Krisztus Vére, üdvösségünk váltságdíja

Krisztus Vére, üdvösségünk váltságdíja

üdvözíts minket!

A krisztusi közösség éltető ereje Isten irgalmassága.

Vallom, hogy Jézus Krisztusban személyesült meg az Isten, lealacsonyítva önmagát, azért, hogy bennünket magához felemelhessen. A „bennünket”, ha minket jelent, és arra vágyakozunk is, hogy Istenhez felemeltessünk, e vágyunkhoz kell, hogy társuljon némi kultúra, életmód. Ha így van, akkor már mi, egymással közösségre is léptünk, akik bírják, igénylik, ezt az életmódot. Hiszen láthatatlanul, vagy éppen egymást megerősítve, lehetünk képesek azt az életmódot megvalósítani, ami vágyainkat igazolja, megerősíti, kifejezi.

Ebben a közösségben máris benne van az a krisztusi mentalitás, személyiség, aki mesteri példájával, tanításával, éppen hogy el szeretne vezetni az Atyához! Walter Kasper tanulmányát veszem elő, és idézem, akinek az Irgalmasságról írott könyve „győzte meg” Ferenc pápát is arról, hogy ez az idei év, az Irgalmasság Szentéve legyen. Azt állítja, hogy Jézus evangéliuma az Atya irgalmassága. „Jézus nem csak meghirdette az Atya irgalmasságának üzenetét, hanem ő maga meg is élte. Amit Jézus hirdetett, azt élte is.”

„Azon a szöveghelyeken, ahol Máté Isten tökéletességéről szól (5,48), Lukács Isten irgalmasságáról beszél (6,36). Így, Lukács számára az irgalmasság az isteni lényegnek a tökéletessége. Isten nem ítél el, hanem megbocsát”! Ezt a megbocsátó üzenetet hozza közénk Jézus, a tökéletes ember, aki jól tudja, hogy mi mind parányi töredékei, részei vagyunk csupán! Esendők, bűnösök, gyarlók, okoskodók, együgyűek, értetlenek, még azt sem értjük, mit ér számunkra Isten irgalmas szeretete! Ismer bennünket Jézus, a Krisztus! Éppen ezért nagyon jól tudja, hogy szükségünk van az Atya irgalmas szeretetére, mert nélküle nem boldogulhatunk, nem juthatunk el oda, ahova Ő, a tökéletes ember eljuthatott. Jézus, nem csupán úgy ismer bennünket, mint ember az embert, hanem úgy, mint akiket az Atya Neki adott, rá bízott.

Érthetem azt a fogalmat vajon, hogy Jézus úgy ismer engem, mint egy porszemet, de mely porszem csillaggá lehetek? És ebben sem különböznek az egyszerű emberektől a papok, a püspökök sem. Hiszen a felszentelő kegyelem nem a tökéletesítő kegyelem, csupán Isten szolgálatára való felkentség szövetségének a jele. Rajtuk keresztül akar részesíteni bennünket Isten valami olyan dologból, amire csak néhány embert választ ki magának. Akarom ezzel a kis kitérővel kifejezni, hogy papjaink is e közösség tagjai, egyenrangú tagjai (amit tudom, hogy nem szeretnek hallani), amiben nekik más feladatuk van, mint a többieknek.

Az Atya, minden egyes emberben egy esélyét teremtette meg annak, aki Isten részeként válhat Isten országának építő részévé! Ebben az építkezésben az Isten irgalmas szeretete a kötőszövet, a malter. Nélküle nem szilárdulhat meg az építmény, nem válhat hegyre épült várossá, erődítménnyé (l.: Mt 5,14), mely beragyog mindent, világosságot ad a sötétben lévőknek! Mert valami olyan biztonságot, bizonyosságot, békességet hirdet, amire mindannyian vágyakozunk. De a vágy nem elég! A vágyakozás a jóra, a szépre, a biztonságra, az a kegyelem, az az ajándék, mely, egyrészt képessé tesz rá, hogy ezt felfogjam, másrészt, amihez társulni kell annak a képességemnek, mely helyváltoztatásra, mozgásra, cselekvésre tesz képessé. Én vagyok az, aki megvalósíthatom azt a tervet, amit Jézus felvázolt, kinyilatkoztatott, lefektetett. Ebben a változó világban, ebben az anyagelvű világban, melyet behatárol a születés és a halál, és benne a szüntelen újjászületés esélyét nyújtja számomra! Érthetővé válhat számomra az érthetetlen, hogy megvalósulhasson mindannyiunk számára az, amit a megváltás szóval fejezünk ki, és ami hallhatatlanná teszi az embert!

