódnunk kellene, amikor három napnál is hosszabban elfeledkezünk Jézusról, nem imádkozunk, nem olvassuk az evangéliumot, nem érezzük jelenlétének és vigasztaló barátságának szükségét. És sokszor előfordul, hogy egymás után telnek a napok anélkül, hogy gondolnánk Jézusra. Ez nem szép, nagyon nem szép! Aggódnunk kellene, amikor ilyenek előfordulnak! Mária és József a templomban keresték és találták meg, miközben tanított: mi is főleg Isten házában találhatunk rá az isteni Mesterre és ott fogadhatjuk be üdvözítő üzenetét. Az eucharisztikus ünneplésben élő tapasztalatot szerzünk Krisztusról; szól hozzánk, felkínálja szavát, megvilágítja utunkat, nekünk adja testét az Eucharisztiában, melyből erőt merítünk a mindennapi nehézségek leküzdéséhez.

Ma ezzel a két szóval térjünk haza: csodálkozás és aggódás. Képes vagyok-e a csodálkozásra, képes vagyok-e meglátni a jót másokban, és így megoldani a családi problémákat? Van-e bennem aggódás, amikor eltávolodtam Jézustól?
Imádkozzunk a világon élő összes családért, különösen azokért, amelyekben valamiért hiányzik a béke és az összhang; és ajánljuk őket a názáreti Szent Család oltalmába!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Imádkozzunk közösen mindazokért, akik a Kongói Demokratikus Köztársaságban erőszaktól és az ebolától szenvednek! Kívánom, hogy mindenki igyekezzen a békés viszonyokat fenntartani, ami lehetővé teszi a választások szabályszerű és békés lebonyolítását. Imádkozzunk közösen: „Üdvöz légy, Mária…”

Köszöntelek mindannyitokat, rómaiak és zarándokok, egyházközségi csoportok, társulatok és fiatalok!

Ma külön is szeretném üdvözölni az itt lévő családokat – tapsoljuk meg az itt lévő családokat! –, de azokat is szeretném üdvözölni, akik otthonról, tévén vagy rádión keresztül követik ezt az imát. A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell! A názáreti Szent Család oltalmazzon benneteket és világítsa meg szüntelenül utatokat!

Köszöntöm a mercedárius szerzeteseket, akik ministránsokkal érkeztek Olaszország sok részéből, továbbá a legnarói és gragnanói híveket. Üdvözlöm a villabatei cserkészeket, a codognèi pasztorális régió bérmálkozó fiataljait (a Vittorio Veneto-i egyházmegyéből), továbbá a bergamói egyházmegye plébániáiról, Curnóból, Palazzagóból, Gromlongóból, Barzanából és Almennóból jött fiatalokat. És köszöntöm a szerzetesnővéreknek ezt a két csoportját: egyik a spanyol zászlóval, másik a lengyel zászlóval.

Szép vasárnapot és derűs év végét kívánok mindenkinek! Töltsétek derűsen az év végét! Még egyszer szeretném megköszönni jókívánságaitokat és imáitokat! Kérlek, továbbra is imádkozzatok értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Párbeszéd a liturgiáról: A gyülekezés napja

Párbeszéd a liturgiáról: A gyülekezés napja

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

A keresztény közösség – egyház, ekklészia – a vasárnapról kapja a nevét. Az első keresztények számára ez volt az összegyülekezés napja, a feltámadt Krisztus ünneplése. Enélkül nem az lenne, ami, aki. Ennek az ünneplésnek a legfontosabb magja és minden ünnepnap őse a hetente visszatérő vasárnap. A latin neve dies dominica (az Úr napja). Ez volt ugyanis az a szombatot (a zsidó sabbatot) követő nap, amikor Jézus az alvilág és a sötétség erőit  legyőzve feltámadt a halálból, és az ősatyákat felhozta a sötétség honából. Az a nap, amikor az asszonyok és a tanítványok megpillantották az üres sírt és az összehajtogatott halotti lepleket. Ezen a napon találkozott Jézus Krisztus az emmauszi tanítványokkal. A feltámadásban ezen a napon egyesült visszavonhatatlanul az, ami emberi és ami isteni. Jézus győzelme ezen a napon lett az emberiség győzelmévé. Vasárnap tehát az ő húsvétját: halálát, pokolra szállását és feltámadását, valamint megváltásunk szent titkát ünnepeljük.

A vasárnap lényegéhez tartozik a közös eucharisztikus ünneplés. Az Egyház is erről kapta a nevét. (Az ecclesia a görög enkaleo igéből származik, és egybegyűjtést, egybegyűlést jelent. Az Apostolok cselekedeiben ez jelenti azokat a keresztény gyülekezeteket, amelyek az Eucharisztiát ünnepelni jöttek össze.) A feltámadt Krisztus az igében szól hozzánk, és arra hív, hogy az ő szavai és élete szerint éljünk. Az Eucharisztiában találkozunk vele, belőle kapjuk gyógyulásunkat. Az Eucharisztiában lesz élővé számunkra a húsvét, és leszünk mi is Krisztus testévé. Megváltottságunk, Jézus Krisztus ünneplése és a róla való emlékezés tesz bennünket közösséggé. Vasárnap születik újjá az Egyház: ekkor éljük át újra és újra, hogy Jézus velünk jár, bennünk él, és testvéreinkben is jelen van. Vasárnap kapjuk azt a küldetést, hogy a hét többi napján Isten gyermekeiként, a Feltámadott testvéreiként, vele igazi barátságban éljünk, és testvéreinkben is őt lássuk meg.

