Ferenc pápa: Kevés a mi
adományunk, de Krisztusnak szüksége van erre a kevésre!
Február 28-án a Szentatya folytatta a
szentmiséről tartott katekéziseit: a mise második részére, az eucharisztia
liturgiájára áttérve az adományok előkészítéséről elmélkedett, és azt
hangsúlyozta, hogy tudatosan kapcsoljuk oda életünket Krisztus
önfelajánlásához.
Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket.
Az ige liturgiáját – mellyel az elmúlt katekézisekben foglalkoztam – a mise
második lényegi része követi: az eucharisztia liturgiája. Benne – a
szent jelek által – az Egyház folyamatosan jelenvalóvá teszi Jézus áldozatát, a
kereszt oltárán megpecsételt új szövetségének áldozatát [1]. Az első keresztény
oltár a kereszt oltára volt, és amikor mi az oltárhoz közeledünk a mise
bemutatásához, emlékezetünkbe idézzük a kereszt oltárát, amelyen az első
áldozat bemutatása történt. A pap, aki a misében Krisztust képviseli, azt a
cselekedet hajtja végre, amelyet maga az Úr tett és bízott a tanítványokra az
utolsó vacsorán: fogta a kenyeret és a kelyhet, hálát adott, a tanítványoknak
adta, és így szólt: „Vegyétek, egyétek…, igyátok: ez az én testem…, ez az én
vérem kelyhe. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Jézus parancsának engedelmeskedve az Egyház az
eucharisztikus liturgiát olyan részekre osztotta, amelyek megfelelnek
a kínszenvedése előestéjén általa kimondott szavaknak és általa végrehajtott tetteknek.
Így az adományok előkészítésekor a hívők az oltárra viszik a kenyeret és
a bort, vagyis azokat az összetevőket, amelyeket Krisztus kezébe vett. Az eucharisztikus
imában hálát adunk Istennek a megváltás művéért, a felajánlott adományok
pedig Jézus Krisztus testévé és vérévé válnak. Ezt követi a kenyér megtörése és
az áldozás, amikor újraéljük az apostolok tapasztalatát, akik az eucharisztikus
adományokat magának Krisztusnak a kezéből kapták. [2]
Jézus első tettének – „fogta a kenyeret és a
bor kelyhét” – az adományok előkészítése felel meg. Ez az eucharisztikus
liturgia első része. Dicséretes, ha a kenyeret és a bort a hívők adják át a
papnak, mert azok az eucharisztiára ott egybegyűlt Egyház lelki adományát
jelentik. Jó tehát, ha a kenyeret és a bort a hívők viszik az oltárhoz.
Jóllehet ma „már nem a sajátjukból hozzák a hívők a kenyeret és a bort, mint az
ősi időkben, mégis az adományok átnyújtásának rítusa megőrzi lelki értékét és
jelentését”. [3] E tekintetben sokatmondó, hogy a papszentelésben a püspök,
amikor átadja a kenyeret és a bort, azt mondja: „Vedd a szent nép áldozati adományát
az eucharisztikus áldozathoz!” [4] Isten népe, amely hozza az áldozati
adományt, a kenyeret és a bort, a felajánlandó nagy adományt a miséhez! A
kenyér és a bor jelében tehát a hívő nép a pap kezébe teszi saját adományát,
aki azt az oltárra, avagy az Úr asztalára helyezi, „amely az egész
eucharisztikus liturgia középpontja”. [5] Vagyis a mise középpontja az oltár,
az oltár pedig Krisztus; mindig az oltárt kell nézni, amely a mise középpontja.
A „föld termésében és az emberi munka gyümölcsében” ezért felajánlásra kerül a
hívők azon törekvése, hogy az isteni Szónak engedelmesen önmagukat „a
mindenható Atyaistennek tetsző áldozatul” adják, az „ő egész szent Egyházának
javára”. Így „a hívők élete, szenvedése, imádsága, munkája egyesül Krisztus
életével, szenvedésével, imádságával, munkájával és önmaga teljes
felajánlásával; s ily módon új értéket nyer”. [6]
Nyilvánvalóan kevés a mi adományunk, de
Krisztusnak szüksége van erre a kevésre. Az Úr keveset kér tőlünk, de sokat ad
nekünk. Keveset kér tőlünk. A mindennapi életben jó szándékot kér tőlünk;
nyitott szívet kér tőlünk; ahhoz, hogy befogadjuk őt, aki felkínálja magát
nekünk az Oltáriszentségben, azt kéri tőlünk, hogy akarjunk jobbá válni; ezeket
a jelképes adományokat kéri tőlünk, amelyek aztán az ő testévé és vérévé fognak
válni. Ennek az imádságos felajánló mozgásnak a képét jeleníti meg a tömjén,
amely a tűzben elégve illatos füstöt bocsát ki, mely a magasba száll: az
adományok megfüstölése, ahogyan ünnepnapokon tesszük, a kereszt, az oltár, a
pap és a papi nép megfüstölése látható módon megjeleníti a felajánlásban való
köteléket, amely mindezeket a valóságokat Krisztus áldozatához kapcsolja. [7]
Ne felejtsük el, hogy ott van az oltár, aki Krisztus, de az mindig az első
oltárra, a keresztre utal; és az oltárra, amely Krisztus, odavisszük kevés
adományunkat, a kenyeret és a bort, amelyek aztán sokká válnak: magává Jézussá,
aki önmagát adja értünk.
Ez az, amit kifejez a felajánlási könyörgés
is. Benne azt kéri a pap Istentől, hogy fogadja el az adományokat, amelyeket az
Egyház felajánl neki, utal a mi szegénységünk és az ő gazdagsága között
végbemenő csodálatos csere gyümölcsére. A kenyérben és a borban eléje visszük
életünk adományát, hogy azt a Szentlélek átváltoztassa Krisztus áldozatává, és
vele együtt egyetlen lelki áldozattá váljon, mely tetszésére van az Atyának.
Miközben így befejeződik az adományok előkészítése, ez felkészít minket az
eucharisztikus imára. [8]
Az önfelajánlás
lelkisége, amelyre a misének ez a része tanít minket, világosítsa meg napjainkat,
másokkal való kapcsolatainkat, a dolgokat, amiket csinálunk, a szenvedéseket,
melyekkel találkozunk, és segítsen minket, hogy az evangélium fényében építsük
a földi várost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése