Ferenc pápa: Túl kell lépnünk a szokássá merevedett és jól ismert vallásosságon!

Január 14-én a déli Mária-imádság elmondása előtt a pápa a Jézussal való személyes találkozás nélkülözhetetlen voltát hangsúlyozta, az imádság után pedig elmondta, hogy jövőre már szeptemberben tartjuk majd az elvándorlók és menekültek világnapját, és kérte a hívők imáit chilei és perui útjához.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miként vízkereszt ünnepén és Jézus megkeresztelkedésének ünnepén, a mai evangéliumi szakasz (vö. Jn 1,35–42) is az Úr megmutatkozásának témáját kínálja számunkra. Ezen alkalommal Keresztelő János az, aki őt „Isten Bárányaként” (Jn 1,36) jellemzi tanítványai számára, és arra biztatja őket, hogy őt kövessék. Így biztat minket is! Azt, akit karácsony ünnepének misztériumában szemléltünk, most követnünk kell a mindennapi életben. A mai evangélium tehát tökéletesen bevezet minket az évközi liturgikus időbe, vagyis abba az időszakba, amely arra szolgál, hogy segítse és megerősítse mindennapokban járt hívő utunkat abban a dinamikában, amely epifánia és követés, megmutatkozás és hivatás között mozog.

Az evangélium elbeszélése rámutat a hit útjának lényegi jellemzőire. A hitnek van egy útja, és ez minden korok minden tanítványának az útja, a mienk is, kezdve a kérdéssel, amellyel Jézus a két tanítványhoz fordul, akik a Keresztelő biztatására követni kezdik őt: „Mit kerestek?” (Jn 1,38). Ez ugyanaz a kérdés, amelyet húsvét reggelén a feltámadt Jézus Mária Magdolnának tesz majd fel: „Asszony, kit keresel?” (Jn 20,15). Mindnyájan kereső emberi lények vagyunk: boldogságot keresünk, szeretetet keresünk, jó és teljes életet keresünk. Az Atyaisten mindezt megadta nekünk Fiában, Jézusban.

E keresésben alapvető szerepet tölt be egy igaz tanú, valaki, aki elsőként tette meg az utat, és aki találkozott az Úrral. Az evangéliumban Keresztelő János ez a tanú. Ezért tudja a tanítványokat Jézus felé irányítani, aki egy új tapasztalatba vonja be őket; így szól: „Jöjjetek, nézzétek meg!” (Jn 1,39). És az a két tanítvány nem tudja többé elfelejteni annak a találkozásnak a szépségét; ennek bizonysága, hogy az evangélista még annak óráját is feljegyezte: „Ez a tizedik óra körül volt” (Jn 1,39). Csak a Jézussal való személyes találkozás indít el minket a hit és tanítványság útján. Rengeteg élményt szerezhetünk, számtalan dolgot megvalósíthatunk, ezernyi emberrel ismeretséget köthetünk, mégis egyedül a Jézussal való találkozás – az Isten által ismert órában – adhatja meg életünk teljes értelmét és teheti termékennyé terveinket és kezdeményezéseinket.

Nem elég hallomások alapján kialakítani magunknak egy istenképet! El kell indulnunk, hogy megkeressük az isteni Mestert, oda kell mennünk, ahol lakik. A két tanítvány Jézusnak feltett kérdésének – „Hol laksz?” (Jn 1,38) – erős spirituális értelme van: annak tudására irányuló vágyukat fejezik ki, hogy hol lakik a Mester, hogy vele lehessenek. A hitélet abból a vágyból él, hogy együtt legyünk az Úrral, azután pedig annak a helynek állandó keresését jelenti, ahol ő lakik. Ennek fényében az a feladatunk, hogy túllépjünk a szokássá merevedett és jól ismert vallásosságon, fel kell élesztenünk a Jézussal való találkozást az imában, az Isten szaván való elmélkedésben és a szentségekhez járulásban, hogy vele legyünk, és neki, az ő segítségének, az ő kegyelmének köszönhetően gyümölcsöt hozzunk.

Jézus keresése, Jézus megtalálása, Jézus követése: ez az út! Jézus keresése, Jézus megtalálása, Jézus követése!

Szűz Mária támogasson minket azon szándékunkban, hogy kövessük Jézust, hogy odamenjünk és ott legyünk, ahol lakik, hogy hallgassuk az ő életet adó szavát, hogy csatlakozzunk hozzá, aki elveszi a világ bűnét, hogy benne újra reményt és spirituális lendületet találjunk.

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Ma tartjuk az elvándorlók és menekültek világnapját. Ma délelőtt a misét nagyszámú bevándorlóval és menekülttel mutattam be, olyanokkal, akik a római egyházmegyében tartózkodnak. Üzenetemben, melyet e világnapra küldtem, hangsúlyoztam, hogy az elvándorlás ma az idők jele. „Valahányszor egy idegen ajtónkon kopogtat, az alkalom a Jézus Krisztussal való találkozásra, aki azonosul minden kor befogadott vagy elutasított jövevényével (vö. Mt 25,35.43). […] E tekintetben szeretném újra kijelenteni, hogy közös válaszunkat négy, az Egyház tanításának alapelvein nyugvó igével lehetne körülírni: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni.” Lelkipásztori megfontolásokból mostantól az elvándorlók és menekültek világnapját szeptember második vasárnapján fogjuk tartani. A következő tehát – a százötödik – 2019. szeptember 8-án, vasárnap lesz.

Holnap Chilébe és Peruba utazom. Kérlek titeket, kísérjetek imáitokkal ezen az apostoli úton.

Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok: családok, plébániai csoportok, társulatok.

Külön is köszöntöm a Rómában élő Szent Lúcia latin-amerikai közösséget, amely alapításának huszonötödik évfordulóját ünnepli. E boldog évfordulón kérem az Urat, töltse el áldásaival, hogy továbbra is tanúságot tudjanak tenni hitükről migrációs tapasztalatuk nehézségei, örömei, áldozatai és reményei közepette. Köszönöm!

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

 

Évközi második hét hétfője

Évközi második hét hétfője

A szombati evangéliumban arról olvastunk, hogy a farizeusok számon kérték Jézus viselkedését, miért ül egy asztalhoz a bűnösökkel és miért étkezik velük? A mai részletben nem a Mester, hanem a tanítványainak magatartása áll a középpontban: Miért nem böjtölnek? Bár nincs pontosan megnevezve, hogy kik lehettek a kérdezők, mégis jogosan feltételezzük, hogy néhány farizeusról lehet szó, hiszen mind az előzményekben, mind a következő részletekben ők szerepelnek, mint vitakezdeményezők.
Jézus válasza két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt e helyen is egyértelművé teszi, hogy a vallási magatartásformák megújításra szorulnak. A törvények megtartása önmagában még nem elegendő és nem jelenti az Isten iránti őszinte tiszteletet és szeretetet. A kérdés az, hogy milyen módon lehet megújítani a vallási életet? Erre ad feleletet a másik szempont, miszerint Jézus személye a lényeges. Az ószövetségi gondolkodás szerint Isten eljegyzi a választott népet és azt kéri, hogy a nép legyen hűséges hozzá. Jézus meghirdeti az Isten országát és jelenlétével elkezdődik annak megvalósulása. Ez az idő tehát nem a böjtről, hanem az örvendezésről és az ünneplésről szól. Az Úr engem is arra hív, hogy hozzá kapcsolódva újítsam meg Istennel való kapcsolatomat, amelynek alapja a szívből jövő öröm.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.

 

Az Eucharisztia ünneplése 19.

Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.

Hittétel adatik a keresztényeknek: testbe megy át a kenyér és vérbe a bor. Az úrnapi szekvencia harmincegyedik sorától veszi kezdetét az Eucharisztia titkának dogmatikai magyarázata. Szent Tamás az ujjongó ünneplésre történő felszólítást és az Oltáriszentség alapításának verses elbeszélését követően tisztázza: az Oltáriszentségről szóló hittétel (dogma) a hit rendjében fogható fel (1–2)., filozófiai nyelvezet segítségével tárja fel a látszatok (species) és a rejtetten jelzett valóság közötti különbséget (3.), az egész Krisztus jelen van a kenyér és a bor bármely színe alatt (4–6.), világosan elénk tárja a vétel (szentáldozás) kegyelmi hatásait (7–8.), és a teljes Krisztus jelenlétét a kenyér parányi töredékében is (9–10.).

Azt is mondhatjuk, hogy az Eucharisztiáról szóló hitünk három témáját az Angyali doktor tíz remekbe szedett versszakban fogalmazza meg az ünneplő, ujjongó közösség számára. 1–3: az átlényegülés tana; Krisztus jelenléte a kenyér és bor színe alatt; 4–6., 9–10: az egész Krisztus jelenléte. A szekvencia tizenegyedik versszakában Szent Tamás versbe szedve fogalmazza meg a dogmát: Jézus Krisztus a kenyér és a bor színe alatt valóságosan az átlényegülés révén jelenül meg.

A dogma szóval, amelyet szerzőnk az addigi kor hagyományainak megfelelően alkalmaz, azokat a tételeket nevezi meg, amelyeket az isteni kinyilatkoztatás alapján vall és gyakorol a keresztény közösség. Más oldalról tekintve, a dogmában ölt megfogalmazható alakot a keresztény hit megvallása. A Summa Theologica IIIa75 nyolc pontba szedve, rendszerezően tárja fel az átlényegülés keresztény tanítását.

 

Néven szólítva, meghíva

Évközi 2. vasárnap – Gondolatok az olvasmányokhoz (1Sám 3,3b–10.19; 1Kor 6,13c–15a.17–20; Jn 1,35–42)

A január csikorogva indul: az elmúlt ünnepek, az eltelt pihenőnapok után kedvetlenül állunk vissza a normál kerékvágásba: kicsit kesernyésen osztjuk és fogadjuk a napról napra közhelyszerűbbé váló „Boldog új évet!” kívánságokat, inkább nem gondolva bele, hogy miféle boldogító dolog érkezhet az utcákra kitett, lecsupaszodott karácsonyfacsontvázak között.

Jó volna valami kapaszkodó, fogódzó, mert a megszületett Megváltó öröme hirtelen köddé vált, s bármennyire is szeretjük és érteni véljük ez idő tájt Puszta Sándor szép sorait, sehogyan sem sikerül „ujjongó dalt fakasztani a szívben”:

Amikor elhallgat az angyalok éneke,
Amikor az égről eltűnik a csillag,
Amikor a pásztorok nyájukhoz visszatérnek,
Amikor a királyok hazamennek,
Megkezdődik a karácsony:
Megtalálni az elveszettet,
Begyógyítani a sebeket,
Etetni éhezőket,
Kiszabadítani a rabokat,
Békét vinni a testvérek közé
És ujjongó dalt fakasztani a szívben.

(Puszta Sándor: Örökké karácsony)

Ezen érzések között őrlődve kifejezetten lelkesítően, megerősítően hathat ránk az a két meghívástörténet, amit a szentmise olvasmányai tárnak elénk. Ha figyelmesen hallgatjuk őket, láthatjuk, hogy fontos üzeneteket hordoznak.

Sámuel története legfőképpen arra világít rá, hogy a meghívásunk teljesen „személyes ügy”, olyan kaland, kapcsolat kezdete, amely csak ránk jellemző, hiszen az Úristen egészen sajátos és különleges kapcsolatot akar felépíteni mindenkivel, mint ahogyan a meghívásban kapott feladat, a küldetés is egyedi, személyre szabott. Ugyanakkor nagyon markánsan megjelenik a történetben az is, ahogyan a meghívottat, a fiatal Sámuelt egy tapasztalt mester, egy, az Urat már ismerő, az ő útjain járatos lelki kísérő vezeti rá arra, hogy mi is történik vele tulajdonképpen.

