Zsolozsma II.

Izajás próféta könyvéből 

1, 21-27; 2, 1-5

Sion ítélete és megváltása. 

Hozzá özönlenek mind a nemzetek. Hogyan is lett cédává a hűséges város? Sion egykor csupa igazság volt, igazságosság lakott benne, de most gyilkosok lakják. Ezüstöd salakká változott, borod olyan lett, mint a víz. Fejedelmeid lázadókká lettek, tolvajok társaivá. Mindnyájan csak a hasznot lesik, és megvesztegető ajándékra vadásznak. Nem szolgáltatnak igazságot az árvának, s az özvegyek ügyével mit sem törődnek. Ezért mondja az Úr, a Seregek Ura, Izrael Erőse: „Igen, elégtételt szerzek ellenségeimtől, és bosszút állok ellenfeleimen. Lám, ellened fordítom kezemet, hogy kiolvasszam belőled a salakot, és kiküszöböljem az ólmot. És ismét olyan bírákat adok, mint hajdanában, olyan tanácsadókat, mint a letűnt időkben. Akkor majd újra az Igazság városának hívnak, hűséges városnak. Sionnak megváltást hoz a jog, megtértjeinek meg az igazságosság.” Izajásnak, Ámosz fiának látomása Júdáról és Jeruzsálemről: Ez történik majd a végső időkben: Szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek fölött. Magasabb lesz a halmoknál, és hozzá özönlenek mind a nemzetek. Oda zarándokol sok nép, és így beszél: „Rajta, menjünk fel az Úr hegyére és Jákob Istenének házába, hadd tanítson minket útjaira, hogy járni tudjunk ösvényein, mert Sionról jön a tanítás, és Jeruzsálemből az Úr igéje.” Ő tesz igazságot a nemzetek között, és mond ítéletet a sok népnek. És ők ekét kovácsolnak kardjaikból, lándzsáikból pedig szőlőmetsző késeket. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem készül többe senki háborúra. Jákob háza, rajta, járjunk az Úr világosságában! 

Ferenc pápa: A Korán a béke könyve

Ferenc pápa: A Korán a béke könyve, a muzulmán vezetők ítéljék el a terrorizmust

Vasárnap délután Ferenc pápa az Isztambulból Rómába tartó repülő fedélzetén megtartotta szokásos sajtótájékoztatóját, válaszolva a kíséretében utazó újságírók kérdéseire. Számos téma fölmerült: a terrorizmus, a keresztények vértanúsága, az ökumenizmus, a fegyverkereskedelem, a vallásközi párbeszéd.

A Korán a béke könyve, nem lehet egyenlőségjelet tenni az iszlám és a terrorizmus közé. Ugyanakkor arra van szükség, hogy a muzulmán vezetők elítéljék a terrorista merényleteket – Ferenc pápa így válaszolt az első kérdésre, ami az iszlám-, illetve a Krisztus-hívők elleni gyűlöletre vonatkozott: „Jó lenne, ha minden iszlám vezető – legyen az politikai, vallási vagy tudományos elöljáró – határozottan nyilatkozna, és elítélné a terrorizmust, mert ez segíti az iszlám nép többségét, hogy nemet mondjon rá.”

Ma sok a keresztény vértanú: elűzik a keresztényeket a Közel-Keletről. És éppen ebből a különböző felekezeteket érintő vértanúságból születik a „vér ökumenizmusa”. „Vértanúink ezt kiáltják nekünk: »Egyek vagyunk! Már egyek vagyunk lélekben és a vér által is«”. Ferenc pápa elmondta az újságíróknak, hogy szeretne elmenni Irakba, de ez most nem lehetséges. „Ha ebben a pillanatban mennék, az komoly gondot okozna a hatóságoknak a biztonság miatt… De nagyon szeretnék elmenni.”

