2014.02.04. kedd

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.04. kedd

Az Egyház, mint család

A Teremtő az embert tudatosan férfinak és nőnek teremtette. Nekik természetes közegük a család. Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, vagyis a régi családját, amelyben született és felnevelkedett, és feleségéhez ragaszkodik, vagyis új családot alapít. Ez a ragaszkodás a szeretetet jelenti. Hivatása lesz mindegyiknek, hogy azért éljenek, hogy a házastársat tegyék boldoggá, majd kettejük szerelméből fakadjanak új életek, és így jöjjön létre az új család, a szeretet új egysége. Ha ezt megértették volna és megvalósították volna a mi századunkban, akkor nem követtek volna el millió vétket egymás ellen a család tagjai, nem züllesztették volna le az életet és közéletet, sajnos az Egyház életét is. Boldog lenne minden nemzet. Üdvözítőnk azért jött le a földre emberalakban, hogy megváltsa a világot, helyreállítsa a rendet, új, boldog társadalmat hozzon létre. Akik ezt elfogadták, azok melléje szegődtek, és kegyelmével elkezdték építeni a krisztusi családot. Mivel a kegyelmet Jézus által kaptuk és kapjuk folyamatosan, azért a családalapításhoz is külön kegyelmet rendelt az Úr, amelynek közvetítője a házasság szentsége. Ez ad erőt a megváltott embernek, hogy az igazság és szeretet életét vállalni és valóra váltani képes legyen a családban. A keresztény házasságban mindig tiszták voltak az összekötő szálak. Még ötven évvel ezelőtt is kevés volt a katolikusok válása. Most már ott tartunk, hogy a megkötött házasságok több mint fele megszűnik, sokan pedig meg sem kötik a házasság szentségét. Nem könnyű az Egyházat, mint közösséget sem családnak tekinteni. Jézus mellett közösséget képeztek az apostolok. Ez szeretetközösség volt, bár nem minden zavar nélkül. Jézus mennybemenetele után száz körül volt hívei száma. Összegyűltek az utolsó vacsora termében a tizenegy apostollal együtt.„Ezek mindnyájan állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal, valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt”. (ApCsel 1,14) Az Apostolok Cselekedetei könyvében igen sok utalás történik arra, hogy milyen nagy szeretettel érintkeztek egymással, eladták házukat, földjüket, hogy másokon segítsenek, és még a kívülállók is megállapították: Nézzétek, mennyire szeretik egymást. Az egyik legfontosabb tennivalónk az egyházi életben: helyreállítani a szeretet-közösséget. 

Jézus csodái 17. - Nekünk is vannak betegeink

Nekünk is vannak betegeink

 

Amikor Jézus először járt Hebronban, még nem ismerték őt, és a zsinagógafőnök kiutasította, mivel szóba állt Heródes emberének „szeretőjével”, aki bitorolta a Keresztelő szüleinek házát, amit Jézus meglátogatott, hogy imádkozzék Zakariás és Erzsébet sírjánál.

Amikor Jézus híre elterjedt, és a zsinagógafőnök felismerte benne a Messiást, nagyon megbánta viselkedését, és kedvesen fogadta második látogatása alkalmából. Szavait ezzel fejezte be:

– Nekünk is vannak betegeink, és tudatlanok vagyunk. Főleg abban vagyunk tudatlanok, ami szeretet és jóság. Jánosnak, tökéletes istenszeretetében vaskeze és tüzes szava van, és mindenkit úgy akar meghajlítani, amint egy óriás hajlít meg egy fűszálat. Sok emberen erőt vesz a csüggedés, mert az ember inkább bűnös, mint szent. Nehéz szentnek lenni!... Te... úgy mondják, nem hajlítasz meg, hanem felemelsz, a sebet nem égeted ki, hanem balzsamot teszel rá, nem törsz darabokra, hanem simogatsz. Tudjuk, hogy atyai vagy a bűnösökhöz és hogy hatalmad van a betegségeken, bármilyenek legyenek is, ezen kívül és elsősorban a szív betegségein. A rabbik erre már képtelenek.

– Hozzátok elém betegeiteket, s azután gyűljetek össze ebben az elhagyott és bűntől megalázott kertben, amelyet a meggyalázás előtt templommá tett a benne lakó Kegyelem.

A hebroniak úgy szétrebbennek minden irányban, mint a fecskék, és csak a zsinagógafőnök marad ott, aki Jézussal és a tanítványokkal belép a Heródes embere által már elhagyott kertbe. A hebroniak hamarosan visszatérnek. Velük van egy béna ember hordágyon, egy vak fiatal leány, egy néma fiúcska, és két beteg, akiknek baját nem ismerem, de akiket támogatva kísérnek.

– Békesség neked! – köszönt Jézus minden érkező beteget. Majd felteszi a nyájas kérdést:

– Mit akartok, hogy tegyek nektek? – Erre a szerencsétlenek kórusban kezdenek siránkozni. Így akarja mindegyik előadni történetét.

Jézus, aki eddig ült, most feláll, és a néma fiúcskához lép, megnedvesíti annak ajkát nyálával, és kimondja a nagy szót:

– Nyílj meg! – Ugyanezt mondja a vak leánynak – akinek szemhéja egyben van, nyílás nélkül – megnedvesítve szemhéját megnyálazott ujjával. Ezután kezét nyújtja a bénának, e szavakkal: – Kelj föl! Végül ráteszi kezét a két betegre, e szavakkal: – Gyógyuljatok meg az Úr nevében!

A néma fiúcska, aki eddig csak vonításszerű hangot adott ki, most tisztán kimondja: „Mama!” A fiatal leány pislog, szétnyílt szemhéjával, a világosságtól, ujjait ellenzőként tartva az ismeretlen nap felé, és sír is, nevet is, és csak nézi, szemével hunyorítva – mivel még nem szokott hozzá a fényhez a lombokat, a földet, az embereket, de főleg Jézust. A béna ember biztosan száll le a hordágyról, hozzátartozói pedig a magasba emelik az üres hordágyat, hogy a távol állókkal így tudassák a kapott kegyelmet. A két beteg sír örömében, és letérdel, hogy hódoljon Megmentője előtt.

A tömeg féktelen hozsannázással kiáltozik. Tamás, aki Júdás közelében van, oly erősen néz rá, és olyan érthető arckifejezéssel, hogy Júdás így válaszol neki:

– Ostoba voltam, bocsáss meg! (Júdás előzőleg nem akarta, hogy a zsinagógafőnök Jézushoz jöjjön.) Utána Jézus hosszasan beszél az egybegyűlt emberekhez. A beszéd befejeztével fáradtan, kihevülten leül, s míg Jánossal és Júdással beszélget, a kertfal túlsó oldaláról nagy kiáltozás hallatszik. Előbb zavaros a kiáltozás, majd tisztán kivehető:

– Itt van a Messiás? Itt van? – és az igenlő válasz után, íme, egy nyomorékot vezetnek be, aki annyira össze van csavarodva, hogy egy S betűhöz hasonlít.

– Ó, Mazala!

– De túlságosan nyomorék! Miben reménykedik?

– Ez itt az anyja! A szerencsétlen!

– Mester, a férje e miatt az idétlen ember miatt taszította el, aki a fia, s az asszony könyöradományokból él itt. De már öreg, és nem sokáig fog élni.

Az idétlen ember most Jézus előtt van. Ő arcát sem láthatja, annyira görbe és elnyomorodott. Olyan, mint egy majomember vagy teveember karikatúrája. Az öreg anya nem is beszél, csupán ezt nyögi:

– Uram, Uram... én hiszek...

Jézus ráteszi kezeit az ember elferdült vállaira, aki alig ér a derekáig. Arcát az égre emeli, és erős hangon ezt mondja:

– Egyenesedjél ki, és járj az Úr útjain!

Az ember összerándul, majd hirtelenül kiegyenesedik, mint egy hibátlan testű ember. A mozdulat annyira gyors, mintha azok a rugók pattantak volna el, amelyek ebben a rendellenes testtartásban tartották. Most Jézus válláig ér. Ránéz Jézusra, majd, anyjával együtt, térdre rogyik, és megcsókolja Megmentője lábait.

Hogy mi megy végbe a tömegben, azt lehetetlen elmondani... És hiába minden szabadkozás, Jézus kénytelen Hebronban maradni, mert az emberek elszánták magukat, hogy torlaszként elállják a kivezető utakat, csakhogy megakadályozzák távozását.

Így betér az öreg zsinagógafőnök házába, aki annyira megváltozott tavaly óta.

