Jézus nem varázsló, hanem Isten megtestesült gyengédsége!
Június 5-én, vasárnap a délelőtti szentmise keretében Ferenc pápa szentté avatta Stanisław Papczyński lengyel és Maria Elisabeth Hesselblad svéd rendalapítót.
Teljes
terjedelmében közöljük a Szentatya homíliáját és az Úrangyala előtt elmondott
köszöntő szavait.
Isten szava, melyet hallottunk, a hit központi eseményéhez vezet vissza minket, ez pedig Isten győzelme a fájdalom és a halál felett, a remény Krisztus húsvéti misztériumából fakadó evangéliuma, amely az ő arcáról sugárzik, aki az Atyaistennek, a szomorúak vigasztalójának kinyilatkoztatója. Istennek ez a szava arra hív minket, hogy szoros egységben maradjunk Urunk Jézus kínszenvedésével, hogy megmutatkozzon bennünk a feltámadás hatalma.
Isten szava, melyet hallottunk, a hit központi eseményéhez vezet vissza minket, ez pedig Isten győzelme a fájdalom és a halál felett, a remény Krisztus húsvéti misztériumából fakadó evangéliuma, amely az ő arcáról sugárzik, aki az Atyaistennek, a szomorúak vigasztalójának kinyilatkoztatója. Istennek ez a szava arra hív minket, hogy szoros egységben maradjunk Urunk Jézus kínszenvedésével, hogy megmutatkozzon bennünk a feltámadás hatalma.
Krisztus
kínszenvedésében van Isten válasza arra a kínzó, olykor felháborodott
kiáltásra, amelyre a fájdalom és a halál tapasztalata indít minket. Arról van
szó, hogy nem szabad elmenekülnünk Jézus keresztjétől, hanem ott kell maradnunk
nála úgy, mint a Szűzanya, aki Jézussal együtt szenvedve kapta meg a kegyelmet,
hogy minden remény ellenére reméljen (vö. Róm 4,18).
Ez
volt a tapasztalata Stanisław Papczyńskinek és Maria Elisabeth Hesselbladnak,
akiket ma szentté avatunk: szoros egységben maradtak Jézus kínszenvedésével, és
kinyilvánult bennük a feltámadás hatalma.
A mai
vasárnapon az olvasmány és az evangélium épp egy-egy feltámasztáscsodát
beszélnek el, az elsőt Illés próféta, a másodikat pedig Jézus művelte. Mindkét
esetben egy özvegyasszony fiatal fiáról van szó, akiket élőként adnak vissza
anyjuknak.
A
careftai özvegy – egy nem zsidó asszony, aki befogadta házába Illés prófétát –
megharagszik a prófétára és Istenre, amiért a kisfia – épp amikor Illés az
özvegynél vendégeskedett – megbetegedett, és most az ő karjai között meghalt.
Akkor Illés azt mondja annak az asszonynak: „Add ide a fiad!” (1Kir 17,19). Ez
kulcsmondat: Isten magatartását fejezi ki a mi halálunkkal szemben (annak
minden formájában); nem azt mondja: „Tartsd meg magadnak, segíts magadon!”,
hanem azt: „Add ide nekem!” A próféta ugyanis fogja a gyermeket, felviszi a
felső szobába, és ott, egyedül, „harcol Istennel”, eléje tárja annak a halálnak
a képtelenségét. Az Úr pedig meghallgatta Illés szavát, mert valójában ő, Isten
volt az, aki a prófétában beszélt és cselekedett. Ő volt az, aki Illés száján
keresztül azt mondta az asszonynak: „Add ide a fiad!” És most ő az, aki
visszaadja őt élve anyjának.
Isten
gyengédsége Jézusban nyilvánul ki teljesen. Hallottuk az evangéliumban (Lk
7,11–17), hogy Jézusnak „megesett a szíve” (Lk 7,13) a galileai Naimból
származó özvegyasszonyon, aki a temetésre kísérte egyetlen, még csak serdülő
fiát. Jézus odalép, megérinti a koporsót, megállítja a temetési menetet, és
biztosan meg is simogatta annak a szegény anyukának a könnyes arcát: „Ne sírj!”,
mondja neki (Lk 7,13). Mintha csak azt kérné tőle: „Add ide a fiad!” Jézus
magához kéri a halálunkat, hogy megszabadítson tőle, és visszaadja az
életünket. Az a fiú ugyanis felébredt, mintha csak mélyen aludt volna, és
elkezdett beszélni. És Jézus „visszaadta őt anyjának” (Lk 7,15). Jézus nem
varázsló, hanem Isten megtestesült gyengédsége, őbenne az Atya végtelen
együttérzése működik.
Egyfajta
feltámadáson megy át Pál apostol is, aki a keresztények ellenségéből és ádáz
üldözőjéből az evangélium tanújává és hirdetőjévé válik (vö. Gal 1,13–17). Ez a
gyökeres változás nem az ő műve volt, hanem Isten irgalmának ajándéka, azé az
Istené, aki „kiválasztotta”, „kegyelmével meghívta”, és aki „őbenne” akarta
kinyilatkoztatni Fiát, hogy hirdesse őt a népek között (Gal 1,15–16). Pál azt
mondja, hogy az Atyaistennek úgy tetszett, hogy kinyilatkoztassa az ő Fiát
nemcsak őneki, hanem őbenne, vagyis mintegy belevésve az ő személyébe,
testébe-lelkébe Krisztus halálát és feltámadását. Az apostol így nemcsak
hírvivő, hanem mindenekelőtt tanúságtevő lesz.
A
bűnösök számára is Jézus állandóan felragyogtatja az életet adó kegyelem
győzelmét. Ma és mindennap azt mondja az anyaegyháznak: „Add ide fiaidat”, akik
mi vagyunk, mindannyian. Jézus magára veszi bűneinket, eltörli azokat, minket
pedig visszaad élve az egyháznak. Ez pedig különleges módon végbemegy idén, az
irgalmasság szentévében.
Az
egyház ma felmutatja nekünk két gyermekét, akik példaszerű tanúi a feltámadás e
misztériumának. Mindketten örökké énekelhetik a zsoltáros szavait: „Panaszomat
öröménekre változtattad, Uram, Istenem, mindörökké dicsőítelek (Zsolt
30,12–13). Mi pedig egyesíthetjük hangunkat, és együtt mondhatjuk:
„Dicsőítelek, Uram, mivel megmentettél engem” (a válaszos zsoltár válasza).
A
Szentatya szavai az Angelus előtt:
Kedves
testvéreim! Köszöntelek mindannyiatokat, akik részt vettetek ezen a szentmisén.
Külön is köszöntöm a szentté avatásra érkezett hivatalos küldöttségeket:
Lengyelország delegációját, melyet maga a köztársasági elnök vezet, valamint
Svédország delegációját. A két új szent közbenjárására az Úr áldja meg
nemzeteteket.
Szeretettel
köszöntöm az Olaszországból és más országokból nagyszámban érkezett
zarándokcsoportokat, kivált az Észtországból jött híveket, a bolognai
egyházmegye híveit, valamint a zenekarokat.
Most közösen forduljunk imában Szűz Máriához, hogy mindig az
életszentség útján vezessen minket, és támogasson, hogy nap mint nap építhessük
az igazságosságot és a békét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése