Szent Ciprián püspök és vértanúnak „Az Úr imádsága”
című értekezéséből
Közös és mindenkit átfogó a mi imádságunk
A békesség Tanítója és az egység Mestere semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelődött, másoktól elkülönülő legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk. Nem azt mondjuk: Atyám, aki a mennyekben vagy, azt sem: A kenyeremet add meg nekem ma. Azt sem csak önmagának kéri az ember, hogy bocsássa meg a bűnét, hogy ne vigye őt kísértésbe, és szabadítsa meg őt a gonosztól. Közös és mindenkit átfogó a mi imádságunk, és amikor így imádkozunk, nem csupán egyért, hanem az egész népért imádkozunk, hiszen mi, az egész nép, egyek vagyunk. A békesség Istene és az egyetértés Mestere, aki az egységre tanított minket, azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék, hiszen ő is egyedül hordozott mindnyájunkat. Az imádságnak ehhez a szabályához tartotta magát a tüzes kemencébe zárt három ifjú is. Egyek voltak az imában, és egy szív, egy lélek voltak az egyetértésben. Ezt tárja elénk a Szentírás tanúságtétele, amely megmutatja, miképpen imádkoztak ők, nekünk pedig példát ad, hogy mi is ezt kövessük imádságainkban, és így legyünk hasonlók hozzájuk, így olvassuk: Ekkor a kemencében mindhárman egy szájjal dicsőítették, magasztalták és áldották az Istent (Dán 3, 51). Szinte egy ajakkal szóltak Istenhez, pedig őket Krisztus még nem is tanította imádkozni. Éppen ezért volt az imádságuk hatékony és eredményes, mert a békés, az egyszerű, a lélekből fakadó imádság érdemszerző az Isten előtt. Látjuk, hogy az apostolok és a tanítványok is így imádkoztak Urunk mennybemenetele után: Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt (ApCsel 1, 14). Állhatatosan, egy szívvel-lélekkel imádkoztak; imádságuk buzgóságával és egységével nyilvánvalóvá tették, hogy Isten – aki otthont készít az egyetértőknek (Zsolt 67, 7) isteni és örök otthonába is csak azokat engedi be, akik tudnak másokkal egy szívvel-lélekkel együtt imádkozni. Lássuk mármost, szeretett testvéreim, milyenek azok a szent titkok, amelyeket az Úr imája magában rejt, milyen számosak, milyen jelentősek. Kevés szóban vannak összefoglalva, de e tömör mennyei tanítás folytán olyan nagy a lelki gazdagságuk, hogy a mi imádságainkból és kérnivalóinkból egyáltalán semmi sem maradt ki. Ti pedig, mondja az Úr, így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (Mt 6, 9). Az újjáteremtett, az újjászületett és az Isten kegyelmével Isten tulajdonába visszahelyezett ember az Atya szóval kezdi az imádságot, hiszen már Isten gyermekévé lett. Így olvassuk: A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek benne (Jn 1, 11-12). Aki tehát hisz benne, és Isten gyermekévé lett, annak így kell kezdenie imádságát, hogy kifejezze ezzel a köszönetét, megvallja, hogy ő Isten gyermeke, hiszen Atyjának nevezi a mennyekben lakó Istent.
Közös és mindenkit átfogó a mi imádságunk
A békesség Tanítója és az egység Mestere semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelődött, másoktól elkülönülő legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk. Nem azt mondjuk: Atyám, aki a mennyekben vagy, azt sem: A kenyeremet add meg nekem ma. Azt sem csak önmagának kéri az ember, hogy bocsássa meg a bűnét, hogy ne vigye őt kísértésbe, és szabadítsa meg őt a gonosztól. Közös és mindenkit átfogó a mi imádságunk, és amikor így imádkozunk, nem csupán egyért, hanem az egész népért imádkozunk, hiszen mi, az egész nép, egyek vagyunk. A békesség Istene és az egyetértés Mestere, aki az egységre tanított minket, azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék, hiszen ő is egyedül hordozott mindnyájunkat. Az imádságnak ehhez a szabályához tartotta magát a tüzes kemencébe zárt három ifjú is. Egyek voltak az imában, és egy szív, egy lélek voltak az egyetértésben. Ezt tárja elénk a Szentírás tanúságtétele, amely megmutatja, miképpen imádkoztak ők, nekünk pedig példát ad, hogy mi is ezt kövessük imádságainkban, és így legyünk hasonlók hozzájuk, így olvassuk: Ekkor a kemencében mindhárman egy szájjal dicsőítették, magasztalták és áldották az Istent (Dán 3, 51). Szinte egy ajakkal szóltak Istenhez, pedig őket Krisztus még nem is tanította imádkozni. Éppen ezért volt az imádságuk hatékony és eredményes, mert a békés, az egyszerű, a lélekből fakadó imádság érdemszerző az Isten előtt. Látjuk, hogy az apostolok és a tanítványok is így imádkoztak Urunk mennybemenetele után: Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt (ApCsel 1, 14). Állhatatosan, egy szívvel-lélekkel imádkoztak; imádságuk buzgóságával és egységével nyilvánvalóvá tették, hogy Isten – aki otthont készít az egyetértőknek (Zsolt 67, 7) isteni és örök otthonába is csak azokat engedi be, akik tudnak másokkal egy szívvel-lélekkel együtt imádkozni. Lássuk mármost, szeretett testvéreim, milyenek azok a szent titkok, amelyeket az Úr imája magában rejt, milyen számosak, milyen jelentősek. Kevés szóban vannak összefoglalva, de e tömör mennyei tanítás folytán olyan nagy a lelki gazdagságuk, hogy a mi imádságainkból és kérnivalóinkból egyáltalán semmi sem maradt ki. Ti pedig, mondja az Úr, így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (Mt 6, 9). Az újjáteremtett, az újjászületett és az Isten kegyelmével Isten tulajdonába visszahelyezett ember az Atya szóval kezdi az imádságot, hiszen már Isten gyermekévé lett. Így olvassuk: A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek: azoknak, akik hisznek benne (Jn 1, 11-12). Aki tehát hisz benne, és Isten gyermekévé lett, annak így kell kezdenie imádságát, hogy kifejezze ezzel a köszönetét, megvallja, hogy ő Isten gyermeke, hiszen Atyjának nevezi a mennyekben lakó Istent.
Bejegyzések
