Himnusz CLXXXVIII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Szent Szív, a frigy szekrénye vagy,

de már nem kínzó szolgaság,

hanem kegyelmek, irgalom,

s jóság törvényét őrized.

Szent Szív, mely új s szeplőtelen

szövetségnek szentélye vagy,

templom, szentebb a réginél,

kárpit, jobb, mint a meghasadt:

Lándzsával megsebzett a kéz,

ó, láthatatlan Irgalom!

A szeretet volt késztetőd,

hogy tisztelhessük sebeid.

Vérző seb és titokzatos:

kettős tanú e drága jel,

a főpap Krisztus itt magát

kétféleképp áldozza fel.

Ki ne szeretné őt viszont,

megváltva bűntől, boldogan?

A szent Szívben ki nem kíván

örök hazát választani?

Dicsőség néked, Jézusunk,

szívedből kél a kegyelem!

Atyádat és a Lelket is

áldjuk most és mindenkoron. Ámen.

 

Jézus nem varázsló, hanem Isten megtestesült gyengédsége!

Június 5-én, vasárnap a délelőtti szentmise keretében Ferenc pápa szentté avatta Stanisław Papczyński lengyel és Maria Elisabeth Hesselblad svéd rendalapítót.

Teljes terjedelmében közöljük a Szentatya homíliáját és az Úrangyala előtt elmondott köszöntő szavait.

Isten szava, melyet hallottunk, a hit központi eseményéhez vezet vissza minket, ez pedig Isten győzelme a fájdalom és a halál felett, a remény Krisztus húsvéti misztériumából fakadó evangéliuma, amely az ő arcáról sugárzik, aki az Atyaistennek, a szomorúak vigasztalójának kinyilatkoztatója. Istennek ez a szava arra hív minket, hogy szoros egységben maradjunk Urunk Jézus kínszenvedésével, hogy megmutatkozzon bennünk a feltámadás hatalma.

Krisztus kínszenvedésében van Isten válasza arra a kínzó, olykor felháborodott kiáltásra, amelyre a fájdalom és a halál tapasztalata indít minket. Arról van szó, hogy nem szabad elmenekülnünk Jézus keresztjétől, hanem ott kell maradnunk nála úgy, mint a Szűzanya, aki Jézussal együtt szenvedve kapta meg a kegyelmet, hogy minden remény ellenére reméljen (vö. Róm 4,18).

Ez volt a tapasztalata Stanisław Papczyńskinek és Maria Elisabeth Hesselbladnak, akiket ma szentté avatunk: szoros egységben maradtak Jézus kínszenvedésével, és kinyilvánult bennük a feltámadás hatalma.

A mai vasárnapon az olvasmány és az evangélium épp egy-egy feltámasztáscsodát beszélnek el, az elsőt Illés próféta, a másodikat pedig Jézus művelte. Mindkét esetben egy özvegyasszony fiatal fiáról van szó, akiket élőként adnak vissza anyjuknak.

A careftai özvegy – egy nem zsidó asszony, aki befogadta házába Illés prófétát – megharagszik a prófétára és Istenre, amiért a kisfia – épp amikor Illés az özvegynél vendégeskedett – megbetegedett, és most az ő karjai között meghalt. Akkor Illés azt mondja annak az asszonynak: „Add ide a fiad!” (1Kir 17,19). Ez kulcsmondat: Isten magatartását fejezi ki a mi halálunkkal szemben (annak minden formájában); nem azt mondja: „Tartsd meg magadnak, segíts magadon!”, hanem azt: „Add ide nekem!” A próféta ugyanis fogja a gyermeket, felviszi a felső szobába, és ott, egyedül, „harcol Istennel”, eléje tárja annak a halálnak a képtelenségét. Az Úr pedig meghallgatta Illés szavát, mert valójában ő, Isten volt az, aki a prófétában beszélt és cselekedett. Ő volt az, aki Illés száján keresztül azt mondta az asszonynak: „Add ide a fiad!” És most ő az, aki visszaadja őt élve anyjának.