(3-498)

2014.02.03. hétfő

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.03. hétfő

A Szentháromság- Isten képe szerint

Amikor a teremtéstörténetet tanultuk az egyetemen, minden teremtő ténynél így vezette be a Biblia a következő lépést: Vajjómer Elochim: és szólt Isten. Az ember alkotása előtt viszont így hangzott a bevezetés: „Majd azt mondta Isten: Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. (Ter 1,26) Nagy volt a találgatás, kiknek mondja Isten: alkossunk! Csak angyalok élhettek Istenen kívül, akiknek nincsen teremtő ereje. A teremtés isteni erő, amit nem ruházhat át senkire. Kézenfekvő megoldásnak láttam, hogy a Szentháromság személyei beszélik meg az ember alkotását. Arra azt a választ kaptam, hogy akkor Mózes, akinek Isten beszámolt a Sínai hegyen a világ létrehozásáról, még nem ismerte a nagy titkot, hogy Istenben nem egy személy van, hanem három. Véleményem nem változott: Isten nem részletezte a tényt, de teljes igazságot mondott Mózesnek, aki meghallgatta és le is írta a hallottakat, ha ezt az érdekességet nem is értette meg. Isten az embert a Szentháromság benső szeretet-életének titka szerint teremtette. Ahogyan a három isteni Személy szereti egymást, és ezt azzal mutatja meg, hogy az isteni természetet, más szóval isteni lényeget fenntartás nélkül ajándékozzák egymásnak, a végtelen nagyot adják csorbítatlanul, úgy kell majd az embernek is erre a fenntartás nélküli szeretetre építeni a maga boldogságát. Legyen az ember úgy és annyira boldog, amennyire boldogítja a melléje rendelt társait. Ezért mondja Isten: Megteremtette Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok!”(27) így jött létre az emberi hármasság. Ezért kell vigyázni a család épségére: Ennek a boldogító küldetése az emberi boldogság alapja.

Zsolozsma 30.

Szent Szofróniusz püspök szónoklataiból 

Fogadjuk a megvilágító és örökké való Fényt!

Sietve menjünk elébe valamennyien, akik áhítatos tisztelettel ünnepeljük misztériumát; készséges lelkülettel menjünk mindnyájan. Senki se maradjon ki e menetből, senki ne idegenkedjék a közelítő Világosságtól. Égő gyertyákat is viszünk ilyenkor azért, hogy ezzel is jelezzük a hozzánk közelítő Isten világosságát; ő világosít meg mindent, és miután elűzi a vétkek sötétségét, rögtön előcsillan az örök világosság gazdag bősége. Égő gyertyákat viszünk továbbá azért is, hogy még jobban kihangsúlyozzuk a léleknek azt a tündöklő tisztaságát, amellyel Krisztus elé kell sietnünk. Miként ugyanis az Istenanya sértetlen szűzi méhében hordozta az igazi Világosságot, és segítségére volt a sötétségben botorkálóknak, ugyanúgy mi is, akiket megvilágosított az ő világossága, és akik kezünkben hordozzuk a mindenki más számára is látható fényt, sietve menjünk az elé, aki maga az igazi Világosság. Ezenfelül pedig, mivel a Világosság a világba jött (Jn 1, 9), meg is világosította ezt a sötétségbe borított világot, és meglátogatott minket a magasságból Felkelő (Lk 1,78), és megvilágosította azokat, akik a sötétségben ültek. Ez a mi misztériumunk; ezért viszünk égő gyertyát a kezünkben. Azért sietünk elébe fényt hordozva, hogy ezzel is jelképezzük: számunkra már tündöklik a Világosság; de azért is, hogy megköszönjük azt a fényes dicsőséget, amelyet ő hoz majd nekünk. Siessünk hát elébe együtt, siessünk mindnyájan Istenünk elé! Közeledik már hozzánk az az igazi Világosság, amely megvilágosít minden e világba jövő embert (Jn 1, 9). Világosodjunk meg hát mi is mindnyájan, testvéreim, legyünk mindnyájan ragyogókká! Ne legyen köztünk senki, aki nincs beavatva ebbe a világosságba; senki se maradjon el a sötétségtől bénultan, hanem mint megvilágosítottak együtt menjünk elébe, hogy ezt a ragyogó és örök világosságot az agg Simeonnal együtt fogadjuk valamennyien, és lélekben vele együtt mi is zengjük a hálaadó éneket az Atyának, a Világosság Atyjának, aki elküldte nekünk az igazi Világosságot, s így elűzte a sötétséget, és minket is, mindannyiunkat megvilágosított. Rajta keresztül látjuk meg ugyanis az Isten Üdvösségét, amelyet minden nép számara rendelt, és kinyilvánította nekünk, új Izraelének dicsőségére. Mi is benne voltunk annak az ősi és sötét bűnnek a mélységeiben, de miután Simeonnal megláttuk Krisztust, megszabadultunk a jelen élet bilincseitől. A Betlehemből hozzánk érkező Krisztust mi is hittel öleltük magunkhoz, és pogányokból az Isten népe lettünk (mert ő a mi Istenünknek és Atyánknak Üdvössége), és saját szemünkkel láttuk az emberré lett Istent. Isten jelenlétét szemléltük, lélekben karunkba vettük, és már új választott népnek hívnak bennünket. Úgy ünnepeljünk ezen az évfordulón, hogy jelenlétét többé sohase feledjük el!

Jézus csodái 16. - Szabadíts meg minket a bűntől!

Szabadíts meg minket a bűntől!

 

Jézus a Zelóta volt házában tartózkodik Lázár betániai birtokán, a nőtanítványokkal és apostolokkal együtt. Mária is ott van. A Zelóta kéri Jézust, hogy látogassa meg azokat a leprásokat Jeruzsálem mellett, ahol annakidején ő is tartózkodott. A Kerióti inkább barátait akarja felkeresni. Tamás, Fülöp és Bertalan szintén barátaikhoz mennek. A többi apostol azonban Jézussal tart. A Zelóta előre megy, hogy értesítse a leprásokat Jézus jöveteléről.

Ez a hely egy sziklás domb lejtőin terül el, két út között, amelyek Jerikóból vezetnek Jeruzsálembe. Különös hely ez. Csupa lépcsőzetesen emelkedő teraszokból áll. Kiszikkadt, élettelen... Végtelenül lehangoló.

– Mester! – kiáltja a Zelóta. – Itt vagyok! Állj meg, és megmagyarázom az utat... – Ezzel a Zelóta, aki egy sziklához támaszkodott, hogy árnyékban legyen, előre jön, és Jézust egy keskeny, lépcsős úton vezeti, amely a Getszemáni felé halad.

– Itt vagyunk. Én a siloami sírok között éltem, és itt vannak barátaim. Egy részük. A többiek a Hinnom völgyében vannak, de ők nem jöhetnek... Át kellene menniük az úton, és meglátnák őket.

– Odamegyünk hozzájuk is.

– Köszönöm! Helyettük és a magam nevében.

– Sokan vannak?

– A tél megölte legtöbbjüket. De van itt öt azok közül, akikkel beszéltem. Várnak téged. Már itt is vannak, börtönük peremén...

Lehetnek vagy tízen a szörnyek. Azt mondom „lehetnek”, mert öten ugyan jól láthatók, ezek állnak, de a többiek, bőrük szürke színe és eltorzult arcuk miatt, és mert alig mutatják magukat a kövek között, nagyon nehezen vehetők ki, és így lehetnek többen is, de kevesebben is. Azok között, akik állnak, egyetlen egy nő van csak. Ez kizárólag megőszült, ápolatlan hajáról látszik, amely mereven és piszkosan hull a vállán át az övéig. Ettől eltekintve neme nem vehető ki, mert a nagyon előrehaladott állapotban lévő betegség csontvázzá soványította, és megsemmisített rajta minden nőies vonást. Ugyanígy a férfiak közül is már csak egyen van nyoma a bajusznak és a szakállnak. A többieknél leborotválta a pusztító betegség.

Ezt kiáltják:

– Jézus, Szabadítónk, könyörülj rajtunk! – És előrenyújtják elnyomorodott vagy sebekkel borított kezüket. – Jézus, Dávid Fia, irgalmazz nekünk!

– Mit akartok, hogy tegyek nektek? – kérdi Jézus, arcát a nyomorultak felé emelve.

– Hogy megszabadíts minket a bűntől és a betegségtől!

– A bűntől az akarat és bűnbánat szabadít meg...

– De ha te akarod, eltörölheted bűneinket. Legalább ezt tedd meg, ha testünket nem akarod meggyógyítani...

– Ha azt mondom nektek: „Válasszatok a kettő között”, melyiket akarjátok?

– Isten bocsánatát, Uram! Hogy ne legyünk annyira elhagyatottak.

Jézus helyeslően int, ragyogóan mosolyogva, majd utána két karját fölemelve, ezt kiáltja:

– Nyerjetek meghallgatást! Akarom!

Meghallgatást nyerni! Ez éppúgy vonatkozhat a bűnre, mint a betegségre, vagy mindkettőre, és az öt szerencsétlen bizonytalanságban marad. De bezzeg nem bizonytalanok az apostolok, akik nem tudják visszafojtani hozsannázásukat annak láttán, hogy a lepra olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy a hópehely eltűnik, amikor tűzbe esik. Ekkor érti meg az öt, hogy meghallgatást nyert. Kiáltásuk úgy hangzik, mint győzelmi harsogás. Átölelik egymást, és csókot dobnak Jézusnak, minthogy nem rohanhatnak lábaihoz. Ezután társaikhoz fordulnak e szavakkal:

– És ti még most sem akartok hinni? Ennyire szerencsétlenek vagytok?

– Jók! Legyetek jók! Szegény testvéreiteknek még gondolkodásra van szükségük. Ne mondjatok rájuk semmit! A hitet nem szabad erőltetni, csak hirdetni békével, szelídséggel, türelemmel és kitartással. Úgy tegyetek majd tisztulástok után, ahogyan Simon tett veletek! A csoda, különben is, önmagáért beszél. Ti, gyógyultak, mielőbb menjetek a paphoz! Ti, betegek, várjatok itt minket estére. Hozunk nektek ennivalót. Béke veletek!

Jézus újra visszamegy az útra, mindenki áldásától kísérve.

– Most pedig menjünk a Hinnom völgyébe – mondja Jézus.

– Mester... én is szeretnék menni. De érzem, hogy nem bírok. A Getszemániba megyek – szól Lázár.

– Menj, menj, Lázár! Béke veled!

Mialatt Lázár lassan elindul, János apostol így szól:

– Mester, én elkísérem. Nehezen jár, és a keskeny út nem valami jó. Azután utánad megyek a Hinnom-völgyébe.

– Csak menj! Induljunk!

Átkelnek a Cedronon, elhaladnak a Tofét-hegy déli oldala mellett és bejutnak egy kis völgybe, amely mindenütt tele van sírokkal és piszokkal. Nincs ott egyetlen fa, egyetlen hely sem, amely védelmül szolgálna a nap heve ellen. A nap ugyanis minden tüzével süt erre a déli oldalra, és felforrósítja ezeknek az új pokol-lépcsőknek a kőanyagát. Ezek tövében meggyújtott, bűzlő tüzek füstölögnek, amelyek csak növelik a hőséget. És ezekben a sírokban, amelyek hasonlók a hullaégető kemencékhez, szegény testek vannak, amelyek felemésztődnek... Siloam csúnya lehet télen, mivel nedves, és majdnem északi fekvésű... De ez iszonyú lehet nyáron...

A zelóta Simon hívó kiáltást hallat, és először három, majd kettő, azután egy, és még egy másik is előjön, ahogy bír, az előírt távolságig. Ezek között két nő van, és az egyik kézenfogva vezet egy eltorzult gyermeket, akit a lepra főleg az arcán támadott meg. Már vak... És van itt egy ember, aki nyomorult állapota ellenére is nemes megjelenésű. Ő beszél mindenki helyett:

– Legyen áldott az Úr Messiása, aki alászállott a mi Gehennánkba, hogy kivezesse belőle azokat, akik remélnek benne. Ments meg minket, Uram, mert elpusztulunk! Szabadíts ki minket, Szabadító! Dávid törzséből való Király, Izrael Királya, könyörülj alattvalóidon! Ó, Jessze törzsének Sarja, akiről meg van írva, hogy a te idődben nem lesz többé baj, nyújtsd ki kezedet, és vedd föl népednek e maradványait! Tüntesd el rólunk ezt a halált, szárítsd fel könnyeinket, mert így van megírva rólad. Hívj minket, Uram, kitűnő legelőidre, édes vizeidhez, mert szomjasak vagyunk! Vezess el minket az örök dombokra, ahol nincs többé bűn és fájdalom. Könyörülj rajtunk, Uram!

– Ki vagy?

– János, egy a Templomból. Talán egy leprás ember fertőzött meg. Nemrég van rajtam a betegség, s ezt te is látod. De ezek!... van, aki évek óta várja a halált, ez a pici leány pedig azóta van itt, amikor még járni sem tudott. Azt sem tudja, mi Isten teremtett világa. Amit ismer, vagy amire emlékszik Isten csodálatos alkotásaiból, ezek a sírok, ez a könyörtelen napsütés, és az éjszaka csillagai. Könyörülj meg a bűnösökön és az ártatlanokon, Urunk, Szabadítónk! – Mindnyájan letérdelnek, kezüket előre nyújtva.

Jézus sír ennyi nyomorúság láttán, majd kitárt karral így kiált:

– Atyám, Én akarom számukra az egészséget, életet, látást és épséget! – Így marad, kiterjesztett karral, nagy erővel imádkozva, egész lelkével. Olyan, mint aki átszellemül és fölemelkedik az ima közben, mint egy fehér és nagyerejű szeretetláng az izzó, aranyszínű napsütésben.

– Mama, én látok! – ez az első kiáltás, és erre válaszol az anya erős kiáltása, aki szívére öleli meggyógyult kisleányát; utána fölhangzik a többié és az apostoloké is... Megtörtént a csoda.

– János, te, mint pap, elvezeted majd társaidat a szertartásra. Béke veletek! Nektek is hozunk ennivalót este felé. – Áldást ad, és távozni készül.

De a leprás János ezt kiáltja:

– A te nyomodban akarok járni. Mondd, mit tegyek, hová menjek, hogy rólad prédikáljak?!

– Erre a kietlen, kopár földre, amelynek szüksége van arra, hogy az Úrhoz térjen. Jeruzsálem városa legyen a te szántófölded. Isten veled!

(3-391)

Zsolozsma 29.

Szent Szofróniusz püspök szónoklataiból

Fogadjuk a megvilágító és örökké való Fényt!

Sietve menjünk elébe valamennyien, akik áhítatos tisztelettel ünnepeljük misztériumát; készséges lelkülettel menjünk mindnyájan. Senki se maradjon ki e menetből, senki ne idegenkedjék a közelítő Világosságtól. Égő gyertyákat is viszünk ilyenkor azért, hogy ezzel is jelezzük a hozzánk közelítő Isten világosságát; ő világosít meg mindent, és miután elűzi a vétkek sötétségét, rögtön előcsillan az örök világosság gazdag bősége. Égő gyertyákat viszünk továbbá azért is, hogy még jobban kihangsúlyozzuk a léleknek azt a tündöklő tisztaságát, amellyel Krisztus elé kell sietnünk. Miként ugyanis az Istenanya sértetlen szűzi méhében hordozta az igazi Világosságot, és segítségére volt a sötétségben botorkálóknak, ugyanúgy mi is, akiket megvilágosított az ő világossága, és akik kezünkben hordozzuk a mindenki más számára is látható fényt, sietve menjünk az elé, aki maga az igazi Világosság. Ezenfelül pedig, mivel a Világosság a világba jött (Jn 1, 9), meg is világosította ezt a sötétségbe borított világot, és meglátogatott minket a magasságból Felkelő (Lk 1,78), és megvilágosította azokat, akik a sötétségben ültek. Ez a mi misztériumunk; ezért viszünk égő gyertyát a kezünkben. Azért sietünk elébe fényt hordozva, hogy ezzel is jelképezzük: számunkra már tündöklik a Világosság; de azért is, hogy megköszönjük azt a fényes dicsőséget, amelyet ő hoz majd nekünk. Siessünk hát elébe együtt, siessünk mindnyájan Istenünk elé! Közeledik már hozzánk az az igazi Világosság, amely megvilágosít minden e világba jövő embert (Jn 1, 9). Világosodjunk meg hát mi is mindnyájan, testvéreim, legyünk mindnyájan ragyogókká! Ne legyen köztünk senki, aki nincs beavatva ebbe a világosságba; senki se maradjon el a sötétségtől bénultan, hanem mint megvilágosítottak együtt menjünk elébe, hogy ezt a ragyogó és örök világosságot az agg Simeonnal együtt fogadjuk valamennyien, és lélekben vele együtt mi is zengjük a hálaadó éneket az Atyának, a Világosság Atyjának, aki elküldte nekünk az igazi Világosságot, s így elűzte a sötétséget, és minket is, mindannyiunkat megvilágosított. Rajta keresztül látjuk meg ugyanis az Isten Üdvösségét, amelyet minden nép számara rendelt, és kinyilvánította nekünk, új Izraelének dicsőségére. Mi is benne voltunk annak az ősi és sötét bűnnek a mélységeiben, de miután Simeonnal megláttuk Krisztust, megszabadultunk a jelen élet bilincseitől. A Betlehemből hozzánk érkező Krisztust mi is hittel öleltük magunkhoz, és pogányokból az Isten népe lettünk (mert ő a mi Istenünknek és Atyánknak Üdvössége), és saját szemünkkel láttuk az emberré lett Istent. Isten jelenlétét szemléltük, lélekben karunkba vettük, és már új választott népnek hívnak bennünket. Úgy ünnepeljünk ezen az évfordulón, hogy jelenlétét többé sohase feledjük el! 

2014.02.02. vasárnap

Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!

2014.02.02. vasárnap

A megszentelt élet.

Jézus imádkozni tanította apostolait, mert kérték erre, hogy kéréseik megfelelő módon hangozzanak el. Az első kérés, rögtön a bizalommal teljes „Atya” megszólítás után: Szenteltessék meg a te neved. Kicsit felbontva a tömör fogalmazást: Te magad vagy szent, vagyis isteni lényeged végtelenül más, mint a teremtett világ. Ennek ellenére az emberek nem tudnak kellő tisztelettel beszélni rólad. Mi azt a kegyelmet kérjük, hogy mindenkor imádó hódolattal említhessük nevedet, úgy, amint Izajás prófétai meghívása előtt látta, hallotta a szeráfok mennyei hódolatát (6). Bizalommal kérjük, hogy mások, ismeretlen ember milliárdok is tartsák tiszteletben nevedet, soha káromló kifejezés el ne hagyja ajkukat. De tetteik is mindig méltók legyenek hozzád. Ne csak a templomban, ne csak a veled való beszélgetés közben tiszteljenek meg illendőképpen, hanem az egész életüknek is az legyen a célja, hogy megdicsőítsenek vele Téged. Ezt jelenti a megszentelt élet. Jézus ad jó példát erre földi életével: „Én megdicsőítettelek téged a földön, befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, magadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 11,4-5) a megszentelt élet lényege: nekünk is el kell végeznünk azokat a feladatokat, amelyekkel minket bízott meg Istenatyánk, amikor életet ajándékozott nekünk, és elindított a földi élet útjára. Tehát nem bizonyos hivatások feladata a megszentelt életet megvalósítani, hanem minden emberé. Amikor tehát a megszentelt élet napját tartjuk, akkor gondolkodjunk el azon, hogy ezt az életelvet ne csak az egyházi rendet felvettek: klerikusok, papok, fogadalmas szerzetesek és szerzetesnők kellene, hogy ismerjék, ápolják, vállalják, hanem minden keresztény az egész történelem folyamán. „Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát. Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat”. (Zsolt 66,8-9) Szent Pál apostol írja: „hiszen mindenki beszéli rólunk, hogyan érkeztünk hozzátok, és hogyan tértetek meg a bálványoktól Istenhez, hogy az élő, igaz Istennek szolgáljatok”. (1Tessz 1,9) Ez a szolgálat az igazság és a szeretet állandó művelése, hogy a szent Istenhez hasonuljunk: „Titeket pedig gyarapítson és tegyen gazdaggá a szeretetben egymás és mindenki iránt, ahogyan mi szeretünk titeket; s így szívetek erős legyen, feddhetetlen és szent Istenünk és Atyánk előtt, amikor Urunk, Jézus eljön minden szentjével. Ámen” (1Tessz 3,12-13). Ezt az Istennek szentelt életet Krisztus szenvedése tette lehetővé bennünk: „Mert a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. (Gal 2,19-20) Felmerülhet a kérdés: Melyik állapotban lehet jobban megélni a megszentelt életet? Ezt Isten akarata dönti el. Maga Jézus ad erre eligazítást: „Aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket. Aztán így folytatta: Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott”. (Mt 19,4-5.10-11) Mindenki abban az állapotban tudja tökéletesen megszentelni életét, amelyet Isten szánt neki.