Hívom a családokat 2018 júniusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat 2018 júniusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Folytatom a Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa által írt és Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítására alapozott katekézissorozat alapján a szent család történetének elemzését.

Isten nagy vágya. „Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein.”(Lk 2,47) Jézus a templomban tanítókkal találkozik, kérdezi őket és kérdéseikre válaszol. Intelligenciája lenyűgöz és meglep mindenkit. Feltűnő, hogy nem tanít, hanem párbeszédet folytat, mindenkit meghallgat és mindenkinek válaszol. Idegen emberekhez szól, és szavai megérintenek mindenkit. Nemcsak az a képessége mutatkozik meg, hogy mindenkivel személyes kapcsolatba tud lépni, hanem az a vágya is, hogy mindenkihez szóljon, mert „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4).

A megváltás isteni kegyelmét a Fiú nyilatkoztatja ki. Az isteni kegyelem áradását nem állítja meg sem a bűn vagy a gyengeség, sem az emberi nyomorúság, sőt, ha „a kegyelem kiárad, hiába marad meg a bűnre való hajlandóság, felülmúlja azt a szeretet, amely lehetővé teszi, hogy előretekintsünk és megváltoztassuk életünket” (Misericordia et Misera 1). Az Egyháznak az a küldetése, hogy minden embernek hirdesse Isten irgalmasságát, az evangélium dobogó szívét. Helytelen és félrevezető azt gondolni, hogy Isten irgalmasságát jutalmul adja annak, aki felhagyott a vétkes életmóddal. Isten irgalmát nem lehet megszerezni vagy megvásárolni, az mindig mindenkinek ingyenes ajándék. Az Atya távozása napjától kezdve hazavárja a tékozló fiút, hogy megérkezésekor a legszebb ruhába öltöztetve új életre keltse. A megtérést Isten kegyelme teszi lehetővé, nem a megtérésnek köszönhető a kegyelem. Csodálatos, ahogy Isten az emberi szívbe beülteti a megtérés és az új élet iránti vágyat. Senki, legyen bármilyen nyomorult helyzetben vagy állapotban, nincs kizárva Isten irgalmából. Az irgalmas Atya tárt karral várja azokat, akik bármilyen okból nem az evangéliumi eszmény szellemében élnek.

Idézzetek fel családi, rokoni, baráti vagy ismerősi körből olyan „tékozló fiúkat”, akik hazatértek! Kik és hogyan segítették hazatalálni őket?

„Fontos éreztetni azokkal az elváltakkal, akik új kapcsolatban élnek, hogy részei az Egyháznak, nincsenek kiközösítve, nem is szabad ilyenekként kezelni őket, mert tagjai maradnak az egyházi közösségnek.” (Amoris laetitia 243) Ez azonban nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezzük az Egyháznak a szentségi házasság felbonthatatlanságára vonatkozó tanítását. „Az Egyház a házassági kötelék minden megszakadását Isten akaratával ellenkezőnek tartja” (Amoris laetitia 291), mert „Isten a házasság felbonthatatlanságát úgy adja, és úgy akarja, mint annak a teljesen hűséges szeretetnek gyümölcsét, jelét és követelményét, amellyel Isten szereti az embert, s amellyel az Úr Krisztus szereti Egyházát” (Familiaris consortio 20). Az egész egyházi közösséghez szól Ferenc pápa felhívása: „Legyen a házasság előtti és a házasság alatti pasztoráció központi kérdése a házassági kötelék. Tartalmazzon olyan elemeket, amelyek hozzásegítenek a szeretet érlelődéséhez és a nehéz pillanatok leküzdéséhez. Ezek az elemek ne csak elméleti igazságokról szóljanak, ne is korlátozódjanak csak azokra az értékes lelki erőforrásokra, amelyeket az Egyház fölkínál, hanem adjanak gyakorlati megoldásokat, kipróbált jó tanácsokat, a tapasztalatból merített stratégiákat, pszichológiai iránymutatásokat is. Mindez együttesen a szeretet pedagógiájához tartozik, hogy belsőleg mozgásba hozhassa a fiatalokat, nem hagyva figyelmen kívül aktuális érzékenységüket. Ugyanakkor a már jegyben járók felkészítésénél meg kell jelölni számukra azokat az intézményeket és személyeket, tanácsadókat vagy megfelelő családokat, akikhez segítségért fordulhatnak, ha nehézségeik támadnának. Emellett azonban soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy fölkínáljuk nekik a szentségi kiengesztelődést, mely Isten irgalmas megbocsátásával és gyógyító erejével lehetővé teszi a korábbi élet és az adott kapcsolat tévedéseinek és bűneinek letételét.” (Amoris laetitia 211)

Osszátok meg tapasztalataitokat a családközösségek, egyházi mozgalmak házaspárok számára szervezett preventív segítségnyújtásáról!

Fontos tehát mindent megtennünk azért, hogy élhessünk a házasság szentsége felbonthatatlanságának csodálatos ajándékával és tegyük tökéletessé, főként pedig tegyük mindenki számára érthetővé, hogy Krisztus a házasság szentségében „új szívet” ad a házaspárnak, amellyel nemcsak „szívük keménységét” (ld. Mt 19,8) tudják legyőzni, hanem elsősorban képessé lesznek Krisztusnak, az új és örök szövetségben megtestesült, mindent felülmúló szeretetét egymással kölcsönösen megosztani. Ahogy az Úr Jézus a „hűséges tanú” (ld. Jel 1,5), az Isten ígéreteire mondott „igen” (ld. 2Kor 1,20), a legtökéletesebb példaképe annak a feltétel nélküli hűségnek, amellyel Isten a népét szereti, úgy a keresztény házaspárok is arra hivatottak, hogy részesedjenek Krisztus és menyasszonya, az Egyház örök szeretetének visszavonhatatlan felbonthatatlanságában. (ld. Familiaris consortio 20)

Ismerve azt a hatalmas kincsestárat, amely az evangéliumi igazságokat és az ezekből következő konkrét és realisztikus pasztorális irányelveket tartalmazza, felmerül a kérdés: mennyi időt, alkalmat és erőt szánnak keresztény közösségeink a házastársi és a házasság előtti pasztorális gondozásra? Nagyon könnyű lenne a házassági problémákért egyedül magukat a házasokat hibáztatni. De vajon az egyházi közösségek adtak-e megfelelő lehetőséget arra, hogy a fiatalok érett, felelős döntéssel kössenek szentségi házasságot? „A házasság első évei eleven és kényes időszakot képeznek, melynek során a házaspárokban egyre inkább tudatosulnak a kihívások és a házasság jelentősége. A lelkipásztori kísérés ezért nem szorítkozhat az esküvő körüli kérdésekre. A pasztorációban nagyon fontos szerepet játszanak azok a tapasztalt házaspárok, akik segíthetnek a fiatalabbaknak az egyházi mozgalmakba bekapcsolódni, közösséget alkotni, összejöveteleket, tapasztalatcserét szervezni.” (Amoris laetitia 223)

Ugyanilyen fontos a konfliktushelyzetbe került családokkal való törődés is. Krisztus tekintetétől megvilágosítva az Egyház szeretettel fordul azok felé, akik nem teljesen részesednek életében, tudva és elismerve, hogy Isten kegyelme az ő életükben is működik, bátorítja őket a jó megtételére, az egymással való szeretetteljes törődésre, és arra, hogy szolgálatára legyenek a közösségnek, amelyben élnek és dolgoznak. (Amoris laetitia 291) Az isteni kegyelmet soha senki nem szoríthatja korlátok közé, mert mindenben és mindenütt jelen van, állandóan, emberileg elképzelhetetlen módon működik. „Őszintén hiszem – mondja Ferenc pápa –, hogy Jézus olyan Egyházat akar, amely figyel a Szentléleknek az emberi törékenység közepette osztogatott ajándékaira, egy olyan Anyát akar, aki ugyanakkor, amikor világosan kimondja objektív tanítását, mindig teszi a jót, még akkor is, ha közben az út sarától beszennyeződik cipője.”(Amoris laetitia 308)

Hogyan lehet meglágyítani a „keményszívű” házasságra jelentkezők vagy házasok szívét?

A keresztény hit központi és döntő kérdéséhz érkeztünk. Az egyik szélsőség azt vallja, hogy mivel Isten előtt mindenkinek a saját lelkiismerete számít, párkapcsolatának formáját maga választhatja meg. Ez a nézet kultúránkban nagyon gyakori és igen elterjedt. A másik – ma retrográdnak tekintett – nézet szerint meg kell különböztetni a „szabályos” keresztényeket azoktól, akik nem „szabályos” körülmények között élnek. Nyilvánvalóan e két szélsőség egyike sem egyeztethető össze sem az evangélium, sem az Egyház tanításával. Aki ugyanis nem tud véglegesen elköteleződni a szeretetben, hogyan tudna beteljesedni az örök élet, azaz Isten végtelen szeretetében való részesedés vágyában?

Krisztus felséges üzenete, amelyet a világba hozott, és amelyet nem tudunk elégszer ismételni az, hogy Isten minden egyes embert feltétel nélkül és öröktől fogva szeret, és van egy mindnyájunkra vonatkozó nagy vágya. Ebből a szeretetből és vágyból senki sincs kizárva. Isten arra vágyik, hogy minden ember részesedjék örök szeretetében, eljusson az örök életbe, hogy része legyen Krisztusnak az egész emberiséggel együtt ünnepelt lakodalmában. Akik teljességgel megélik a házasság szentségét, már itt a földön ízlelőt kaphatnak az örök lakomából. Azok sincsenek azonban kizárva ebből a lakomából, akik ugyan szentségi házasságot kötöttek, de az különböző okokból sérültnek és gyógyíthatatlannak bizonyul. Az ő szívükben tehát még forróbb vágynak kell égnie azért, hogy eljussanak a lakomára.

Miért van az, hogy a házasságról, a családról szóló magyarázatokban és az Egyház pasztorális gyakorlatában gyakran olyan különböző vélemények és álláspontok jelennek meg, amelyek a keresztényekben kétségeket és zavarokat idéznek elő? Ennek oka az, hogy Isten vágyára, arra, hogy mindnyájunkat meghív az örök életre, gyakran földi és nem égi perspektívából nézünk. Ha egy hímzést a fonákjáról nézünk, csak kusza, értelmetlenül és zavarosan összefonódó fonalakat látunk. Ha azonban megfordítjuk ezt a hímzést, kiderül, hogy a látszólag rendetlenül összekuszált fonalakból egy szép kép rajzolódik ki. Ugyanígy Isten vágyának szépségét és nagyságát csak akkor érezhetjük meg, ha az örökkévalóság felől közelítjük meg.

Mi számotokra az örök élet? Hogyan függ össze a házastársi elköteleződés az örök élet vágyával? Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy mindnyájan meghívást kaptunk az örök szeretetben való részesedésre?

Irányítsuk tekintetünket a még el nem ért tökéletesség felé, hogy megfelelő perspektívában szemlélhessük családként bejárt utunk történetét. Személyes kapcsolatainktól nem követelhetünk olyan tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és állandóságot, amellyel majd csak az eljövendő Királyságban találkozhatunk, de tartózkodnunk kell attól, hogy keményen elítéljük azokat, akik esendő állapotban vannak. Arra vagyunk hivatva, hogy törekedjünk magunkat és korlátainkat legyőzni, minden családnak szüntelenül ebben a törekvésben kell élnie. Kerekedjünk fel mindnyájan, haladjanak a családok az élen! Amire ígéretet kaptunk, az minden képzeletet felülmúl. Sohase veszítsük el reményünket korlátaink miatt, és ne mondjunk le a szeretet és a közösség Isten által számunkra fenntartott teljességének kereséséről. (vö. Amoris laetitia 325) Sőt, mivel a házasság szentsége – hasonlóan az egyházi rendekhez – az Egyház építésének és missziós küldetésének támogatására rendeltetett, azoknak, akik a házasság szentségének kegyelmében élnek, még nagyobb a felelősségük a házastársi és családi krízishelyzetekért. Ezek a helyzetek figyelmes megkülönböztetést és tiszteletteljes kísérést igényelnek, elkerülve minden olyan megnyilvánulást és magatartást, amely diszkriminációt éreztetne az érintettekkel szemben, ellenkezőleg, bátorítani kell őket a közösség életében való részvételre. A keresztény közösség számára az, hogy gondját viseli ezeknek az embereknek, nem a házasság felbonthatatlanságára vonatkozó hitének és tanúságtételének a gyengítése: sőt, az Egyház éppen ebben a gondoskodásban mutatja meg szeretetét. (vö. Amoris laetitia 243) Ilyen értelemben a házasság felbonthatatlanságát nem csupán a házaspár kapja ajándékba, hanem az egész közösség, és különösen azok, akik a házasságukban a krízis sebeit viselik. Más szavakkal a házas kegyelem, istenáldotta közösségük ereje, ez az elfojthatatlan erő nem zárható a házaspárt, vagy a családot körülvevő falak közé. Ellenkezőleg, természeténél fogva kiterjed mindenhova, és elér mindenkit, különösen azokat, akik házassági és családi drámák áldozatai, hogy élvezzék a közösség balzsamát, Isten gyengédségét és együttérzését. Így válik a felbonthatatlanság ajándékká az egész Egyház részére, mert mindenkinek Isten örökké hűséges szeretetét jelenti Jézus Krisztusban.