Isten gyengédsége Jézusban nyilvánul ki teljesen. Hallottuk az evangéliumban (Lk 7,11–17), hogy Jézusnak „megesett a szíve” (Lk 7,13) a galileai Naimból származó özvegyasszonyon, aki a temetésre kísérte egyetlen, még csak serdülő fiát. Jézus odalép, megérinti a koporsót, megállítja a temetési menetet, és biztosan meg is simogatta annak a szegény anyukának a könnyes arcát: „Ne sírj!”, mondja neki (Lk 7,13). Mintha csak azt kérné tőle: „Add ide a fiad!” Jézus magához kéri a halálunkat, hogy megszabadítson tőle, és visszaadja az életünket. Az a fiú ugyanis felébredt, mintha csak mélyen aludt volna, és elkezdett beszélni. És Jézus „visszaadta őt anyjának” (Lk 7,15). Jézus nem varázsló, hanem Isten megtestesült gyengédsége, őbenne az Atya végtelen együttérzése működik.

Egyfajta feltámadáson megy át Pál apostol is, aki a keresztények ellenségéből és ádáz üldözőjéből az evangélium tanújává és hirdetőjévé válik (vö. Gal 1,13–17). Ez a gyökeres változás nem az ő műve volt, hanem Isten irgalmának ajándéka, azé az Istené, aki „kiválasztotta”, „kegyelmével meghívta”, és aki „őbenne” akarta kinyilatkoztatni Fiát, hogy hirdesse őt a népek között (Gal 1,15–16). Pál azt mondja, hogy az Atyaistennek úgy tetszett, hogy kinyilatkoztassa az ő Fiát nemcsak őneki, hanem őbenne, vagyis mintegy belevésve az ő személyébe, testébe-lelkébe Krisztus halálát és feltámadását. Az apostol így nemcsak hírvivő, hanem mindenekelőtt tanúságtevő lesz.

A bűnösök számára is Jézus állandóan felragyogtatja az életet adó kegyelem győzelmét. Ma és mindennap azt mondja az anyaegyháznak: „Add ide fiaidat”, akik mi vagyunk, mindannyian. Jézus magára veszi bűneinket, eltörli azokat, minket pedig visszaad élve az egyháznak. Ez pedig különleges módon végbemegy idén, az irgalmasság szentévében.

Az egyház ma felmutatja nekünk két gyermekét, akik példaszerű tanúi a feltámadás e misztériumának. Mindketten örökké énekelhetik a zsoltáros szavait: „Panaszomat öröménekre változtattad, Uram, Istenem, mindörökké dicsőítelek (Zsolt 30,12–13). Mi pedig egyesíthetjük hangunkat, és együtt mondhatjuk: „Dicsőítelek, Uram, mivel megmentettél engem” (a válaszos zsoltár válasza).

A Szentatya szavai az Angelus előtt:

Kedves testvéreim! Köszöntelek mindannyiatokat, akik részt vettetek ezen a szentmisén. Külön is köszöntöm a szentté avatásra érkezett hivatalos küldöttségeket: Lengyelország delegációját, melyet maga a köztársasági elnök vezet, valamint Svédország delegációját. A két új szent közbenjárására az Úr áldja meg nemzeteteket.

Szeretettel köszöntöm az Olaszországból és más országokból nagyszámban érkezett zarándokcsoportokat, kivált az Észtországból jött híveket, a bolognai egyházmegye híveit, valamint a zenekarokat.

Most közösen forduljunk imában Szűz Máriához, hogy mindig az életszentség útján vezessen minket, és támogasson, hogy nap mint nap építhessük az igazságosságot és a békét.

Évközi tizedik hét vasárnapja

Évközi tizedik hét vasárnapja

Csak egy érintés

 
Egy árverésen történt a következő eset. Az értékesítendő tárgyak között egy hegedűre került a sor. A lehetséges vásárlók nem sok fantáziát láttak a kopott hangszerben. Lassan ment a licitálás, egészen kicsiny összegekkel, valaki halkan meg is jegyezte, hogy inkább ki kellene dobni a szemétbe ezt a hegedűt, ő bizony egy fillért sem adna érte. Ekkor egy idősebb férfi lassan előresétált a székek között, kezébe vette a hegedűt és a vonót és játszani kezdett. A hamis hangok még jobban elriasztották az embereket a vásárlástól, de a férfi nem jött zavarba, sorra hangolta a húrokat, és lassacskán egyre kellemesebb hangokat csalt elő az értéktelennek tűnő hangszerből. A licitálók kedve megjött, egyre nagyobb összegeket ajánlottak fel a hegedűért. Mindenki tátott szájjal hallgatta a csodálatos dallamokat, mígnem egészen magas összegért kelt el a hangszer. Mitől lett ilyen értékes hirtelen ez a hegedű? A válasz egyszerű: a művész érintésétől. Attól, hogy valaki szakszerűen, mesterien szólaltatta meg.
Egyetlen érintés váratlan dolgokat eredményezhet. Egyetlen érintés csodát hozhat. Erre példa az evangéliumi elbeszélés. Útja során Jézus Naim városához érkezik, ahol egy temetési menettel találkozik. Egy özvegyasszony kíséri a temetőbe egyetlen fiát. Gyászában, fájdalmában sokan osztoznak a város lakói közül, de együttérzésük nem segít az özvegyen. Férjét már korábban elvesztette, ezért csak egyetlen fiára számíthatott volna idősebb korában, de most őt is el kell temetnie. A természet rendje felborult, az életerős ifjú, aki támasza lehetett volna édesanyjának, a koporsóban fekszik, a gyenge édesanya pedig él, de milyen életre számíthat egyedül? Fájdalmában tulajdonképpen egyedül maradt. Életet adott fiának, s most ez az élet számára érthetetlen módon megszakadt. Az asszonynak a fia volt az élete értelme, de most már neki sincs miért élnie. Az emberek talán azért kísérik el, mert ismerik őt, ismerik múltját, családja történetét, de aligha ismerik jövőjét, ha van egyáltalán jövője az ő gondolataik szerint. Jézus most látja először ezt az özvegyet, de olyan tekintettel néz rá, mintha nem csak eddigi életét ismerné, hanem jövőjét is előre látná. Ismeri az özvegyek sorsát, sejti, milyen jövő vár rá fiának elvesztése után. Az események menetébe Jézus érintése hoz változást. Megállítja a menetet, megérinti a koporsót, feltámasztja az ifjút és visszaadja őt édesanyjának. Jézus érintése fordulatot hoz. Ő képes más irányba terelni a jövőt, új irányba állítani egy ember sorsát. Jézus érintése megváltoztatja azt, amit mindenki megváltoztathatatlannak gondol. Mindenki beletörődik abba, hogy ennek így kellett történnie, a fiúnak meg kellett halnia és az anyának túl kellett élnie fiát, de Jézus nem fogadja el ezt, hanem megváltoztatja és a gyászt örömre fordítja.
Érdekes, hogy erről az örömről Lukács evangélista nem tesz említést. Pedig biztosak lehetünk abban, hogy az özvegy és vele a többi ember mennyire örvendezett e csoda láttán. A jelenlévők reakciójaként szűkszavúan beszámol a félelemről, és arról, hogy Istent dicsőítették az emberek e rendkívüli eset láttán. Mi kíváncsiak lennénk arra, hogy mi történt a feltámasztás után, de az evangélista tapintatosan hallgat erről. S e hallgatás talán annak jelképe, hogy nem tudjuk, mi lesz, mi vár ránk a feltámadást követően. Tudásunk csak arról van, hogy életünk végén meg fogunk halni. S hitünk szerint ezt követően Isten feltámaszt minket az örök életre. Isten számára ez „csak” egy érintés, a mi számunkra végtelen öröm.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy az élet és a halál Ura! Életünk és örök életünk a te kezedben van. Minden reményünket beléd helyezzük, mert te képes vagy arra, hogy új életet adj nekünk a feltámadás által. Szeretnénk örökké élni, szeretnénk eljutni az örök boldogságra, szeretnénk együtt lenni Istennel az örökkévalóságban. Urunk, hisszük, hogy halálod után harmadnapon feltámadtál. Vezess minket a mennyországba! Érints meg minket, hogy új életre támadjunk!

Jézus Szíve 2.

Jézus Szíve, a Szűzanya méhében a Szentlélektől alkotott Szív, irgalmazz nekünk!  

A Szűzanyát az angyal kegyelemmel teljesnek szólította. Mivel a legnagyobb kegyelem a szeretet, a lehető legnagyobb szeretet lakott benne. Isten Fia a megtestesüléskor semmi mást nem kért Atyjától, mint egy jó Édesanyát, ezzel azt akarta megmutatni, hogy Isten- Atyja szeretetét, amit a teremtéskor az embereknek ajándékozott, egy édesanya szíve mellett kezdhesse ember módon megismerni, majd születése után is legyen hová odahúzódnia veszélyek, meg nem értések idején. A Harmadik isteni Személy, akinek a származásától kezdve az Atya és a Fiú közösen ajándékozza meg az isteni Szeretettel, most viszonzásul megteremti a Fiú számára a legszeretőbb emberszívet. Édesanyák és szülötteik, tudjátok ezt és utánozzátok is? A mulasztóknak Uram, irgalmazz!

Himnusz CLXXXVII.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Krisztus, tündöklő nappalunk,

az éj árnyát eloszlatod,

kit fényből fénynek vall a hit

és fénnyel áldod szentjeid.

Esengünk hozzád, szent Urunk,

míg tart az éj, vigyázz reánk,

találjunk benned pihenést,

adj nyugodalmas éjszakát.

Mikor lecsukjuk két szemünk,

a szívünk virrasszon veled,

őrködjék mindig jobb kezed

hűséges híveid felett.

Védelmezőnk, tekints le ránk,

igázd le ellenségeink,

vezesd szolgáidat, kikért

véred váltsága volt a bér.

Legyen most néked, Krisztusunk,

és szent Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled

zengjen dicséret szüntelen. Ámen.

Ferenc pápa a diakónusokhoz: Ti vagytok az egyház arca a hétköznapi életben

Ferenc pápa szombaton, június 4-én délben a Kelemen teremben fogadta a Diakónusok Nemzetközi Szövetségének 30 fős küldöttségét, akik az állandó diakónusok jubileuma alkalmából zarándokoltak Rómába.

Ferenc pápa a diakónusok küldöttségéhez intézett beszédében fennállásuk ötvenedik évfordulójára emlékeztette őket, melyet tavaly ünnepeltek Rómában.

Az Úr Jézus az apostolokra új parancsot bízott: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást!” (Jn 13,34). Jézus maga ez az újdonság! – állapította meg a pápa. Példát adott nekünk arról, hogy amiként ő cselekedett, mi is tegyünk hasonlóképpen. Ez a szeretet-parancs Jézus legutolsó akarata, amit tanítványaira hagyott a lábmosást követően. Ismételten, nyomatékkal aláhúzza: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” (Jn 15,12). Az egymás iránti szeretettel az apostolok folytatják azt a küldetést, amiért az Isten Fia a világba jött. A Szentlélek által megértik, hogy ez a parancs magába foglalja a testvérek, férfiak és nők szolgálatát. Hogy konkrétan a gondjaikba vehessék az embereket a szükségleteikkel együtt, az apostolok néhány „diakónust”, azaz szolgát választottak. A diakónusok különleges módon mutatták meg Jézus parancsolatát: Istent követni a mások szolgálatában, azt az Istent, aki maga a szeretet, és aki egészen odáig megy, hogy szolgáljon bennünket. Isten eljárásmódja – ahogy türelemmel, jóakarattal, szenvedéllyel és odaadottsággal szolgál, hogy jobbá tegyen bennünket – legyen a megkülönböztető jegye az összes szolgának: a püspökök mint apostolutódok, a papok mint az ő munkatársaik, és végül az asztal konkrét szolgálatában a diakónusok (ApCsel 6,2) szolgáljanak. Valóban, a diakónus az egyház arca a hétköznapi életben, egy olyan közösségé, mely az emberek között él és jár, és ahol nem az a nagy, aki parancsol, hanem az, aki szolgál (vö. Lk 22,26).