Mert válhatok olyanná, lehetek az, aki örökül hagyok valamit abból, amit felismertem, amit felfedeztem, amire nekem adott Isten képességet, megszentelő kegyelmet, hogy többé, abban a dologban ne maradjon Ő titok a világ számára!

Emlékszem még a példabeszédre: „ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ‘Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.’ Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom. Jó a só; de ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Sem a földre, sem a szemétdombra nem való, hanem hogy kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!« [Lk 14,28-35]

Isten mindent eltervezett, állítja jól. Majd elküldte hozzánk „főépítészét”, aki kiosztotta a tervlapokat, kiadta a munkát. „Pallérokat” is adott a munkához. Lehet azokat pásztorokként, apostolokként is nevezni. Teljesen mindegy. A lényeg az, hogy mindenki ott álljon, azon a helyen, ahova állítja Isten! Nehogy minduntalan arról fecsegjünk, hogy nekem most mi lenne a fontosabb, éppen mi az, ami szerintem a dolgom volna, mert a világ azt várja el tőlem. És eközben, Isten terve nem valósul meg, vagy éppen akadályozom, hogy megvalósulhasson! (Vagyis: nem teszem meg azt, amitől örökérvényűvé lehetnék az Isten terve szerint!) Talán, valójában nem is ismerem a tervet, mert nem a tervismertetéssel foglalkozik az, akinek a dolga az volna, hanem valami olyannal, ami a saját agyréme, agymenése. Lehet, hogy éppen újabb munkások után rohangál, ahelyett, hogy a meglévő munkásokat munkára bírná, vagy munkával látná el őket. Mert az önmegvalósításom, az önérvényesülő kényszerem a fontosabb ahhoz, hogy biztosan álljak a földön, mert én itt akarok célt érni. Eredményt felmutatni önmagamnak, önmagam igazolására. Önigazolás. Isten pedig semmi ilyen dologról nem beszél. Nem értjük Jézust, nem is rá figyelünk, már csak arra van hallásunk, hogy én mit értettem meg úgy, hogy az engem igazoljon. Jézus semmit sem valósított meg emberségéből, önmagából. De megengedte, hogy az Atya megvalósulhasson, láthatóvá legyen általa, a számomra! Alázat, szelídség, engedelmesség, megengedőképesség, … hiányától nyüzsgünk. Ebbe a hibába, mindannyian bele esünk. És észre sem vesszük. Magunkkal vagyunk elfoglalva, nem azzal, amire Krisztus tanít.

Tanulni jöttünk a világra, nem tanítani! Ne hagyj nyugtot nekem Atyám! Ámen

  

Himnusz CCCIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Bernát, mennybéli drágakő,

dalunkat, mely ma téged áld,

örömként visszhangozd felénk,

s üdvünkre váljék most nekünk.

Beléd égette Krisztusunk

szerelme drága, szent sebét,

és Egyházadban felemelt,

mint pajzsot, fáklyát, oszlopot.

Az áldó Szentlélek nyitott

igazságforrást ajkadon,

forrást, mely angyaleledelt,

csodás titkú színmézet ont.

A szeretetnek szent tüzét

a Szűzanya lehelte rád,

kiről nem zengett senki még

nálad dicsőbb magasztalást.

Kérték bírói bölcs szavad

királyok, rendek, mesterek,

bár csend, magány barátja vagy,

világgá szállt nagy hírneved.

Szentháromságnak tisztelet,

kit láthassunk majd egykoron,

s legyen részünk együtt veled

a boldogító szent öröm. Ámen.

Jézus a kereszten üdvözít minket, mindenkinek megbocsát: a pápa szerdai katekézise

Ferenc pápa a Szent Péter-téren

Verőfényes napsütésben tartotta meg Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatást a Szent Péter-téren. Ezúttal katekézisében a keresztre feszített Jézus megbocsátásáról elmélkedett: ott teljesedik be szeretetajándéka és fakad számunkra az üdvösség. Semmi nem választhat el minket többé Krisztus szeretetétől, és ez igaz azokra is, akiket ágyhoz köt a betegség, akik börtönben vagy háborúban élnek. A gonosztevő könyörgése pedig: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal” példa lehet minden kereszténynek arra, hogyan bízza életét és sorsát Krisztusra.

Valódi megbocsátás jóknak és rosszaknak egyaránt

Lukács evangéliuma elbeszéli nekünk (vö. Lk 23,39-43) a keresztre feszített Jézus és a két gonosztevő közti párbeszédet. Jézus kínszenvedése során elhangzott szavai a megbocsátásban érik el csúcspontjukat: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Ezek pedig nemcsak szavak, mert a bűnbánó gonosztevőnek nyújtott valódi megbocsátásnak vagyunk tanúi. Az első gonosztevő káromolja Jézust, retteg a haláltól és elképzelhetetlen számára, hogy a Messiás, akit Isten küldött ne tegyen semmit azért, hogy megszabadítsa magát a kereszten. Ezzel szemben Jézus a kereszten maradva üdvözít minket. Itt teljesedik be szeretetajándéka és fakad üdvösségünk mindörökre – mondta katekézisében a pápa.

Isten mindig velünk van, a betegség és a szenvedés pillanataiban is

Azzal, hogy két gonosztevő között ártatlanul megfeszítve vállalja a halált, megmutatja nekünk, hogy Isten üdvössége bárkit és bárhol elérhet, még a legnegatívabb és legfájdalmasabb helyzetben is. Ezért az irgalmasság szentéve kegyelmi időszak mindenki számára, jóknak és rosszaknak, egészségeseknek és szenvedőknek egyaránt. Semmi nem szakíthat el minket Isten szeretetétől” (vö. Róm 8,39). Akiket ágyhoz szögez a betegség, akik egy börtönbe zárva tengetik napjaikat, akik háborús övezetekben élnek, mind nézzenek a keresztre feszített Jézusra: Isten velük van, velük marad a kereszten és Üdvözítőként nyújtja magát. Hagyjátok, hogy az evangélium ereje behatoljon szívetekbe és megvigasztaljon, reményt és bizonyosságot adjon rá, hogy senki nem marad ki a megbocsátásából – mondta a Szentatya.

A jobb lator bízik Isten jóságában

A másik gonosztevő a bűnbánás gyönyörű példáját állítja elénk, megtanítja nekünk, hogyan kérjük Jézus bocsánatát. Előbb így fordul társához: „Nem félsz az Istentől, hiszen te magad is ugyanazt a büntetést szenveded? (Lk 23,40), vagyis rámutat, hogy a bűnbánat első lépése az istenfélelem. Ez nem az Istentől való félelmet jelenti, hanem a neki járó tiszteletet. A jobb lator rábízza magát Istenre, tudatában van mindenhatóságának és végtelen jóságának. Ez a tiszteletteljes bizalom segít helyet készíteni Istennek és ráhagyatkozni irgalmasságára még a legsötétebb időszakokban is.

Isten úgy szeret minket, hogy meghal értünk a kereszten

Ezután kijelenti, hogy Jézus ártatlan és nyíltan megvallja saját bűnösségét: „Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat nem tett” (Lk 23,41). Jézus tehát azért van a kereszten, hogy együtt legyen a bűnösökkel, így nyújtja nekik az üdvösséget. Az, ami botrányos a főtanács tagjainak és a bal latornak, a jobb lator számára a hit alapja lesz. Így tanúskodik a kegyelemről: Isten annyira szerette őt, hogy meghalt érte a kereszten. Közvetlenül Jézushoz fordulva kéri segítségét: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal”. Bizalmasan Jézusnak nevezi és rámutat a név jelentésére: az Úr üdvözít. Mennyi gyengédség rejlik ebben a kifejezésben, mennyi emberség! – mondta a pápa, majd így folytatta: az embernek szüksége van rá, hogy ne legyen magára hagyva, hogy Isten mindig mellette álljon. Így tehát egy halálraítélt lesz a magát Jézusra bízó keresztény modellje, s egyben az egyház modellje is, amely a liturgiában sokszor fohászkodik az Úrhoz, mondván: „Emlékezz, emlékezz meg…”.

„Jézus, Jézus, Jézus” – hívjuk Őt, ahogy a jobb lator tette

Míg a jobb lator a jövőről beszél: „amikor eljössz uralmaddal”, Jézus válasza már a jelenben érvényes: „Ma velem leszel a paradicsomban”. A kereszt óráján éri el tetőpontját Krisztus üdvössége. Már a kezdetektől fogva úgy nyilatkoztatta ki magát, mint az irgalmasság, az Atya szeretetének végleges megtestesülése és megismételhetetlen szeretete. Jézus valóban az Atya irgalmasságának az arca. Ezért a pápa katekézise végén arra kérte a híveket, hogy minden nap imádkozzák Jézus nevét, csak annyit mondva: „Jézus, Jézus, Jézus” – éppúgy, ahogy a jobb lator hívta Őt.

Évközi huszonhatodik hét szerdája

Évközi huszonhatodik hét szerdája

A hivatás lényegére mutat rá az a jézusi kijelentés, amelyet a mai evangéliumban olvasunk: „Aki kezét az eke szarvára tette, és mégis hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Bár előszeretettel alkalmazza az igehirdetés ezt a mondást kifejezetten a papi hivatásra, mégis helyesebb, ha emberi hivatásunk lényegi mozzanatát látjuk meg benne. Bármilyen tevékenységet kezdünk is el, annak végzése során a feladatra kell összpontosítanunk és nem engedhetjük, hogy figyelmünk szétszóródjon, más dolgokra terelődjön. A munka eredményéhez és hatékonyságához egyaránt szükséges ez. A bibliai időkben a szántást nem gépekkel végezték, hanem állatok segítségével. Az embernek az volt a feladata, hogy irányítsa az állatot, amely az ekét húzta. Ha nem erre figyelt, hanem hátrafelé, más irányba nézegetett, akkor az állatok mentek a maguk feje után.
Minden ember hivatása, hogy törekedjen az életszentségre és az üdvösség elnyerésére. Mindegy, hogy valaki kétkezi munkás vagy értelmiségi, fizikai vagy szellemi dolgozó, a keresztény emberben megvan ez a törekvés. Életcélunk, hogy Isten kedves gyermekei legyünk, az ő parancsai szerint éljünk, s mindennek jutalmaként részünk legyen az örök életben. Ezt a célt sosem szabad szemünk elől tévesztenünk.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Tisztán látjuk, hogy korunkban milyen nagy szükség van evangéliumod jó magjára, amely termést hozhat az emberi szívekben. Támogass és lelkesíts bennünket, hogy ne féljünk tanúságot tenni a te tanításodról és a te személyedről, hiszen benned mindenki felismerheti az igazságot. Segítsd munkánkat és szolgálatunkat, hiszen minden növekedés egyedül neked köszönhető!

Krisztus Vére, a keresztfán kiontott Vér

Krisztus Vére, a keresztfán kiontott Vér

üdvözíts minket!

Jób könyvében Isten Szentlelke valami nagyon lényegeset nyilatkoztat ki a Krisztus felé haladó embernek, valamit, ami Krisztusban beteljesülve a mi megváltásunkká alakul. Ennek a könyvnek nem az a rendeltetése, hogy megfejtse a szenvedés titkát, s nem is az, hogy megoldja a rossz problémáját. A teremtő Istenben valóban bízó ember kísérlete, hogy a rázúduló szenvedésben is megtalálja Urával a kapcsolatot s abban a maga helyét. Az Istennel való helyes viszony keresését illetően viszont prófétai könyv, mert előrevetíti Urunk, Jézus Krisztus viszonyulását a szenvedéshez. Előrevetíti, de tudjuk, hogy a beteljesedés elképzelhetetlenül több, hiszen Isten egyszülött Fiának minden ember bűnét magára vevő és kiengesztelő szenvedése értékét tekintve a világ összes emberének összes szenvedését végtelen fokban felülmúlja.

Jób nem vét a nyelvével. Nem vádolja, nem káromolja Istent, hanem Isten jelenlétében, Isten színe előtt önti ki lelke keserűségét. Aki káromolja Istent, felelőssé teszi a rosszért, ami rázúdult. Jób pontosan azért kiáltozik Isten jelenlétében és mond átkot saját értelmetlennek tűnő életére, mert nem tudja, ki a felelős mindezért. Azt ugyanis tudja, hogy nem Isten, azt meg érzi, hogy ő maga sem. Mi, akik ezt a szentséges drámát az elejétől fogva nézzük, tudjuk, hogy a bukott angyal, a sátán, vagyis a vádló azzal vádolta meg, hogy csupán érdekből bízik Istenben, mert Isten minden földi jóval megáldotta. Most a szenvedésben nyilvánvalóvá lesz, hogy Jób Istenben Istenért magáért bízik meg, nem ajándékai miatt. Ezért a szavak, amelyekkel megátkozza fogantatása napját is, visszafordulnak a sátánra, a bűn szerzőjére, hiszen Jób életében jóléte és rettenetes szenvedése idején egyaránt Isten a főszereplő, őhozzá kötődik a legerősebb kötelékkel.

Urunk Jézus, aki a szenvedés mélységes szakadékában és az elhagyatottság keserű fájdalmában mindvégig Atyádra bíztad magad, add meg nekünk azt a kegyelmet, hogy életünk getszemáni éjszakáján meglássunk Téged, amint vérverítékes arccal a földre borulsz, s Veled egyesülve hódolattal és végtelen bizalommal imádjuk őt.

Himnusz CCCII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Felharsan már a kakasszó,

éj sötétet old e jel,

és az éjfél vak rémeit

mint felleget űzi el.

Jóságos Úr, hozzád térünk,

s buzgón kérünk, légy velünk.

Erős, éber Őrként jöttél,

embereknek fényeként,

mikor földön nagy csend honolt,

s ráborult a néma éj,

a halandó emberi nem

halálának jeleként.

Kérünk, Krisztus, ébressz minket,

űzd el gonosz álmaink,

és az éj e börtönéből

kegyelmeddel szabadíts;

add vissza a fényt szemünknek,

életutunk társa légy.

Áldunk téged és Atyádat,

s áldjuk együtt Lelkedet,

a Hármas-egy Istenséget,

békét, fényt és életet,

s neve minden másnál drágább,

minden méznél édesebb! Ámen.

Ferenc pápa: A lelki vigasztalanságot az imádsággal győzhetjük le

Mi történik szívünkben, amikor a lelki vigasztalanság vesz erőt rajtunk? – ez volt Ferenc pápa reggeli homíliájának fő kérdése szeptember 27-én, kedden a Szent Márta-házban. Jób története kapcsán hangsúlyozta a csend és az imádság fontosságát, hogy legyőzzük a legsötétebb pillanatokat.

Páli Szent Vince ünnepén a pápa reggeli szentmiséjét a vincés nővérekért, a Szeretet Leányaiért ajánlotta fel, hiszen otthonában, a Szent Márta-házban is ők teljesítenek szolgálatot.

Ferenc pápa homíliájában a szentmise olvasmányából (Jób 3,1–3.11–17.20–23) indult ki: Jób elátkozza születése napját, elveszettnek érzi magát, de az Urat nem átkozza. Jób elviselhetetlen lelki vigasztalanságot él át, és kiönti lelkét az Istennek. Egy gyermek kiáltása ez, aki apjának panaszkodik – fogalmazott a pápa. Így tett Jeremiás próféta is, aki szintén az Úrnak panaszkodott, azonban egyikőjük sem átkozódott soha.