Isten nagy vágya, hogy mindnyájan részesedjünk Krisztus örök lakomájából. Legyen meg az Ő akarata!

Bíró László tábori püspök,
az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Az Eucharisztia ünneplése 30.

Az Eucharisztia ünneplése 30.

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

Előképekben mutatja magát: midőn feláldoztatik Izsák, leöletik a Pászka báránya, manna adatik az atyáknak. Szent Tamás  három szentírási szakaszt kapcsol össze: a Ter 22,1–19-et, a Kiv 12,1–20-at, valamint a Kiv 16,1–35-öt, mint a minket tápláló eucharisztikus áldozati kenyér előképeit. Az angyali doktor számára nagyon fontos, hogy hangsúlyozza: az Eucharisztia áldozati eledel. Az előképek sorában Izsák feláldozása jelzi számunkra Isten nagy ajándékát Krisztusban: „Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?” (Róm 8,32). Ahogy Ábrahám kész volt feláldozni Izsákot, úgy az Atya is tulajdon Fiát adta áldozatul értünk való szeretetében. Szent Tamás még egyszer visszatér a húsvéti bárány képéhez: Jézus a húsvéti bárány, akinek nem törték csontját (Jn 19,36), ő az örök húsvéti vacsora, akire emlékezünk (Lk 22,19), ő a kovásztalan kenyér. Végül, ahogy a szekvencia huszonegyedik versében, úgy itt is utalás történik a mannára: „Jézus ezt válaszolta: »Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek mennyből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyből való kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.«” (Jn 6,32–33). Ünnepélyes nyomatékkal mondott szavaiban Jézus azt jelzi, hogy ő az igazi kenyér, akit az Atya ad. Jézus a megtestesülés révén megszületett ennek a világnak, az átváltoztatás révén pedig a kenyér és a bor színe alatt újból és újból beletestesül ebbe a világba, hogy életet adjon neki, mégpedig úgy, hogy összekapcsolja a világot az élet tulajdonképpeni forrásával. Jézus a lélek éltető eledele (1Kor 10,3). A soron következő két utolsó versszak még mélyebben bontja ki az Eucharisztia szentségi hatásainak tanítását János evangéliuma alapján.

Ferenc pápa: Magunkba fogadjuk Jézus szeretetét, hogy megosszuk másokkal

Ferenc pápa: Magunkba fogadjuk Jézus szeretetét, hogy megosszuk másokkal

Június 3-án délben a Szentatya ismét elimádkozta az Angelust a Szent Péter téren egybegyűlt hívőkkel. Úrnapja lévén, beszédében Krisztus testének és vérének titkáról, az eucharisztikus logikáról elmélkedett, és mindenkit hívott, hogy csatlakozzon az esti liturgiához, melyet 18 órakor vezet Ostiában.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Sok országban, köztük Olaszországban, ma tartják Krisztus szent testének és vérének főünnepét, a legismertebb latin elnevezéssel Corpus Domini főünnepét. Az evangélium felidézi Jézus szavait, melyeket akkor mondott ki, amikor tanítványaival elköltötte az utolsó vacsorát: „Vegyétek, ez az én testem. […] „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik” (Mk 14,22.24). A keresztény közösség ennek a szeretetből fakadó végrendeletnek a jegyében gyűlik össze minden vasárnap – és mindennap – az Eucharisztiának, Krisztus megváltó áldozatának szentsége körül. A keresztények, akiket vonz az ő valóságos jelenléte, imádják és szemlélik őt a testévé vált kenyér alázatos jelében.

Valahányszor megünnepeljük az eucharisztiát, eme oly visszafogott és egyben ünnepélyes szentségen keresztül tapasztalatot szerzünk az új szövetségről, amely teljes mértékben megvalósítja az Isten és köztünk fennálló közösséget. És mivel részesei vagyunk e szövetségnek, jóllehet kicsik és szegények vagyunk, együttműködünk a történelem Isten akarata szerinti előrevitelében. Ezért minden eucharisztikus ünneplés, miközben nyilvános istentiszteleti cselekedet, visszautal minket életünkhöz és létünk konkrét eseményeihez. Miközben Krisztus testével és vérével táplálkozunk, ő magába épít minket, mi pedig magunkba fogadjuk szeretetét, de nem azért, hogy féltékenyen megtartsuk magunknak, hanem hogy megosszuk másokkal. Ez az eucharisztikus logika. Benne ugyanis a kenyérként megtört és átadott, üdvösségünkért vérként kiontatott Jézust szemléljük. Olyan jelenlét ez, amely tűzként égeti ki belőlünk az önző magatartásformákat, megtisztít azon hajlamunktól, hogy csak akkor adjunk, ha mi is kapunk, és felébreszti bennünk a vágyat, hogy Jézussal egységben mi is megtört kenyérré és kiontott vérré tegyük magunkat testvéreinkért.

Ezért úrnapja ünnepe a Krisztushoz való vonzódásnak és a beléje való átalakulásnak a misztériuma. A konkrét, türelmes és feláldozott szeretetnek – mint amilyen Jézus a kereszten – az iskolája. Arra tanít minket, hogy befogadóbbá és szolgálatkészebbé váljunk azok felé, akik megértést, segítséget, bátorítást keresnek, valamint a kirekesztettek és magukra maradottak felé. Az élő Jézus jelenléte az Eucharisztiában olyan, mint egy kapu, nyitott kapu a templom és az utca, a hit és a történelem, Isten városa és az ember városa között.

Az eucharisztikus népi jámborság kifejeződése a legszentebb Oltáriszentséggel tartott körmenet, amelyet sok országban megrendeznek a mai főünnepen. Én is misézem ma este Ostiában, ahogyan Boldog VI. Pál tette ötven évvel ezelőtt, a misét pedig az úrnapi körmenet követi majd. Hívok mindenkit, hogy vegyen részt rajta, akár csak lélekben is, a rádión és televízión keresztül. A Szűzanya kísérjen minket a mai napon!

***

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Tegnap Nápolyban boldoggá avatták az Isteni Szeretetről nevezett Megfeszített Mária nővért, világi nevén Maria Garganit, a Szent Szív Apostol Nővéreinek alapítóját. Pio atya lelki leányaként igazi apostol volt az iskolai és plébániai munkában. Életpéldája és közbenjárása támogassa lelki leányait és az összes nevelőt. Tapsoljuk meg, köszöntsük mindnyájan az új boldogot!

Csatlakozom nicaraguai püspöktestvéremhez, én is kifejezem fájdalmamat azon súlyos – halottakkal és sérültekkel járó – erőszakos cselekmények miatt, amelyeket fegyveres csoportok követtek el a társadalmi tiltakozások elnyomására. Imádkozom az áldozatokért és családtagjaikért. Az Egyház mindig a párbeszéd pártján áll, de ez tettekben megmutatkozó elkötelezettséget kíván a szabadság és mindenekelőtt az élet tiszteletben tartása mellett. Imádkozom, hogy megszűnjön minden erőszak, és biztosítsák annak feltételeit, hogy a lehető leghamarabb újrakezdődhessen a párbeszéd.
Köszöntelek mindnyájatokat, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok. Külön is köszöntöm azokat, akik Helsinkiből, Huelvából (Spanyolországból), Peuerbachból (Ausztriából) és Horvátországból jöttek. Köszöntöm a caturanói és palermói híveket, az abbiategrassói „Siderinox” társaságot és a corridoniai bérmálkozókat.

Különleges üdvözletemet küldöm azoknak a híveknek, akik ma Sotto il Montéban egybegyűltek, Bergamo püspökével, Szent XXIII. János halálának évfordulóján. A nép által olyannyira szeretett pápa földi maradványainak „zarándoklata” a bergamói földön ébresszen mindenkiben nagylelkű jó szándékokat.

