Aki a zárt ajtók mögött végzett imát is meghallgatod Irgalmazz nekünk!

Aki a zárt ajtók mögött végzett imát is meghallgatod

Irgalmazz nekünk!

Nem nyertem meg, … a testvéremet! És még a társaimmal sem tudtam rájuk hatni. Még odáig sem tudtunk eljutni, hogy azt kimondják, hogy bocsánat, ha bármi sérelmet, fájdalmat okoztak. Annyi önvizsgálatra nem jutottunk el, hogy az megfogalmazódhasson, hogy meggondolatlanok voltak, nem jártak el elég körültekintően. És ez egy csöppnyi, plébániai közösségen belül történik meg. Akkor, mit várhatunk a világban, a hitetlen, és polarizált környezetben, kis és nagyobb közösségekben?

Az Ember, bizony állítom, hogy akaratlanul, vagy együgyűségében, dölyfösségében, bizony minduntalan keresztbe fekszik – szándékosság nélkül is – Isten szándékai előtt. Mi, Emberek korlátozzuk Isten a szabad mozgásában. Mindeközben azt állítjuk, hogy „Isten szeretete sürget minket”. Itt, most, én szenvedem el mások korlátait. Máskor, bizony, én korlátok másokat. De, azt azért tudom, és meg is szenvedem, hogy bárkinek is, ha én gondot okozok, akkor abban a másik emberben okozok olyan kárt, ami miatt Isten mozgásterét – embertársamon keresztül – akadályozom mozgásában, tetteinek teljesedésében. És Isten tűr, türelmes, alázattal elszenvedi, hogy az Ember, Isten szándékai ellenében cselekvő. És megbocsátani képes, irgalmas szeretetével fel sem rója ezt az Embernek! Hihetetlen szeretet ez, a számomra, mégis félem Isten e szeretet képességét. Mert hiszen ezzel teremt életteret a teremtésben nekem, és minden embernek. Bölcsességét fel nem érhetem!

Isten számára, nagy előnye az, hogy nincs térben, sem időben korlátozva! Ez teszi Őt képessé, szerintem erre a végtelen nagy kegyességre.

Jézus ennek az ismeretnek a birtokosa. De annak is, hogy bizony, akarva, akaratlanul egymásba bele rúgunk. Nem vagyunk képesek egymásra tekintettel lenni, és egymás érdekeit a sajátunkéval egyeztetni. Pedig, senki más nem lehet könyörületes, irgalmas a másik emberrel, csak én, aki Krisztussal közösségre törekszem. Átvenni az Ő szándékát, a szüntelen és mindig készséges metanoiára alkalmasságot! Az embernek nem szabad megszűnnie megtéréseken keresztül, egyre közelebb merészkedni Jézus aurájához. Nekem Vele kell közösségre eljutnom! Keresve rendületlenül, és meg nem szűnő reménnyel azt, amiben és ahol közelebb kerülhetek Hozzá. Bármennyire is vágyakozom, és szomjazom a tenni akarást a szeretetben létem igazolására, ne tegyek olyant, ami mást, bárkit is elbizonytalanít, kétségekkel tölt el, vagy fájdalmat okozhat számára. Én fájhatok, ha tudom, hogy miért vállalom, akkor már is eleget tettem annak, hogy Istennek visszaigazoljam azt, hogy értem és élem szeretetét, irgalmát, melyet rám kiárasztani méltóztatott!

Nem én vagyok a fontos, hanem Ő, Isten, Akinek terve megvalósulásához én csupán eszköz vagyok! Ha másra nem, nekem arra kell közösségre lépnem másokkal, hogy bűneimért, és mások tévedéseiért engeszteljek. Isten képes minden olyan dolgot feloldani, ami bennem sérülést váltott ki. Én azonban gyógyulni akarok, mert tudom, hogy csak úgy vagyok képes dicsőségére lenni, ha kigyógyulok azokból a bajokból, melyek megakadályoznak abban, hogy Őt dicsőítsem, felmagasztaljam, örömében lehessek!

Nem léphetek közösségre azzal, aki nem keresi a kiengesztelődést, a békességet másokkal, mert a maga érdekeit, a maga szándékait előrébbvalónak tartja, ráadásul arra hivatkozással, hogy neki Istent kell szolgálnia, és nem embert. A kettő nem lehet ellentétes, nem válhat ellentétessé, és ezt magamra is vonatkoztatom, magam számára is tanulságként, következtetésként akarom érvényesíteni! Ebben a szándékomban kérlek Istenem, hogy erősíts és biztosíts engem! Ámen