S valami hasonlót látunk a Jézussal való találkozás leírásában is: az első tanítványok Keresztelő János iskolájában, az ő vezetésével, segítségével ismerik fel a Messiást.

Az ószövetségi, de különösképpen az újszövetségi meghívástörténet nagyon erősen kifejezi azt, hogy az Úrral való találkozás, az ő fölismerése milyen erős benyomást tesz a megérintett emberre, milyen mély nyomot hagy benne. Ezt az elementáris vonzó, szinte szippantó erőt fejezi ki az a gesztus, hogy a két tanítvány azonnal látni akarja, hol lakik a Mester, nyomban követni akarják, a közelében akarnak lenni, nem mozdulni mellőle, minden időt vele tölteni, inni a szavait. Különösen is sokatmondó az – a szöveg egészének szempontjából valójában jelentéktelen – időmegjelölés, mely azt jelzi: örökre megjegyezték, hogy milyen napszak, hány óra volt akkor, amikor először találkoztak: „ez a tizedik óra körül volt”.

A két meghívástörténetben különösen lényeges üzenete van továbbá annak is, ahogyan a nevek megjelennek bennük. Tudjuk jól, hogy a bibliai időkben a név és használata sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, mint manapság, amikor inkább hangzás, illetve divatok szerint adunk neveket az újszülötteknek. Akkoriban a név az adott személy életének alapvonását, célját, „programját” is kifejezte. Így különösen fontos, hogy a néven szólítás, a névadás az Isten általi ismertséget, elismertséget is jelenti: éppen úgy, ahogy az Úr néven szólítja Sámuelt, s úgy, ahogy Jézus új nevet ad Péternek.

Ha végigtekintjük ezt a két találkozás-, illetve meghívástörténetet, ne vonakodjunk feltenni magunknak a következő kérdéseket: Emlékszem-e és miként azokra az esetekre, amikor az Úr, az én Uram személyesen megszólított engem? (Lehet, hogy egyáltalán nem csodás módon történt ez, mégis tudtam, hogy ő az, és hogy nekem szól.) Van-e olyan mesterem, segítőm, lelki kísérőm, aki vezet ebben a kapcsolatban? Milyen „nevet”, feladatot, küldetést kaptam az Úrral való találkozásaimban?

Ha e kérdések nyomán szánok egy kis időt magamra és a Mesterre, lehet, hogy nem lesz már annyira csikorgó és „ünnepeken túli” a január, s lehet, hogy a „Boldog új évet ” kívánságot is kevésbé fogom üresnek, sablonosnak, elcsépeltnek érezni.

Évközi második vasárnap

Évközi második vasárnap

Az első tanítványok

Az evangéliumi jelenetben Keresztelő János mellett két tanítványa áll. A történetből kiderül, hogy egyikük András, Simon Péter testvére. A másik személy nincs megemlítve név szerint, de ő az, aki „másik tanítvány” vagy „szeretett tanítvány” megjelöléssel többször is felbukkan. A hagyomány János apostolt ismeri fel benne, a negyedik evangélium szerzőjét, aki érthető módon, szerényen nem nevezi meg önmagát saját írásában. Ezt a nézetet megerősíti, hogy ez a bizonyos tanítvány pontos adatokkal rendelkezik az események helyére és idejére vonatkozóan, például a mostani részben is rögzítésre kerül, hogy „a tízedik óra körül” történt a két tanítvány találkozása Jézussal. Nyilvánvalóan csak egy személyes tanú emlékezhet ennyire pontosan az eseményekre.
A két tanítvány, tehát András és János annak hatására szegődik Jézus nyomába, hogy ezt a tanúságtételt hallják Keresztelő Jánostól, aki Jézusra mutat: „Nézzétek, az Isten Báránya!” E jelképes kifejezés arra utal, hogy Jézus ártatlan bárányként feláldozza magát annak érdekében, hogy az emberek bűnét eltörölje, az embereket megváltsa. Mindketten felismerik János szavaiban, hogy azt állítja Jézusról: ő a Messiás, ő a Megváltó, ezért akarnak mostantól az ő tanítványai lenni.Itt érdemes megállnunk gondolatban annál, hogy Keresztelő János egyáltalán nem bánja, hogy elhagyják őt tanítványai Jézus miatt. Esze ágában sincs megakadályozni ezt, nem marasztalja őket, hanem engedi, hogy azonnal induljanak, hiszen éppen az volt az ő küldetése, hogy Jézusra irányítsa az emberek figyelmét.
A két tanítvány indulásában a hit kezdetét kell meglátnunk. Kapnak egy jelet, egy szóbeli tanúskodást, amely felkelti érdeklődésüket és felkelti bennük a vágyat, hogy új Mesterük legyen. Az első kezdeti néhány lépés után azonban megtorpannak, amikor Jézus megfordul és szándékukról kérdezi őket. Az első szó, az első megszólítás, az első kérdés meglepetésként éri őket, ezért nem is tudják, nem is merik elmondani, hogy Jézus tanítványai szeretnének lenni, zavarukban ezt kérdezik: „Mester, hol laksz?” Kérdéseikben rabbinak, azaz Mesternek szólítják Jézust, és tulajdonképpen ezzel árulják el vágyukat, hogy szeretnének Jézustól tanulni, szeretnék, ha Jézus lenne a mesterük. Talán nekünk is hasonló érzésekkel és ilyen szerénységgel kellene Jézus nyomába indulnunk. Lehet, hogy nem is tudjuk azonnal pontosan megfogalmazni mit szeretnénk tőle, de valamilyen módon fejezzük ki, hogy készek vagyunk követni őt, készek vagyunk iránymutatása szerint élni.
A történet azzal folytatódik, hogy betérnek Jézus házába és „aznap nála maradtak.” Ebből láthatjuk, hogy nem a házra voltak kíváncsiak, ahol Jézus lakik, hanem magára Jézusra. Az imént azt kérdezték, hogy hol lakik Jézus, de ha csak a lakóhelyére lettek volna kíváncsiak, akkor megnézik a házat és szépen hazamennek még sötétedés előtt, mert ez a ház is éppen olyan lehetett, mint Palesztína más házai abban az időben. Mondok egy példát: Az ausztriai Salzburgban naponta sok ezren keresik fel a híres zeneszerző, Mozart szülőházát. A zenekedvelő turisták megnézik a házat, aztán hazamennek, de egyiküknek sem jut eszébe, hogy rögtön beiratkozzanak egy három éves kurzusra annak érdekében, hogy megtanuljanak zongorázni. Jézus tanítványainál más a helyzet, mert ők nem a turisták kíváncsiságával térnek be Jézus házába, hanem azért, hogy megismerjék az ő személyét, életformáját. Ez a tanítványi élet lényege: megismerni az Urat és elsajátítani az ő életformáját. Jézus engem is erre hív. Akarok-e az ő tanítványa lenni?
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az első tanítványok benned találták meg és ismerték fel a Megváltót. Mi is kereső emberek vagyunk. Keressük az igazság tanítását. Keressük az örök élet felé utat mutató tanítást. Keressük azokat az embereket, akiknek tanúságtétele hiteles. Keressük azokat az embereket, akik elvezetnek minket hozzád. Mert minden keresésünk mögött az áll, hogy keressük a szívünk békéjét megadó Istent. Keressük az irgalmasan felénk forduló Istent. Boldogok vagyunk, ha benned megtaláljuk az emberszerető Istent és hozzád vezetjük embertársainkat!