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Jézus Krisztus Szent Teste és Vére

Jézus Krisztus Szent Teste és Vére

Noé esetének tanulságai

Gyermekkorom egyik kedvenc bibliai története az volt, amikor a vízözön idején Noé bárkát épített Isten parancsára, így menekült meg ő és családja, valamint az állatok, amelyeket bevitt a bárkába. Felnőttként újraolvasva a történetet mindig új elemet, új tanulságot fedezek fel benne. Az elmúlt napokban ismét elolvastam Noé bárkájának építését és különös utazását, és rácsodálkoztam egy olyan dologra, amit korábban is olvastam, de valahogy átsiklottak a gondolataim a szavak felett. Arra a mozzanatra gondolok, hogy amikor a föld felszáradt és minden élőlény kijött a bárkából, akkor „Noé oltárt épített az Úrnak és áldozatokat mutatott be” (Ter 8,20).
Három dolog miatt tartom érdekesnek ezt a mozzanatot. Először is azért, mert Noé nem kezd el házat építeni magának és családjának, sem istállót az állatoknak. Egy meglehetősen hosszúra nyúlt és viszontagságos hajóút után biztosan elege volt neki és mindenkinek a hajón való tartózkodásból, és jól esett volna biztos menedékbe húzódnia, amely szilárdan áll a földön és végre nem imbolyog állandóan a vízen, mégsem ez volt az első gondolata. Ő nem magára gondolt, hanem arra, hogy hálát adjon Istennek a szabadulásért, a túlélésért, ezért épít oltárt és mutat be áldozatot.
Másodszor pedig azért érdekes Noé ténykedése, mert az égvilágon senki nem mondta neki, hogy építsen oltárt. Korábban mindent úgy és akkor tesz, ahogyan és amikor az Úr kéri tőle. Amikor Isten azt mondja, hogy fogjon neki a bárka építésének, akkor ő ezt az Úr parancsára megteszi, pedig még egy felhőcske sincs az égen, amelyből eső eshetne. Amikor azt a parancsot kapja, hogy szálljon be a bárkába és vigye be mind az állatokat, akkor Noé ezt megteszi. Amikor pedig a vízözön elmúltával Isten azt mondja neki, hogy eljött annak az ideje, hogy mindenki kiszálljon a bárkából, akkor Noé, családja és valamennyi állat kijön a bárkából a szárazföldre. Noé mindig meghallgatja az Úr parancsát és engedelmesen teljesíti a kérést. De azt nem mondja neki Isten és nem mondja neki senki, hogy építsen oltárt és hálája jeleként mutasson be áldozatot, Noénak mégis ez az első cselekedete. A hála érzése nem parancsra ébred a szívében, hanem önmaga ébred rá, hogy méltó volna a szabadulás után kifejezni háláját a szabadítónak, Istennek.
És a harmadik tanulság: Noé oltárépítő buzgósága azzal zárul, hogy Isten megérzi az áldozat jó illatát és elhatározza, hogy többé nem pusztítja el vízözönnel a földet (vö. Ter 8,21-22). Isten tehát elfogadja az ember áldozatát, mint hálájának megnyilvánulását. Miért is hozom fel Noé példáját ma, úrnapján, Krisztus szent testének és vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepén?
Az Istennek való hálaadás első helyen legyen az életünkben! Minden szentmise hálaadás. Illő, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk ezen a közös hálaadáson. Aki ezt nem tartja fontosnak, az hálátlannak mutatkozik Isten iránt, mintha semmit sem köszönhetne Istennek. A hálaadásra nem egy írott törvény, nem egy parancs biztat minket. Nem azért veszünk részt a szentmisén, mert a tízparancsolat harmadik törvénye ezt mondja: Az Úr napját szenteld meg! A hála érzése fel kell, hogy ébredjen a szívünkben parancs nélkül is. Ne maradjunk hálátlanok! Isten pedig elfogadja a hálaadásként felajánlott áldozatunkat.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Hiszem, hogy valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben. Valahányszor elindulunk a templomba, a szentmisére felébresztem szívemben az irántad való szeretetet és hálát. Azzal a szándékkal veszlek magamhoz az Oltáriszentségben, hogy megerősítsem szeretetemet. A veled való egységből és a szent testeddel való táplálkozásból erőt merítek mindennapi feladataimhoz és a bűn elleni küzdelemhez. Köszönöm, Uram, hogy jelenléteddel megerősítesz!