„A lelki vigasztalanság olyan dolog, amely mindnyájunkat utolér: lehet erősebb, lehet gyengébb. A léleknek az a sötét állapota, remény nélkül, bizalmatlanul, élni akarás nélkül, amikor nem látjuk az alagút végét, amikor szívünkben és gondolatainkban megannyi nyugtalanság van… A lelki vigasztalanság időszakában úgy érezzük, mintha szívünk össze lenne tiporva: nem sikerül, nem jön össze, és nem akar élni. »Jobb ennél a halál!» Ez Jób panasza. Jobb meghalni, mint így élni. Amikor lelkünkre rátelepszik ez a szomorúság, amikor szinte már lélegezni sem tudunk, meg kell értenünk: mindnyájukkal előfordul, erősen vagy gyengébben. Mindnyájunkkal megesik. Értsük meg, mi történik szívünkben!” – hangsúlyozta a Szentatya.

„A kérdés, amit ilyenkor felteszünk – folytatta –, a következő: mit kell tenni, amikor ezek a sötét pillanatok vesznek erőt rajtunk – egy családi tragédia miatt, betegség következtében vagy bármi másért, ami visszahúz, elkeserít? Van, aki azt gondolja, »beveszek egy altatót, hogy elszakadjak a tényektől« vagy »megiszom egy, két, három, négy pohárkával«. Ez azonban nem segít! A mai liturgia segít bennünket, hogy megértsük, mit lehet tenni a lélek vigasztalansága állapotában, amikor langyosak vagyunk, lehangoltak, remény nélkül” – mondta a pápa.

„A zsoltárban van a válasz: »Uram, Istenem, könyörgésem jusson színed elé!« (Zsolt 87,3a). Imádkozni kell! Imádkozni kell állhatatosan, ahogyan Jób is tette: éjjel-nappal kiáltani, amíg Isten felénk nem fordítja fülét. Ez az ajtón kopogtatás imája, és jó erősen kell kopogtatni. »Uram, megcsömörlöttem a balsorstól. Életem a pokol szegélyére került. Azok közé tartozom, akik a sírba szállnak, erőtlen vagyok.« Milyen gyakran érzünk így! És ez az imádság. Maga az Úr tanít meg minket imádkozni ezekben a szörnyű pillanatokban. »Uram, a legmélyebb sírba vetettél. Rám nehezedik haragod. Jusson színed elé imádságom.« Ez az imádság: így kell imádkoznunk a legszörnyűbb, legsötétebb, legvigasztalanabb, legnyomasztóbb pillanatokban, amelyek tényleg a földre tipornak minket. Ez a hiteles imádság. És öntsük csak ki lelkünket, amint Jób is elpanaszolta keserűségét. Mint egy gyermek” – hangsúlyozta a Szentatya.

Jób könyve említi a barátok hallgatását is. Ferenc pápa erre utalva így folytatta homíliáját: „Amikor valaki szenved, amikor valaki a lelki vigasztalanságot éli át, a lehető legkevesebbet beszéljünk. Segítsük őt csenddel, a közelségünkkel, egy simogatással, imádkozzunk érte az Atyához” – figyelmeztetett.

„Először is fel kell ismernünk, ha a lelki vigasztalanság állapotában vagyunk – folytatta a Szentatya –, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért. A második lépés, hogy imádkozzunk, mint ahogy a mai liturgia a 87. zsoltárral tanít minket: »Uram, Istenem, könyörgésem jusson színed elé!« A harmadik dolog pedig, hogy ha szenvedő emberrel találkozom, legyen az beteg, vagy legyen bármi is szenvedése oka: csend – sok szeretettel, közelséggel és simogatással megtelt csend. Soha ne tartsunk beszédeket a szenvedőknek. Ezek végső soron úgysem segítenek, sőt mi több, még árthatnak is” – javasolta szentbeszédében a pápa.

„Kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk ezt a három kegyelmet: a lelki vigasztalanság felismerésének a kegyelmét; hogy tudjunk imádkozni, amikor lelkünk ebbe a vigasztalanságba kerül, és azt a kegyelmet, hogy tudjuk támogatni a lelki vigasztalanságban szenvedő, szomorú embereket” – zárta szentbeszédét Ferenc pápa.