A Megszentelt Élet Éve 193.

július 14.

Szent Kamill, az alapító ünnepe

Imádkozzunk a kamilliánus atyákért!

• Kamilliánus Kolostor

Alapítójuk: Lellisi Szent Kamill

A rendet Lellis-i Szent Kamill (1550-1614) alapította, és a pápa jóváhagyta, mint a betegekért és haldoklókért fáradozó és ápoló rendet. A betegek testi, lelki szolgálatát tartjuk a fő hivatásunknak. A három klasszikus fogadalom mellett, arra is fogadalmat teszünk, hogy a betegeket szolgáljuk akár az életünk kockáztatása árán is.

Lelkiségünkből:

„Nem szeretem azt az irgalmasságot, amely elvágja a szeretetnek kezét.” Lellisi Szent Kamill

Évközi tizenötödik hét keddje

Évközi tizenötödik hét keddje

Az elfogadás és az elutasítás témáját már érintette a tegnapi evangélium. Jézus személye és tanítása azt kívánja az emberektől, hogy változtassanak életmódjukon, a bűnösök tartsanak bűnbánatot és térjenek meg, éljenek Isten törvényei szerint. A mai részletben Jézus kemény hangon szól azoknak a városoknak lakóihoz, akik nem ismerték fel a messiási időket és nem hallgattak szavára annak ellenére sem, hogy tanítását és isteni hatalmát számos csodával igazolta. Korozain, Betszaida és Kafarnaum azon városok közé tartoztak, amelyekben útja során Jézus megfordult, akár többször is. Az itt lakók ugyanúgy saját szemükkel láthatták gyógyításait, miként a más vidékeken élők, és hallhatták beszédét, mégsem ébredt bennük bűnbánat. Érzéketlenek, hideg szívűek, bezárt lelkűek maradnak, amelynek oka talán az, hogy saját vallásosságukkal elégedettek és nem kíváncsiak az újszerű tanításra.
Az Úr egykor nekik szóló korholó szava bennünket is figyelmeztet: ha nem élünk a lehetőséggel, nem nyitjuk meg szívünket az isteni igazság előtt és nincs meg bennünk a készség életünk megújítására, akkor ítéletre számíthatunk, s emiatt a felelősség minket terhel.
Szoktam-e kérni a Szentlélektől, hogy egész értelmemmel és akaratommal felfogjam és elfogadjam Isten akaratát, és kérek-e erőt annak megtételéhez?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Légy részvéttel velünk, bűnösökkel Urunk, és gyógyítsd meg rajtunk a bűnök sebeit. Tisztíts meg engem, mint egykor a bűnös asszonyt, és tégy igazzá, mint a bűnbánó vámost. Könyörülj rajtam, mint tetted a kánaáni asszonnyal, vagy amint megbocsájtottál a jobb latornak. Engedd, hogy eljussak egykor a szentek társaságába, és részem legyen a te örök dicsőségedben.
J. Mandakuni 

Zsolozsma CCXXVI.

A királyok első könyvéből

 18, 16b-40
Illés Kármel hegyén legyőzi Baal papjait

Azokban a napokban: Acháb elindult Illés felé. Amikor Acháb megpillantotta Illést, azt kérdezte: „Te vagy az, Izrael megrontója?” De ő így felelt: „Nem én sodortam pusztulásba Izraelt, hanem te és atyádnak háza, amikor elhagytátok az Urat, és amikor Baalhoz szegődtél. Most azonban küldj el s hívd nekem össze egész Izraelt Kármel hegyén, aztán Baal négyszázötven prófétáját is, akik Izebel asztaláról esznek!” Acháb tehát sorra üzent Izrael fiainak és összehívta a prófétákat is Kármel hegyén. Illés odalépett az egész nép színe elé és megkérdezte: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek; ha meg Baal, akkor kövessétek azt!” A nép nem válaszolt egyetlen szót sem. Akkor Illés így szólt a néphez: „Az Úr prófétái közül egyedül én maradtam meg, Baalnak azonban négyszázötven prófétája van. Adjatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, aztán vágják darabokra és tegyék a máglyára, de tüzet ne gyújtsanak! Én majd előkészítem a másik bikát, de tüzet én sem gyújtok. Akkor hívják segítségül ők a ti istenetek nevét, én meg majd segítségül hívom az Úr nevét! Az az Isten, aki tűzzel válaszol, az legyen az Isten!” Az egész nép azt felelte rá: „Rendben van!” Illés tehát így szólt Baal prófétáihoz: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát! Ti vagytok többségben. Aztán hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet nem szabad gyújtanotok!” Fogták hát az egyik bikát, előkészítették, és reggeltől délig szólítgatták Baal nevét ezekkel a szavakkal: „Baal, hallgass meg!” De semmi hang nem hallatszott, nem adott senki feleletet. Közben ott ugrabugráltak oltáruk körül, amit csináltak. Délben Illés így csúfolta őket: „Szólítsátok hangosabban, hiszen isten! Hátha belemélyedt gondolataiba vagy kiment, esetleg úton van, vagy éppen elaludt, és föl kell ébreszteni.” Erre egyre emeltebb hangon szólították és szokásukat követve karddal és lándzsával addig vagdosták magukat, míg ki nem buggyant a vérük. Dél elmúltával odáig fajult a dolog, hogy őrjöngeni kezdtek egészen addig, míg el nem jött az esti ételáldozat bemutatásának ideje. De nem hallatszott se hang, se felelet, semmi jele a meghallgatásnak. Akkor Illés így szólt a néphez: „Lépjetek elém!” Az egész nép eléje lépett. Ezután helyreállította az Úr oltárát, amelyet leromboltak. Mégpedig úgy, hogy fogott tizenkét szikladarabot Jákob tizenkét fia törzsének megfelelően, akinek az Úr azt mondta: „Izrael legyen a neved!” és oltárt épített a szikladarabokból az Úr nevének. Az oltárt körülvette árokkal, akkorával, amekkora két mérő gabonának elegendő. Aztán máglyát rakott, feldarabolta a bikát, rátette a máglyára és azt mondta: „Töltsetek meg négy korsót vízzel, és öntsétek rá az égőáldozatra meg a máglyára.” Megtették. Erre így szólt: „Ismételjétek meg!” Megismételték. Akkor azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg!” Harmadszor is megtették, úgyhogy víz folyt az oltár körül. Az árkokat is megtöltötte vízzel. Amikor aztán elérkezett az esti ételáldozat bemutatásának az ideje, Illés próféta előlépett és felkiáltott: „Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nyilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én a te szolgád vagyok s ezeket mind a te szavadra teszem! Hallgass meg, Uram, hallgass meg! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét.” Erre tűz hullott az Úrtól, megemésztette az égőáldozatot és a máglyát, még az árokban lévő vizet is elnyelte. Ennek láttára az egész nép arcra borult és így szólt: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” Illés erre meghagyta nekik: „Ragadjátok meg Baal prófétáit! Ne meneküljön meg egy se közülük!” Megragadták, és Illés levitette őket a Kison patakhoz, s ott megölette őket. 

Áldott légy! 14.

Laudato si’ – XIII. Ökológiai lelkiség

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy...!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

Az ökológiai megtérés, amelyről az előzőekben szó volt, örömöt és békét hoz (LS 222–227). Ennek alapja – a keresztény lelkiség tanítása szerint – a mértékletesség, józanság és az alázat. E két magatartásformát ugyan az elmúlt századok nem becsülték sokra, ám mára világos: a bennük rejlő emberkép, az önkorlátozás képessége elengedhetetlen a valódi boldogsághoz (LS 224). Ennek azonban részét képezi a béke önmagunkkal. „A személy belső békéje nagyban kötődik az ökológia ápolásához és a közjóhoz, mert ha hitelesen élik meg, kiegyensúlyozott életstílust tükröz, amely egyesül a rácsodálkozás képességével, amely elvezet az élet mélységére” (LS 225). Amiről itt szó van, a szív bibliai értelemben vett megtérése. Ez tesz minket képessé arra, hogy megálljunk, s hálát adjunk életünk minden pillanatában, például az egyszerű étkezés előtti és utáni ima esetében (LS 227). Ha mindig hálásak vagyunk a teremtés ajándékaiért, valódi öröm és béke költözik a szívünkbe.

A megtért lelkületű ember számára sajátos kihívássá lesz a civil és politikai szeretet (LS 228–232). Hisz a környezetet védő ember lelke érzékeny az emberi, társadalmi gyöngeségre, törékenységre is. A pápa példaként hozza Lisieux-i Terézt, aki a szeretet kis útjára tanít minket (LS 230). Miként pedig az előző fejezetnél is utaltunk rá, a szeretet gesztusai, legyenek mégoly aprók is, kihatnak a családi, közösségi, társadalmi szintekre, s lépésről lépésre változást tudnak elhozni. Ez még akkor is így van, ha nem közvetlenül a politika terén munkálkodunk (LS 232). Ezen a téren elengedhetetlen a közösségalkotás, a közösségi cselekvés, mert ezekben a szeretet és ajándékozás kézzelfoghatóvá válik.

Korunkban valódi jellé és üzenetté lesznek a szentségi jelek s a pihenés általi ünneplés (LS 233–237). A szentségek azt üzenik ugyanis, hogy bennük és általuk Isten a természetfölötti életet közli (LS 235). Az anyagvilág ekként sajátosan Istené lesz, a fizikai valóság hordozza a kegyelmit. Ha ezt átérezzük, mélységet nyert a természettel való kapcsolatunk: amikor például szemléljük a teremtett világ szépségét, lelkünk felemelkedik Istenhez (LS 234). A vasárnap, amelynek középpontja az Eucharisztia szentségének ünneplése, egybekapcsolja ezt a gondolatot a pihenés szentírási parancsával. „A pihenés a tekintet kiteljesítése, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük a többiek jogait. Így a pihenés napja, amelynek középpontja az Eucharisztia, kiárasztja fényét az egész hétre, és bátorít minket, hogy megtegyük a magunkét a természetről és a szegényekről való gondoskodás terén” (LS 237).

A hívő ember a teremtmények közötti viszonyok hálójában magát a Szentháromságot szemléli (LS 238–240). „Az Atya mindennek a végső forrása, szerető és önközlő alapja mindannak, ami létezik. A Fiú, aki tükrözi őt, és aki által minden teremtetett, egyesült ezzel a földdel, amikor alakot öltött Mária méhében. A Lélek, a a végtelen szeretetkapocs, bensőségesen jelen van az univerzum szívében, új utakra lelkesítve, új utakat ébresztve” (LS 238). A keresztény ember számára tehát a Szentháromságba vetett hit egyszersmind mód és modell a másik emberhez s a környezethez való viszonyra is.

Az enciklika tematikájába kapcsolódóan elénk áll Mária is, az egész teremtés királynője (LS 241–242). A Szűzanya, aki szünet nélkül közbenjár, „anyai szenvedéssel visel gondot erre a megsebesült világra” (LS 241). Amikor pedig mennybevitelét szemléljük, meglátjuk benne az egész teremtett világ Királynéját is. Ő, aki gondosan őrizte Jézus (vö. Lk 2,19.51), ebbe a törődésébe most már mindeneket belefoglal. Mellette áll József, az „őrző”, az egyetemes Egyház védőszentje – tőle is megtanulhatjuk ezt a megőrzésre irányuló hivatást (LS 242).

Az enciklika záró gondolata eszkatologikus természetű, ezt a címet viseli: A Napon túl (LS 243–245). Szent Pál szavai szerint végül színről színre látjuk majd Isten végtelen szépségét (vö. 1Kor 13,12). Ez az üdvös állapot a mennyei Jeruzsálemben teljesül be, ahol Krisztus újjáalkot mindent (vö. Jel 21,5). Erre várunk most, efelé tart a világ. „Minden teremtménnyel együtt járunk ezen a földön, Istent keresve (…) Járjunk énekelve! Bolygónkért viselt harcaink és aggodalmaink ne ragadják el tőlünk a remény örömét!” (LS 244).

„Isten, aki meghív minket a nagylelkű önátadásra és minden odaadására, felkínálja nekünk azt az erőt és fényt, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy előre haladjunk. Az élet Ura, aki nagyon szeret bennünket, mindig jelen marad ennek a világnak a szívében. Nem hagy el, nem hagy magunkra minket, mert visszavonhatatlanul egyesült földünkkel, és szeretete mindig arra vezet minket, hogy új utakat találjunk. Övé legyen a dicséret!” (LS 246).

A Megszentelt Élet Éve 192.

július 13.

Szent Kamill, az alapító ünnepe (július 14.)

Imádkozzunk a kamilliánus nővérekért!

• Szent Kamill Leányai Szerzetes Intézmény

Alapítójuk: Beato Luigi Tezza, Beata Giuseppina Vannini

Küldetésünk: betegek, szenvedők testi-lelki ápolása; éltünk árán is. (Negyedik fogadalmunk alapján.)

Lelkiségünkből:

„Jézust szolgálni a betegekben, mint a szerető édesanya gondozza beteg gyermekét.” Szent Kamill