2018. szeptember 10., hétfő

Ferenc pápa a püspököknek: Gondoskodó atyák, és ne parancsolgató urak legyetek!



Ferenc pápa a püspököknek: Gondoskodó atyák, és ne parancsolgató urak legyetek!


Szeptember 8-án délelőtt a Szentatya hetvennégy olyan püspököt fogadott, akik missziós területre kaptak kinevezést. Beszédében három pontban megfogalmazta a püspök identitását, és lelkére kötötte a jelenlévőknek a családokkal, a szemináriumokkal, a fiatalokkal és a szegényekkel való törődést.




Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Örülök, hogy találkozhatom veletek képzési szemináriumotok alkalmából. Veletek együtt köszöntöm a rátok bízott közösségeket is: a papokat, a szerzetes férfiakat és nőket, a katekétákat és a világi hívőket. Hálás vagyok Filoni bíborosnak hozzám intézett szavaiért, és köszönetet mondok Rugambwa és Dal Toso püspöknek is.

Ki a püspök? Kérdezzünk rá pásztori identitásunkra, hogy mélyebben tudatában legyünk, de azt se felejtsük el, hogy nem létezik egy minden helyen érvényes, azonos sztenderd modell. A püspöki szolgálat borzongást kelt bennünk, annyira nagy misztériumot hordoz magában. A Szentlélek kiáradásának köszönhetően a püspök a pásztor és pap Krisztus alakját ölti magára, vagyis arra kap meghívást, hogy a jó pásztor lelkülete vezesse, és magáévá tegye a papság szíve közepét: az élet odaadását. Tehát nem magáért él, hanem odaadja életét a juhokért, különösen a leggyengébbekért és a veszélyben lévőkért. Ezért a püspök igazán mély együttérzést tanúsít a pásztor nélküli juhokhoz hasonlító testvérek sokasága iránt (vö. Mk 6,34), és mindazok iránt, akiknek bármilyen formában elutasításban van részük. Kérlek benneteket, hogy tettekkel és szavakkal egyaránt erősítsétek meg a kirekesztetteket és a hányattatott életűeket; ők a többieknél jobban rászorulnak az Úr megkülönböztetett szeretetére, akinek szorgos kezei vagytok.

Ki a püspök? Szeretném felvázolni nektek a püspök három lényegi tulajdonságát: az imádság embere, az evangéliumhirdetés embere és a közösségépítés embere.

Az imádság embere. A püspök az apostolok utóda, és az apostolokhoz hasonlóan Jézus őt is arra hívja, hogy vele legyen (vö. Mk 3,14). Nála talál erőre és bizalomra. A tabernákulum előtt tanulja meg rábízni magát az Úrra és bízni az Úrban. Így megerősödik benne az a bizonyosság, hogy éjszaka is, amikor alszik, vagy nappal, amikor fáradozva és verejtékezve a megművelendő földön dolgozik, a mag folyamatosan érik (vö. Mk 4,26–29). Az ima a püspök számára nem ájtatosság, hanem szükséglet; nem egy a sok teendő között, hanem a közbenjárás nélkülözhetetlen szolgálata: Isten elé kell vinnie minden egyes nap az embereket és az élethelyzeteket. Ahogyan Mózes, ő is az ég felé tárja karját népéért (vö. Kiv 17,8–13), képes győzködni az Urat (vö. Kiv 33,11–14), vagy alkudozni az Úrral, mint Ábrahám. Az ima bátor nyíltsága. A bátor nyíltság nélküli ima nem ima. Ilyen az imádkozó pásztor! Van bátorsága vitatkozni Istennel népéért. Aktív az imában, osztozik az Úr szenvedésében és keresztjében. Sosem elégszik meg, hanem állandóan azon iparkodik, hogy hasonlóvá váljon hozzá, úton van, hogy Jézushoz hasonlóan áldozat és oltár legyen népe üdvösségéért. És ez nem azáltal valósul meg, hogy sok tudást halmoz fel, hanem ha mindennap egyetlen dolgot ismer: „Jézus Krisztust, a megfeszítettet” (1Kor 2,2). Mert könnyű keresztet viselni a mellünkön, de az Úr azt kéri, hogy egy sokkal súlyosabbat hordozzunk a vállunkon és a szívünkön: azt kéri, hogy osztozzunk az ő keresztjében. Péter, amikor elmagyarázta a hívőknek, melyek az újonnan kinevezett diakónusok teendői, hozzáteszi – és ez ránk, püspökökre is érvényes –: „Az imádság és az igehirdetés.” Az első helyen az ima áll. Szívesen megkérdezem minden püspöktől: „Hány órát imádkozol naponta?”

Az evangéliumhirdetés embere. Az apostolok utódaként a püspök saját megbízatásának tekinti, amit Jézus nekik mondott: „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot” (Mk 16,15). „Menjetek”: az evangéliumot nem lehet ülve hirdetni, hanem csak úgy, ha úton vagyunk. A püspök nem az irodában él, mint egy vállalatigazgató, hanem az emberek között, a világ útjain, mint Jézus. Elviszi az Urat oda, ahol még nem ismerik, ahol elcsúfítják és üldözik. És kilépve önmagából rátalál önmagára. Nem szereti a kényelmet, nem szereti a nyugodt életet, nem spórol energiáival, nem érzi magát fejedelemnek, önmagát szétosztva másokért dolgozik, és Isten hűségére hagyatkozik. Ha világi fogódzókat és biztosítékokat keresne, akkor nem lenne az evangélium igazi apostola.

És milyen az evangéliumhirdetés stílusa? Alázattal kell tanúságot tenni Isten szeretetéről, ahogyan Jézus tette, aki szeretetből megalázta magát. Az evangélium hirdetése mindig ki van téve a hatalom, a jutalom, a propaganda, a világiság kísértésének. A világiság. Óvakodjatok a világiságtól! Mindig fennáll a veszély, hogy többet törődünk a megjelenéssel, mint a lényeggel, hogy tanúk helyett színészek leszünk, hogy felvizezzük az üdvösség igéjét, és olyan evangéliumot hirdetünk, amely nélkülözi a megfeszített és feltámadt Jézust. Ti viszont arra kaptatok meghívást, hogy az Úr élő emlékezete legyetek, hogy emlékeztessétek az Egyházat: az evangéliumhirdetés az élet odaadását jelenti, félmegoldások nélkül, és késznek kell lennünk önmagunk teljes feláldozására is.

És a harmadik: a közösségépítés embere. A püspök nem rendelkezhet az összes jó tulajdonsággal, a karizmák összességével – néhányan, szegénykék, azt hiszik, hogy rendelkeznek velük –, hanem arra hivatott, hogy az egésznek a karizmájával, vagyis az egyben tartás, a közösségépítés karizmájával rendelkezzen. Az Egyháznak egységre van szüksége, és nem kóruson kívüli szólistákra vagy egyéni csaták vezetőire. A pásztor egybegyűjt: püspök a híveiért, keresztény a híveivel együtt. Nem akar szerepelni az újságokban, nem keresi a világ egyetértését, nem érdekelt hírneve megóvásában, de szereti az emberek közötti közösség építését, mégpedig úgy, hogy személyesen és szerényen vesz részt ebben a folyamatban. Nem szenved szereplésvágyban, de szorosan kapcsolódik a rábízott területhez, visszautasítja annak kísértését, hogy gyakran távol legyen egyházmegyéjétől – a „repülőtéri püspökök” kísértése –, és nem keresi saját dicsőségét.

Nem fárad bele mások meghallgatásába. Nem íróasztalnál készített tervekre támaszkodik, hanem engedi, hogy megszólítsa a Lélek hangja, aki az egyszerűek hitén keresztül szeret beszélni. Teljesen eggyé válik az emberekkel, és főleg a papsággal, mindig kész fogadni és bátorítani papjait. Igazi papi testvériséget mozdít elő példájával – s nem annyira szavaival –, megmutatja papjainak, hogy a nyájért legyenek pásztorok, és ne presztízsből vagy karriert építve, ami annyira visszataszító. Kérlek benneteket, ne legyetek törtetők és nagyravágyók: Isten nyáját ne úgy legeltessétek, „mint akik hatalmaskodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak” (1Pét 5,3).

Azután, kedves testvéreim, kerüljétek a klerikalizmust, „az Egyházban gyakorolt tekintély torz felfogását, mely igen általános számos közösségben, ahol szexuális visszaélések, hatalommal való visszaélések és lelkiismereti kényszerítések történtek”. A klerikalizmus lerombolja a közösséget, mert „szakadást támaszt az Egyház testében, sok olyan bajt okoz és segít fenntartani, amelyek ellen ma felemeljük szavunkat. A visszaélésre nemet mondani azt jelenti, hogy határozottan nemet mondunk a klerikalizmus minden formájára” (Levél Isten népéhez, 2018. augusztus 20.). Következésképpen ne gondoljátok magatokat a nyáj urainak – nem vagytok a nyáj birtokosai –, még ha mások úgy viselkednek is, vagy ha az adott hely bizonyos szokásai ezt az elképzelést táplálnák is. Isten népe, amelynek érdekében és amely mellé felszentelést nyertetek, atyának és nem úrnak érez benneteket; gondoskodó atyáknak: senkinek sem szabad alárendeltségre utaló magatartást tanúsítani veletek szemben. A mai történelmi helyzetben többfelé hangsúlyosnak tűnnek az „autoritarizmus” bizonyos tendenciái. Erős embernek mutatkozni, aki távolságot tart másoktól és parancsol mások felett, kényelmesnek és vonzónak tetszhet, de nem evangéliumi. Gyakran begyógyíthatatlan sebeket okoz a nyájnak, akiért Krisztus – egészen kicsinnyé és semmivé válva – szeretetből életét adta. Legyetek hát javakban szegény, de kapcsolatokban gazdag emberek, akik sosem kemények és nyersek, hanem kedvesek, türelmesek, egyszerűek és nyitottak.

Azt is szeretném kérni tőletek, hogy különösen viseljetek szíveteken néhány valóságot:

A családok. Bár bünteti őket az ideiglenesség logikáját közvetítő és az egyéni jogokat előnyben részesítő kultúra, a családok maradnak minden társadalom alapsejtjei és az első egyházak, mert családegyházak. Mozdítsátok elő a házasságra való felkészülést és a családok kísérését célzó programokat: olyan magvetés ez, amely termést fog hozni a maga idejében! Védelmezzétek mind a megfogant, mind az időskori életet, támogassátok küldetésükben a szülőket és a nagyszülőket!

A szemináriumok. Itt születik a holnap. Érezzétek magatokat otthon bennük! Gondosan őrködjetek azon, hogy olyanok vezessék, akik Isten emberei; olyan nevelőkkel, oktatókkal működjenek, akik a legjobb humán tudományok segítségével egészséges, nyitott, hiteles, őszinte személyek képzését biztosítják! Adjatok elsőbbséget a hivatásgondozásnak, mely segíti a fiatalokat, hogy fel tudják ismerni Isten hangját a sok hang közül, amelyek bombázzák őket fülükön és szívükön keresztül.

Aztán fiatalok, akiknek a közelgő szinódust szenteljük. Hallgassuk meg őket, engedjük, hogy provokáljanak bennünket, fogadjuk be vágyaikat, kételyeiket, kritikáikat és válságaikat! Ők jelentik az Egyház jövőjét, a társadalom jövőjét: tőlük függ a jobb világ. Még ha a fogyasztói és hedonista szemlélet vírusától megfertőzöttnek tűnnek is, sose zárjuk őket karanténba; keressük őket, hallgassuk meg szívüket, amely életre áhítozik és szabadságért esdekel! Bátran kínáljuk fel nekik az evangéliumot!

A szegények. Szeretni őket azt jelenti, hogy harcolunk a szegénység minden formája, a lelki és anyagi szegénység ellen. Szánjatok időt és energiát az utolsókra, és ne féljetek kezetek bepiszkításától! Mint a szeretet apostolai érjétek el egyházmegyéitek emberi és egzisztenciális perifériáit!

Végezetül, kedves testvérek, óvakodjatok, kérlek benneteket, a langyosságtól, amely a középszerűséghez és az akédiához, a „démon de midi”-hez [a dél ördögéhez; csüggedtség, csömör, kedvetlenség – a szerk.] vezet. Óvakodjatok tőle! Óvakodjatok a nyugalomtól, mely vonakodik az áldozathozataltól; a pasztorális sietségtől, mely türelmetlenséghez vezet; a javak bőségétől, amely eltorzítja az evangéliumot! Ne felejtsétek el, hogy az ördög a zsebeken keresztül lopózik be! Ehelyett kívánom nektek az evangéliumért érzett szent nyugtalanságot, az egyetlen nyugtalanságot, amely békét ad. Köszönöm, hogy meghallgattatok, és azzal az örömmel áldalak meg titeket, hogy ti vagytok a legdrágábbak a testvérek között. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni és imára hívni értem! Köszönöm!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése