259. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.06.26. szerda

Kétszeres közösség

A Szentírás szerint Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. (Ter 1,26) A Szentháromságban közösségben élnek az isteni Személyek. Ez a legtökéletesebb szeretetközösség. Az öröktől fogva születő Fiú szükségképpen személy, akinek szüksége van természetre, amelyben élni tud. Istenben természet csak egyetlen van, és nem is lehet sem kettő sem több, mert ez a természet (isteni lényeg) végtelen, és két végtelen nem létezhet, mert ahol a második lennek kezdene, ott az elsőnek szükségképpen véget kellene érnie. Ezért az Atya odaadja az Ő kizárólagos örök és végtelen isteni természetét a Fiúnak. Ő ezt végtelen örömmel fogadja el. De azonnal vissza is adja Atyjának, mert az Ő személye sem élhet természet nélkül. Aztán ketten adják az immár közös kincset a Szentléleknek, a harmadik isteni Személynek. Ő pedig azonnal visszaajándékozza az Atyának és a Fiúnak. Ez igaz közösség, amely szeretetközösség is a szó legteljesebb értelmében, mert mindegyik Személy kizárólag a másik igényét, boldogságát tartja szem előtt. Az embereknek ezt a mintát nyújtja a teremtéskor a Szentháromság. Minden személynek örök boldogságra van hivatása. Az életét ezért kapta minden ember, hogy ebben az első, idővel mért szakaszban gyűjtsön mindenki rengeteg mennyei kincset. Mert ki mennyit gyűjt, a végtelen örök boldogságból intenzitásban annyit kap minden személy, amennyi szeretetet gyakorolt önzetlenül itt a földön azok javára, akiket Isten melléje rendelt a családban, iskolában, munkahelyen, nemzetben. Azt tapasztaljuk, hogy az embereket becsapják Isten és az emberek ellenségei (ördögök és emberi segédcsapatai): ne törődj senkivel, tedd boldoggá magadat. Élj szabadosan. A családot hagyd ott nyugodtan, a hűség teher, unalmas, változtasd a partnereket, meg se nősülj, férjhez ne menj. Aki elfogadja ezt a mákonyt, nincs igai közössége senkivel, mert nem a másik javát szolgálja, nem az önzetlen szeretet a célja: nem lehet boldog soha. Csak Istennel és egymással való közösségünk, értük vállalt önzetlen szeretetszolgálatunk tehet boldoggá.Hazánk és nemzetünk érdeke, hogy azonnal állítsuk vissza családi, iskolai, munkaközösségeinket a legtisztább önzetlen szeretetben tegyük ezt nemzetünkért is.

Istent soha senki sem látta III.

„Istent soha senki sem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki."

harmadik rész

Az elfogadás még egyszer felkínálva a tétovázó angyaloknak.

És mi történt? „Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is letaszították" (12, 7-9) a sárkány pedig elhatározásában már akkor odaállt a csillagkoszorús jövendő Édesanya elé: „Aztán egy másik jel tűnt fel az égen: íme, egy nagy, tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és a hét fején hét királyi korona. A farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre sodorta őket. A sárkány a vajúdó asszony elé állt, hogy amint megszül, elnyelje fiát. Az fiúgyermeket szült." (3-5) A sátán soha nem látta színről-színre az Istent. Nem is fogja látni soha. így elvesztette még a lehetőségét is, hogy valaha része legyen az örök boldogságban akár csak egy pillanatra is. Bosszúja ezért a Gyermek és Édesanyja ellen fordult, akik az ő vesztét okozták. Hiába jelent meg tehát Krisztusban a láthatatlan Isten látható alakban, ez a sátánt csak mindjobban elkeseríti és bosszúra ingerli. Isten mindenáron meg akarja mutatni végtelen szeretetét az embereknek. E célra ugyan elég lehetne a teremtett világ, hiszen óriási ajándék az élet, a világmindenség, mint Isten látható ajándéka. Ehhez járulnak a láthatatlan adományok, a lélek és az örök élet ígérete. Isten azonban többet akar adni: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3, 16) „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki." (Jn 1, 18) 

258. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.06.25. kedd

Tágítsuk ki szívünket

Mielőtt a szentmise lényege, az átváltoztatás megtörténnék Krisztus Urunk akarata szerint mindenki javára, Isten egyik legremekebb dicsőítését végzi mondva vagy énekelve a miséző pap. Ennek bevezetőjében halljuk mindig a felszólítást: „Emeljük fel szívünket!”A jelenlévők készségesen válaszolják:„Felemeltük az Úrhoz”.Talán ennek párhuzamaként mondhatjuk: tágítsuk ki szívünket! Annyira tágítsuk ki a néha nagyon önző szívünket, hogy abba mindenki beleférjen, akit mellénk rendelt, gondjainkra bízott Istenünk. Amint már sokszor írtam és még többször prédikáltam, Isten atyánk a ránk vonatkozó élettervben kijelölte számunkra azokat, akiket nekünk kell boldoggá tennünk szívünk-lelkünk teljes odaadásával. A feladatunk a mellénk rendeltek boldogítása. Ennek a jó akaratnak kell beleférni a szívünkbe. Ha pedig újabbakat rendel mellénk a Gondviselés, akkor tágítanunk kell szeretetközpontunkat.Szent Pál apostol felsorol sok tennivalót, tűrni, szenvedni valót, amit el kellett vállalnia apostoli útjain. Amikor úgy gondolnánk,hogy többet már ő sem bírhatott ki, akkor így fejezi be: „Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja. Ki erőtlen, hogy én ne lennék erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?”(2Kor 11,28) Önzetlenül.

Istent soha senki sem látta II.

„Istent soha senki sem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki."

második rész

Nemcsak ugyanazt a megszentelő kegyelmet adja meg nekik, amelyet ők is elnyertek, és amely által „Isten fiai" lettek, hanem egy tökéletes emberi természetet, azaz testet és lelket hozzákapcsol örökre az isteni természethez a Fiú személyi fősége alatt. Hallották, és örültek neki. Gyönyörű tervnek ítélik: Isten végtelen szeretetének csodája ez, kiálthattak fel. Dicsőség az Atyának, aki mindennek ősforrása, aki nemcsak a Fiúnak és a Szentléleknek ajándékozta isteni természetét öröktől fogva, hanem az egyszerű emberrel is közölni akarja a megtestesülésben. Imádjuk az Istent teljes odaadással eme alázatos szeretetében, és szolgálni fogjuk akkor is, ha ez a terv valóra válik. És szeretjük Őt, akik közénk, sőt fölénk magasztosítja az emberi természetet. Nem irigyeljük, hanem segítjük a megtestesülés által felemelt kisebb testvért, az összes embert. Az angyalok másik csoportja megdöbbenten hallgat. Nem érti a végtelen szeretet tervét, miért akar az Isten teremtménybe alázódni? És ha már mindenáron alázódni akar, akkor miért éppen emberbe testesül? Egy tiszta szellem mégis csak más, mint egy „sárból, napsugárból összegyúrt" ember! Tetejében pedig még imádjuk is ebben a formájában? Még a testét is? Nem, ez lehetetlen! Elhangzik tehát a válasz az isteni szóra: „Non serviam!" Nem, nem és nem szolgálunk annak az isteni személynek, aki lealázza magát az emberek közé. Isten pedig ekkor felragyogtatta a jövőt: „Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona. Mivel áldott állapotban volt, vajúdva, a szüléstől gyötrődve kiáltozott." (Jel 12, 1-2) íme, az Asszony szíve alatt már megszületni kész volt az Istenember. 

257. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.06.24. hétfő

Mindenkivel váljunk eggyé!

Urunk, Jézus Krisztus eljövetelének célját Szent Pá apostol ragyogóan megfogalmazta és ránk nézve is követendő például állította egyik levelében: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nm tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig”.(Fil 2,5-8) Sokan azon ütköznek meg, hogy ha már keresztre feszítve akart meghalni, hogy így vállalja a nemzetéből való kitaszítottságot, miért engedte meg, hogy két gonosztevő között feszítsék meg. Könnyű a válasz az előbbi apostoli megnyilatkozás ismeretében: mert egy lett közülünk, akik közé emberségük rangján a két gonosztevő is oda tartozik. Amíg mi, most élők, a minket lenéző, kifosztó, sanyargató embereket hihetetlenül nehezen viseljük el, Ő a legfélelmetesebb réteg képviselői közé akart kerülni halálában, mintegy azt jelezve: visszavonhatatlan az elhatározásom. Így is érzékeltetni akarja, hogy küldője, az Atya, mennyire szereti eltévedt gyermekeit, milyen komolyan veszi az ő üdvösségüket: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem. És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem. Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon. Ha pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot”: (Jn 12,44-47) a papjainak is ezt a lelkületet ajánlja. Kezükbe adta a hatalmat, hogy az Ő véres áldozatát naponta, minden kor minden emberének üdvösségére tegyük jelenvalóvá vérontás nélkül, de teljes értékkel. El kell mondanunk az átváltoztatás utolsó szavaiként önmagunk és jelen lévő hűséges híveink figyelmeztetésére: „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”

„Istent soha senki sem látta,

„Istent soha senki sem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki."

Az örök Atya terve az volt, hogy az embert nemcsak gyermekévé fogadja, hanem az emberi természetet egyszülött Fiának személyi fősége alatt örökre egyesíti az isteni természettel. Így fel akarta emelni az embert az istenségbe, örökre megmenteni az anyagot és felmagasztalni. Ez nem bizonyítható a Bibliából, de annak szellemével megegyezik. Duns Scot János, a nagy ferences hittudós, akit Szentatyánk nem rég hivatalosan is boldognak nyilvánított, töprengett el azon, hogy az ember vétke volt-e az oka annak, hogy az Isten egyszülött Fia megtestesült? A bűn, a rossza, a negatívum a kiváltó oka ennek a csodálatos ajándéknak? Nem inkább az méltó Istenhez, hogy az emberek iránti végtelene szeretete kezdeményezze Isten Fiának megtestesülését? Hogy legyen ez valóban tiszta ajándék, ne a megbocsátás eszköze elsődlegesen. Scotus érvelése: Istennek örök terve a megtestesülés, vagyis az üdvösség első tervéhez tartozó, a teremtést beteljesítő nagy ajándék. Isten ezt a csodálatos titkát elsődlegesen az angyalokkal közli. Megmutatja nekik, hogy a Fiúisten megtestesül, vagyis felveszi az emberi természetet és elválaszthatatlanul egyesíti az isteni természettel személyi fősége alatt, ezáltal ember is lesz, de természetesen megmarad Istennek is. Ebben az új formájában is imádni kell, mert személy szerint Isten, és az imádás megilleti emberségét is, hiszen az az Isten emberi természete. Isten ezt a közlést, kinyilatkoztatást az angyalok felé próbatételnek szánta: tudnak-e engedelmeskedni, imádást ígérni az Istenembernek? Az angyalok egy része csodálattal szemlélte e titkot. Isten végtelen jóságát szemlélte benne, hogy a „sárból, napsugárból összegyúrt" kisebb testvérük, az ugyancsak szellemi lélekkel ékeskedő, de testben élő ember ennyire kedves a végtelen nagy Úrnak, akit még ők sem láttak, csak rendkívül nagy értelmük fényénél ismertek, íme, felemeli az embert az isteni természet magasába.

256. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.06.23. vasárnap

Egymásnak tagjai vagytok

Szent Pál apostolban fogant meg csodálatos meglátásként az a jézusi igazság, hogy a keresztség szentségének felvételekor a Mennyei Atya gyermekei lettünk, Krisztusnak testvérei, Isten örökösei, Jézusnak társörökösei. Mindnyájan egy titokzatos közösséget alkotunk, amelyben a fej Krisztus, mi pedig valamennyien tagok vagyunk. Mi ennek az értelme? Nem vagyunk senkivel test szerint összenőve lényeges testi közösségben, mint a sziámi ikrek. Mindegyikünk teste, lelke és egyénisége sértetlenül megmarad személyi tulajdonnak. Amit adni tudunk, mindig személyesen adjuk, mindig friss ajándékként. Nem csak olyan formán tartozunk össze az Újszövetségben, mint ahogy a zsoltáros örvendezik az Ószövetségi közösség együttlétében: „Íme, milyen jó és mily gyönyörűséges, ha békességben együtt élnek a testvérek! Olyan ez, mint a fejen a drága kenet, mely végigcsordul a szakállon, Áron szakállán, és lecsordul köntöse szegélyére. Olyan, mint a Hermon harmata, mint a Sion hegyére hulló harmatcsepp. Mert ott ad áldást az Úr, és életet mindörökre”. (Zsolt 133,1-4) Ez a közösség önmagában drága kincs, amely méltó arra, hogy cseppekben, mint a kenet, vagy óriási vidékeket dúsan elárasztó harmat gyanánt hull ajándékként, kegyelemként a lelkileg összetartozókra. Külső isteni ajándék. Itt valami csodálatos esemény történik a keresztség alkalmával. A megkeresztelt integrálódik Krisztus közösségébe annak javára. Hozza magával teste-lelke természetes kincseit, Istentől közvetlenül vagy a szülők közvetítésével ajándékozott tehetségeit. Ezeknek önállóan is az volt a küldetésük, hogy amit a születésben örököltek, azt fordítsák mások, a melléjük rendelt emberek javára. Ezeket a keresztség kegyelme, a megszentelő kegyelem felemeli az isteni rendbe, a természetfeletti síkra, tehát új értékrendbe viszi. Így lép kapcsolatba a krisztusi testtel, vagyis a kegyelmi közösséggel. Megszentelt egész önmagát ajánlhatja immár a közösség javára. Így veheti igénybe az erőtlen, a betegedni kezdő, a nagyobb erőfeszítést, mások segítségét igényelve elvállaló az én, te és ő erőtöbbletünket. És természetesen így nyerhetjük el testvéreink gyors segítségét mi is. Mint az emberi testben a testrészek teszik egymás között rendeltetésük szerint.