A Szentatya újra kifejtette azt a meggyőződését, miszerint ma egy harmadik világháborút élünk, amely különböző helyszíneken, a föld számos pontján dúl egy időben. Az ellenségeskedés mellett gazdasági okok is szerepet játszanak; a pénz-isten áll a középpontban, nem az emberi személy. A fegyverkereskedelem pedig szörnyű, ma ez az egyik legvirágzóbb üzlet. „Szíriáról múlt év szeptemberében azt állították, hogy vegyi fegyverekkel rendelkezik. Azt hiszem, hogy Szíria nem képes vegyi fegyvereket előállítani. Ki adta el neki? Talán éppen azok, akik megvádolták azok birtoklásával? Nem tudom. De a fegyverüzlet körült sok titok lappang.” Ami pedig az atomfegyvereket illeti, az emberiség még mindig nem tanulta meg a leckét.

Az egyik újságíró az örmény népirtásról való jövő évi megemlékezésekről kérdezte a pápát. Többen bírálták a török elnök levelét erről a témáról, mondván: nem elég erőteljes. A pápa ezzel szemben megállapította: mindenképpen egy kéznyújtás, és ez mindig pozitív. „Imádkozunk kell a népek kiengesztelődéséért. Reméljük, hogy a kis gesztusok, apró lépések útján közeledhetünk egymáshoz.” Ferenc pápa a török–örmény határ megnyitását sürgette.

Ami az ortodoxokkal való párbeszédet illeti, ez egy folyamat. Ha arra várunk, hogy a teológusok közös álláspontra jussanak, akkor az a nap sose jön el. VI. Pál pápa tréfás megjegyzését idézve a Szentatya hozzátette: egy szigetre kellene zárni az összes teológust. Nekünk együtt kell tovább zarándokolnunk. „Ez a lelki ökumenizmus: együtt imádkozni, együtt dolgozni, sok karitatív munkát végezni…”

Ferenc pápa kifejezte óhaját, hogy találkozzék Kirill moszkvai pártriárkával. Azt mondta a pátriárkának: „Oda megyek, ahova akarod. Fölhívsz, és én megyek. Ő is ugyanezt akarja” – magyarázta a Szentatya. Ebben a pillanatban azonban az ukrajnai helyzet miatt Kirillnek más gondjai vannak.

Az ökumenizmussal kapcsolatban Ferenc pápa II. János Pál nyomán kész megvitatni Róma püspökének primátusát, hogy mindenki számára elfogadható megoldást találjanak. „A primátus kérdéséhez az első századból kell ihletet nyernünk. Nem azt mondom, hogy az egyház tévedett: nem, nem. Saját történelmi útját járta. De ma a történelmi út az egyház számára az, amit Szent II. János Pál pápa kért: »Segítsetek nekem közös pontot találni az első évezred fényében«”.

Ha az egyház önmagára tekint, és nem Krisztusra; amikor azt hiszi, hogy ő a fény, és nem pusztán a fény hordozója, akkor megosztottságot szít. Az autoreferencialitás az egyházat egy teológiai nem kormányzati szervezetté alakítja át. Ferenc pápa azt kívánta, hogy a keresztények ugyanazon a napon együtt ünnepeljék húsvétot.

A sajtótájékoztatón a Szentatya beszélt a Kék mecsetben tett látogatásáról is, melynek során elsősorban a békéért imádkozott. A vallásközi párbeszédet illetően elmagyarázta, hogy minőségi ugrásra van szükség, ami a teológiai párbeszédet a tapasztalat szintjére emeli a különböző vallású emberek között.

Végül pedig a homoszexualitás témájára kérdeztek rá az újságírók a nemrég megtartott szinódus kapcsán. A pápa leszögezte: „A szinódus egy folyamat, egy út: nem szabad elszigetelten figyelembe venni, amit egy valaki mondott, vagy amit egy dokumentumvázlat tartalmaz. A szinódus nem olyan, mint egy parlament, hanem egy olyan védett hely, ahol a Szentlélek beszélhet.”

A Megszentelt Élet Éve 2.

A Megszentelt Élet Éve

VITA CONSECRATA

Jézus imádkozni tanította apostolait, mert kérték, hogy kéréseik megfelelő módon hangozhassanak el.Az első kérés, rögtön a bizalommal teljes „Atya” megszólítás után: Szenteltessék meg a te neved. Kicsit felbontva a tömör fogalmazást: Te magad vagy szent, vagyis isteni lényeged végtelenül más, mint a teremtett világ. Ennek ellenére az emberek nem tudnak kellő tisztelettel beszélni rólad. Mi azt a kegyelmet kérjük, hogy mindenkor imádó hódolattal említhessük nevedet, úgy, amint Izajás prófétai meghívása előtt látta, hallotta a szeráfok mennyei hódolatát (6). Bizalommal kérjük, hogy mások, ismeretlen ember milliárdok is tartsák tiszteletben nevedet, soha káromló kifejezés el ne hagyja ajkukat. De tetteik is mindig méltók legyenek hozzád. Ne csak a templomban, ne csak a veled való beszélgetés közben tiszteljenek meg illendőképpen, hanem az egész életüknek is az legyen a célja, hogy megdicsőítsenek vele Téged. Ezt jelenti a megszentelt élet. Jézus ad jó példát erre földi életével: „Én megdicsőítettelek téged a földön, befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 11,4-5) a megszentelt élet lényege: nekünk is el kell végeznünk azokat a feladatokat, amelyekkel minket bízott meg Istenatyánk, amikor életet ajándékozott nekünk, és elindított a földi élet útjára. Tehát nem bizonyos hivatások feladata a megszentelt életet megvalósítani, hanem minden emberé. Amikor tehát a megszentelt élet napját tartjuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt az életelvet ne csak az egyházi rendet felvettek: klerikusok, papok, fogadalmas szerzetesek és szerzetesnők kellene, hogy ismerjék, ápolják, vállalják, hanem minden keresztény az egész történelem folyamán. „Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát. Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat”. (Zsolt 66,8-9) Szent Pál apostol írja: „hiszen mindenki beszéli rólunk, hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok”. (1Tessz 1,9) Ez a szolgálat az igazság és a szeretet állandó művelése, hogy a szent Istenhez hasonuljunk: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket; s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen” (1Tessz 3,12-13). Ezt az Istennek szentelt életet Krisztus szenvedése tette lehetővé bennünk: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. (Gal 2,19-20) Felmerülhet a kérdés: Melyik állapotban lehet jobban megélni a megszentelt életet? Ezt Isten akarata dönti el. Maga Jézus ad erre eligazítást: „Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket. Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott”. (Mt 19,4-5.10-11) Mindenki abban az állapotban tudja tökéletesen megszentelni életét, amelyet Isten szánt neki.

Advent 1. vasárnapja

Advent 1. vasárnapja 

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 13,33–37)

Ahogy Jézus felkészíti tanítványait a közelítő utolsó időkre, úgy lesz számunkra is egyre fontosabb figyelni minden megelőző apró jelre. Erre pedig csak az éber szolga képes, akiről ma is, mint mostanában annyiszor, példázatot olvasunk (Mk 13).

De vajon milyen is ez az éber állapot? Örömteli várakozás ez, tudatos készülődés egy célra, amelyre figyelmünket irányítjuk – szemben a hétköznapi szétszórtságunkkal, célt vesztett sodródásunkkal. Két lábon állva a jelenben – és nem szétesve, elveszve a múlt vagy a jövő teljesítménykényszerében. Belső csendben, nyugalomban figyelve a világra, magamra és Istenre – és nem a zajban, álarcok mögé bújva. Szemlélve, figyelve, hálás szívvel befogadva az Isten által ingyenesen nekünk ajándékozott valóságot – és nem a valós vagy éppen látszattevékenységekben keresve magunknak igazolást arra, hogy értelmes az életünk. A jelenlét egyben készenlét is, amelyben tudom, hogy amit megtehettem, azt megtettem, így minden más tekintetben szabadon ráhagyatkozhatom Istenre – és nem kell félnem attól, hogy mit veszítek el, mit nem tettem meg, mit tettem rosszul, vagy mit kérnek számon rajtam.

„Legyetek éberek” – ahogy Jézus kétszer is mondja. Aki azt hiszi, hogy ez csak addig működik, amíg jól megy a sorunk, az figyeljen a mai izajási olvasmányra (Iz 63). A próféta világosan látja, „hogy gonoszságaink elsodortak, mint a szél (...), mégis te vagy a mi Atyánk (...)”. Igen, éppen ebben a helyzetben van igazán értelme annak, hogy Istent meghívjuk: formáljon és alakítson bennünket, „hiszen keze műve” vagyunk mindnyájan.

Ma lépünk be az adventi várakozásba és egyben a szerzetesek évébe, amely a szerzetesi életeszmény mai megvalósítására irányítja rá a figyelmet. Oly módon, hogy ezen életforma és meghívás kinyílik a világiak felé is, akik saját lehetőségeik szerint és körülményeik között élhetik az éppen Jézus megtestesülése által megszentelt életet.

Igen, tudjuk: ma minden elköteleződés, így a szerzetesi is, nehezebb. Mégis, talán éppen ezért úgy látom, hogy szerzetesi életünk nekünk utat, másoknak segítő jelet tud adni, amely Isten felé vezet. Számunkra így a közösség egyúttal misszió is. Az a hely, ahol személyes hívásunkat egy közösség küldetésében keressük és valósítjuk meg. Nem önmagunktól, hanem Krisztustól, így ránk is vonatkozik, hogy „semmi kegyelmet nem nélkülözünk” (1Kor 1), amiért Szent Pállal együtt mi is szívből hálásak lehetünk. Ugyanis ennek az ígéretnek az ereje tesz bennünket szabaddá ahhoz, hogy az Isten felé vezető utat ne csupán saját erőből igyekezzünk járni, hanem egyre jobban ráhagyatkozva Jézusra. Ekkor tud az Úr befogadni „örömébe”, amire mindannyian készülünk, vágyunk.

 

Zsolozsma I.

Izajás próféta könyve 1, 1-18 

Az Úr megfeddi népét Izajásnak, Ámosz fiának látomása Júdáról és Jeruzsálemről, amelyet Júda királyainak: Uzijának, Jotamnak, Acháznak és Hiszkijának uralkodása idején látott. Halljátok, egek és te, föld, figyelj, mert az Úr beszél: „Fiakat neveltem, és naggyá tettem őket, ők mégis hűtlenné váltak. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni!” Lám, a bűnös nemzet, a gonoszsággal terhelt nép! Gonosztevők nemzedéke, elvetemült fiak! Elhagyták az Urat, s megvetették Izrael Szentjét, hűtlenül hátat fordítottak neki. Még hol verjelek meg benneteket, amiért hűtlenségre hűtlenséget halmoztok? Beteg az egész fej, és a szív teljesen erőtlen. Tetőtől talpig sehol sem ép, csupa sebhely, zúzódás és nyílt seb. Mégsem orvosolták, nem kötözték be, és olajjal sem puhították. Országotok pusztává lett, városaitokat elnyelték a lángok. Földeteket szemetek láttára idegenek élik fel: pusztasággá lett, mint Szodoma földje a pusztulás után. Sion leánya magára maradt, mint a kunyhó a szőlőben, mint a csőszkunyhó az uborkaföldön, mint az ostromlott város. Ha a Seregek Ura nem hagyott volna meg némi maradékot, olyanok volnánk, mint Szodoma, és hasonlítanánk Gomorrához. Halljátok az Úr szavát, Szodoma fejedelmei! Figyelj Isten parancsára, Gomorra népe!„Minek nekem megannyi véres áldozatotok?” – mondja az Úr. „Jóllaktam már kosokból készült égőáldozataitokkal és a hizlalt borjak hájával. A birkák és bakok vérében nem lelem kedvemet. Ha elém járultok színem látására, ki kéri tőletek, hogy udvaraimat tapodjátok? Ne hozzatok nekem többé értéktelen ételáldozatot, mert a füstjük utálattal tölt el. Az újholdat, szombatot és ünnepi összejöveteleiteket hogy tűrjem tovább? Újholdjaitokat és zarándoklataitokat egész szívemből gyűlölöm, terhemre lettek. Már belefáradtam, hogy elviseljem őket. Ha kiterjesztitek imára kezeteket, elfordítom szememet. Akármennyit imádkoztok is, nem hallgatok oda, mert a kezetek csupa vér. Mosdjatok meg, s tisztuljatok meg! El gonosz tetteitekkel színem elől, ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet! Aztán gyertek, s szálljatok velem perbe!” – mondja az Úr. „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú.”

Ferenc pápa: Hallgassunk a Szentlélekre, ellenállás nélkül

Ferenc pápa az isztambuli Szentlélek-székesegyházban, 2014. november 29-én mondott homíliájában a Szentlélek szerepe köré fűzte gondolatait.

Az üdvösségre szomjazó embernek Jézus az evangéliumban úgy mutatkozik meg, mint a forrás, amelyből meríthet, mint a szikla, amelyből az Atya az élő víz folyamait fakasztja mindazok számára, akik hisznek Benne (vö. Jn 7,38). Ezzel a próféciával, amelyet Jézus nyilvánosan hirdetett Jeruzsálemben, előre bejelentette, hogy megdicsőülése, vagyis halála és feltámadása után tanítványai megkapják a Szentlélek ajándékát (vö. 39) – kezdte homíliáját Ferenc pápa.

A Szentlélek az egyház lelke. Életet ad, különböző karizmákat éleszt, amelyek gazdagítják Isten népét, és főleg egységet teremtenek a hívők között: sokakból egyetlen testet, Krisztus testét építi fel. Az egyház egész élete és küldetése a Szentlélektől származik; Ő valósít meg mindent.


Maga a hitvallás is csak a Szentlélek sugallatára lehetséges – ahogy erre Szent Pál a mai első olvasmányban emlékeztet bennünket: „Azt sem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3b). Amikor imádkozunk, a Szentlélek ébreszt imát szívünkben. Amikor megtörjük önzésünk bűvkörét, kilépünk önmagunkból, és testvéreink mellé állunk, hogy találkozzunk velük, meghallgassuk őket, és segítsünk nekik, akkor Isten Szent Lelke az, aki erre ösztönöz bennünket.

Amikor felfedezünk magunkban egy azelőtt ismeretlen képességet a megbocsátásra, annak az embernek a szeretetére, aki nem szeret minket, akkor a Szentlélek ragadott magával bennünket. Amikor túlmegyünk az udvariassági formulákon, és szívet melengető gyöngédséggel fordulunk testvéreinkhez, akkor minden bizonnyal megérintett bennünket a Szentlélek.

Valóban, a Szentlélek különböző karizmákat éleszt az egyházban; látszólag ez rendbontást okoz, de valójában a Szentlélek vezetésével óriási gazdagságot jelent, mert a Szentlélek az egység Lelke, amely nem egyformaságot jelent. Csak a Szentlélek teheti meg azt, hogy különbözőséget, sokszínűséget éleszt, miközben egyidejűleg az egységet műveli.

Amikor mi akarunk különbözőséget teremteni, és másokat kirekesztve bezárkózunk önérdekeinkbe, megosztottságot okozunk; amikor egységet akarunk teremteni emberi terveink szerint, végül uniformizálunk és egységesítünk. Ha azonban hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen bennünket, a gazdagság, a változatosság nem válik soha konfliktussá, mert a Lélek arra ösztönöz bennünket, hogy a változatosságot az egyház szeretetközösségében éljük meg – hangsúlyozta homíliájában Ferenc pápa.

A tagok és a karizmák sokasága Krisztus Lelkében találja meg összhangot teremtő alapelvét. Őt az Atya küldte, és továbbra is küldi, hogy beteljesítse a hívők közötti egységet. A Szentlélek hozza létre az egyház egységét: egység a hitben, a szeretetben, a belső összetartásban. Az egyház és az egyházak arra kaptak meghívást, hogy nyitott, szelíd és engedelmes magatartással hagyják, hogy a Szentlélek vezesse őket. A Szentlélek teremt összhangot az egyházban. „Eszembe jut Nagy Szent Vazul szép mondása: ’Ipse harmonia est’. Ő maga a harmónia”.


A remény távlatáról van szó, amely azonban fáradságos, mivel mindig jelen van bennünk a kísértés, hogy ellenálljunk a Szentléleknek, mert megzavar, kimozdít, előrehaladásra késztet, ösztönzi az egyházat, hogy menjen előre. És mindig könnyebb merev és változatlan pozícióinkban kényelmesen elhelyezkednünk. Valójában az egyház olyan mértékben hűséges a Szentlélekhez, mint amilyen mértékben nem törekszik arra, hogy Őt szabályozza, és saját érdekeihez igazítsa. Az egyház akkor is hűséges a Szentlélekhez, amikor nem enged a kísértésnek, hogy önmagába zárkózzon.

Mi, keresztények akkor válunk hiteles misszionárius tanítványokká, akik képesek megszólítani a lelkiismereteket, ha felhagyunk önvédelmi stílusunkkal, és hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen minket. Ő ugyanis frissesség, fantázia és újdonság.

Védelmi állásaink megnyilvánulhatnak abban, hogy túlságosan megrögződünk elméleteinkben, erőinkben – de így pelagianussá válhatunk – (pusztán önerőnkben bízva) – vagy abban, hogy ambiciózus és hiú magatartásformát öltünk fel.

Ezek az önvédelmi mechanizmusok megakadályoznak bennünket abban, hogy valóban megértsük a többieket, és megnyíljunk a velük folytatott őszinte párbeszédnek. Azonban az egyház, amely a Pünkösdből született, megkapja a Szentlélek tüzét, amely nem annyira az értelmet tölti meg eszmékkel, hanem inkább lángra lobbantja a szívet; az egyházat a Szentlélek szele fújja át, amely nem hatalmat ad, hanem képessé tesz a szeretetszolgálatra. Olyan nyelvezet ez, amelyet mindenki megért.

Hitünk zarándokútján és testvéri életünkben minél alázatosabban hagyjuk, hogy az Úr Lelke vezessen bennünket, annál inkább leküzdjük a meg nem értéseket, a megosztottságokat és az ellentéteket, az egység és a béke hihető jeleivé válunk. Hihető jeleivé annak, hogy Urunk feltámadt, és él.

Ezzel az örömteli bizonyossággal ölellek át mindannyiatokat, kedves testvérek – mondta a pápa, köszöntve a szír-katolikus pátriárkát, a püspöki konferencia elnökét, Louis Pelâtre püspököt, isztambuli apostoli helynököt, a többi püspököt és exarchát, a papokat és diakónusokat, az Istennek szentelt személyeket és a világi hívőket, akik a katolikus egyház különböző közösségeihez és rítusaihoz tartoznak.


A pápa testvéri szeretetettel köszöntötte I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkát, a szír-ortodox metropolitát, az örmény apostoli pátriárkális helynököt és a protestáns közösség vezetőit, akik együtt akartak imádkozni a katolikusokkal ezen a szertartáson.

A pápa elismerését fejezte ki ezért a testvéri gesztusért. Szeretetteljes üdvözletét küldte az örmény apostoli pátriárkának is, imáiról biztosítva őt.

Ferenc pápa a következő szavakkal fejezte be homíliáját: „Kedves testvérek! Forduljunk a Szűz Máriához, Isten Szent Anyjához. Vele együtt, aki az apostolokkal imádkozott a Cenákulumban Pünkösdre várakozva, imádkozzunk az Úrhoz, hogy küldje el Szentlelkét szívünkbe, és tegyen minket evangéliuma tanúivá az egész világon. Ámen”.

A Megszentelt Élet Éve 1.

A Megszentelt Élet Éve

VITA CONSECRATA
Bevezető elmélkedés 

Minden évben megünnepeljük a „VITA CONSECRATA”, az Istennek Szentelt életet. Evvel az ünnepel, azt hangsúlyozzuk, hogy szerzetesek és papok, akik ünnepélyes, örök fogadalommal kötelezik el magunkat Isten örök szolgálatára, különleges kapcsolatban kerülnek Istennel. Az Istennek Szentelt élet témakörét nem azért közelítem meg más szempontból, mert a Kapisztrán Rendtartománnyal egyesített Mariana rendtartomány főelöljárójaként szembesültem, hogy voltak és vannak, akik ugyan ünnepélyes örök fogadalommal kötelezték el magukat az Istennek Szentelt életnek, de különböző okok miatt annak megszüntetését és a kötelezettségek alól való fölmentésüket kérték a legfőbb elöljárón keresztül a Római Szentszéktől. A „Vita” minden kétséget kizáróan az egyén egész életét jelenti. A „consecro” azt jelenti, hogy odaszentelek, lekötök valamit az egyedül szent Isten szolgálatára. A „sanctus” jelző kiemelten Isten jelzője. Azt jelenti, hogy más, egészen más, mint a többi, a teremtett létező. Már a pogányok is keményen megkülönböztették az Isten különleges „másságát” a teremtményekkel szemben. Rómában egy híres költő azt írta: „Odi profanum vulgus et arceo” Gyűlölöm a „profánt”, ami nem szent, nem különleges, hanem egyszerű és közönséges. Távol tartom, magamtól vagy távol maradok tőlük. Az Isten léte teremtetlen, örök, semmi máshoz nem hasonlítható, szent. Akit, vagy amit Isten szolgálatára alkalmaztak a szolgálatára lefoglaltak, legyen az ember, anyag, tárgy, azt különleges szertartással, ceremonia-val igyekeztek erre alkalmassá tenni. A zsidóknak Isten megmondta, hogy a szövetség ládája miből készülhet, milyen formája legyen, milyen áldozati állat vérével hintsék meg az istentiszteletre szánt tárgyakat. A szentelés után kik érinthették, kik vihették. Ha profán célra használták a felszentelt tárgyat, többet szertartás alkalmával nem volt szabad igénybe venni. Még súlyosabb gondot jelentett a szent dolgok meggyalázása. A babiloni király, Nebukadnezár bálvány templomába vitette a zsidó templom szent tárgyait, ami súlyos meggyalázást jelentett. Fia vétke, hogy ezeket a szent edényeket tudatosan, meggyalázó szándékkal több ezer vendég étkezéséhez adta. Ez akkora bűn volt, hogy az óriási terem falára egy emberkéz-féle ecset írta fel a király halálos ítéletét, amit a perzsa- méd hadsereg még azon az éjjelen végre is hajtotta. A kereszténységben még nagyobb a szent és a profán között a különbség, hiszen mi az igaz, végtelen nagy és szent Istent imádjuk. Saját testünket Egyházunk ősi szertartásokkal szenteli fel a misézésre, eszközeinket, liturgikus ruháinkat is megáldjuk. Az odafigyelés, a lélekben alkalmassá válás a legfontosabb, hosszú, sokoldalú képzést igénylő feladat. A legnagyobb követelmény a kegyelemben való gyarapodás. A kegyelem természetfeletti isteni ajándék. Ennek a legfontosabb eszköze az imádság. A kegyelem semmivel ki nem érdemelhető, Isten csak az alázatos kérésre adja, de csak akkor, amikor akarja. Ezért az alázatosság a lélek legfontosabb rákészülése a szükséges kegyelmekre. Akiből ez és az alkalmazkodási készség hiányzik, szinte reménytelen az odaszentelődés. Isten nem alkalmazkodik senkihez, nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá abszolút odaadással. E témakörben az alapvető ismereteket Assisi Szent Ferenc életéből, írásaiból és saját szerzetesi életem alapján próbálom megeleveníteni, mert a Ferences Rend, hasonló módon más rendek nehézségeihez, gondokkal küzd.