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Vándorolva

Az egykori westminsteri érsek, Basil Hume bíboros 1980-ban, Rómában a keresztény család feladatait tárgyaló püspöki szinóduson két képet rajzolt fel az Egyházról és benne a családok szerepéről. Az egyik hasonlat szerint az Egyház egy erődítmény, magas és erős falakkal körülvéve. Ebben az erődítményben mindenki biztonságban érzi magát, engedelmesen teljesíti a parancsokat, és mit sem hall a külvilág zajából vagy a kívül maradottak hangjából. Az erődítmény elmozdíthatatlan, és a benne élők nem hagyják el, nem indulnak a világban élők felé. A másik kép szerint az Egyház szüntelenül vándorúton, zarándokúton lévő szervezet, amely felveri a sátrat, amelyben lakik. Ez a sátor természetesen messze nem olyan biztonságos, mint az erődítmény, de a benne élők hozzászoktak a szüntelen úton levéshez, amelynek nagy előnye, hogy sok emberrel találkoznak útjuk során.
Ma, a Szent Család vasárnapján elgondolkoztat bennünket ez a két kép. Belekapaszkodunk a biztonságot nyújtó falakba vagy vállaljuk a bizonytalanságot? Ragaszkodunk a megszokottsághoz vagy keressük az új utakat és lehetőségeket? Mindenáron egy helyben akarunk-e maradni vagy vállaljuk az út kockázatait, nehézségeit?
Az Egyház, mint nagyobb közösség minden korban keresi a választ ezekre a kérdésekre, mégpedig azért, hogy Krisztustól kapott küldetését teljesíteni tudja. A családok, a kisebb közösségek szintén keresik a választ e kérdésekre, mert érzik, hogy helyük és küldetésük van az Egyházban. Ha nem a magunk biztonsága felől, hanem küldetésünk, a világ felé szóló küldetésünk szempontjából keressük a választ, akkor könnyen felismerjük, hogy egy nagy zarándok közösség tagjai vagyunk. Nem zárkózhatunk be, nem maradhatunk egyhelyben, hanem állandóan úton vagyunk, haladunk előre, ahová Isten vezet minket. Újra és újra felállítjuk ezt a jelképes sátrat, amely otthont kínál nekünk és azoknak, akik betérnek hozzánk. És az otthon mellett nem mulandó látványosságot kínálunk, mint a vándorcirkuszok sátrai, hanem életprogramot, örökérvényű igazságot, folyamatosan táguló életteret, megújuló feladatot. S közben bízunk az isteni gondviselésben, hogy a következő vihar nem fogja felkapni sátrunkat. Az Egyház közösségének és a családok közösségének nem az intézmény ad biztonságot, hanem együvé tartozásunk és Istenhez tartozásunk.
Felmerül még bennünk a kérdés: merre haladjunk? Az irányt egyedül a Mester haladása jelölheti ki a tanítvány számára. Nincs más úti célunk, mint az övé. A mai ünnep evangéliuma érdekes jelenettel világítja meg ezt. Jézus már 12 éves, kezd felnőtté, önállóvá válni. A jeruzsálemi zarándoklat után nem indul vissza édesanyjával Máriával és Józseffel Názáretbe, hanem a városban marad, a templomban, az Isten házában, az ő Atyjának házában. Beszélget, kérdez, meghallgat. Itt, a templomban találják meg őt, s ezt a tényt Lukács evangélista úgy írja le, mintha máshol nem is keresték volna, pedig keresték három napig városszerte. Merre haladjunk? Ha észrevesszük, hogy nincs velünk az Úr, akkor biztosan rossz irányba haladunk, tehát forduljunk meg és keressük meg! Ott fogjuk megtalálni, ahol az Atyának teendője van a világban, teendője van az emberekkel, akiket üdvösségre akar vezetni.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézusunk, aki magad is családban születtél és éltél, hozzád fordulunk a családokért. Vezesd a családban élőket igazságaid felismerésére és a szeretet hűséges megélésére! Mutasd meg az igazi családi boldogságra vezető utat a fiataloknak! Segítsd az édesanyákat és a feleségeket, hogy édesanyád, Mária példáját kövessék az áldozatokat vállaló szeretet mindennapi megélésében! Segítsd az édesapákat és a férjeket, hogy példaképüknek tekintsék Szent Józsefet, aki szeretettel és hűséggel gondoskodott családjáról. Tanítsd engedelmességre a gyermekeket szüleik iránt! Add, hogy minden család otthonra leljen és békében éljen!