Kedves diakónusok, kívánom – zárta beszédét a pápa –, hogy ez a római zarándokutatok a jubileumi szentév alkalmából legyen számotokra mély tapasztalat Isten irgalmasságáról, és segítsen benneteket növekedni Krisztus szolgáinak a hivatásában! Krisztus támogasson benneteket a szolgálatban, hogy mind nagyobb hitre jussatok az ő szeretetében, amit örömmel és odaadással éljetek meg. Tudjátok, hogy imádságommal és áldásommal kísérlek benneteket és ti se feledkezzetek meg imádkozni értem.

A Diakónusok Nemzetközi Központja története

Az első diakónuskör Freiburgban született 1951-ben, amit ifjú szociális munkások alapítottak azzal a céllal, hogy házas állandó diakónusok a katolikus egyházban a rászoruló embereket segítsék. 1952-ben jelent meg az első Werkblatt (Munkafüzet) folyóiratuk. 1954-ben megalakult a müncheni diakónuskör, a következő évben pedig elkezdték a nemzetközi kapcsolatok építését, melynek révén 1958-ben Németországban, Franciaországban, Ausztriában és Dél-Amerikában további diakónuskörök jöttek létre. 1959-ben teremtették meg freiburgi székhellyel a Nemzetközi Diakónus Kört. 1962-ben a II. Vatikáni Zsinat kezdetén petíciót nyújtottak be a püspökökhöz a diakonátus megújításáról. 1965-ben a zsinat után tartották Rómában az első tanulmányi konferenciát a Diakónus a mai egyházban és világban címmel. Még ebben az évben Freiburgban megalapították a diákonátus nemzetközi információs központját. 1966-ban indult a Diaconia Christi folyóiratuk. 1992-ben székhelyüket áttették a Rottenburg-Stuttgart-i Egyházmegyébe.

Évközi kilencedik hét szombatja

Évközi kilencedik hét szombatja

Főként János evangélistára jellemző az a módszer, hogy egy esemény leírásakor nem maga a történés a lényeges, hanem az ahhoz kapcsolódó magyarázat, jézusi tanítás. A mai evangéliumban Márk evangélista is ugyanezt a módszert alkalmazza. Jézus leül a templomnál és figyeli, hogy az emberek mennyit dobnak a perselybe, mit adományoznak Istennek, az istentisztelet céljára. Az emberek folyamatosan jönnek, vannak köztük tehetősebbek és szegényebbek, s ennek megfelelően ki többet, ki kevesebbet dob a perselybe. Mindebben semmi rendkívüli sincs, de abban sem, hogy egy odaérkező özvegyasszony mindössze két fillért dob be. Az eredeti görög szövegben „lepton” szerepel, ami a legkisebb értékű fizetőeszköz volt akkoriban. Ilyen értelemben szerepel a magyar fordításban a fillér, bár manapság már nincs használatban.
Az özvegyasszony által adott adomány csekély mértékéből még nem következtethetnénk arra, hogy szegény volt, hiszen előfordulhatott volna az is, hogy egy gazdagabb személy adakozott ilyen keveset. Az özvegy szegénységét onnan tudjuk, hogy Jézus szavai szerint ez a két fillér volt az összes vagyona. Jézusnak joga van megítélni az emberi cselekedeteket, és ez esetben a szegény adományát többre értékelte, mert ő mindenét felajánlotta Istennek.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenem, add, hogy az időt úgy használjam fel, hogy értékes legyen földi és örök életem számára! Óvj meg mindnyájunkat ebben az esztendőben minden bajtól, és a napok, hónapok múlásával közelebb kerüljünk Atyai szívedhez! Szűz Mária, Isten Anyja, légy pártfogóm szent Fiadnál!