Húsvét, a remény ünnepe – Márfi Gyula érsek húsvéti üzenete
Az alábbiakban Márfi Gyula veszprémi érsek húsvéti üzenetét tesszük közzé.
Az
úgynevezett húsvéti misztérium, vagyis Jézus szenvedése, halála és feltámadása
nemcsak a hit ünnepe, hanem azzal együtt a reményé is. A „bűneinkért halált
szenvedett és a megigazulásunkért feltámadt” Jézus (vö. Róm 4,25) reményt nyújt
a bűnös, a szenvedő és a küszködő embernek egyaránt.
A
bűn látszólag az ember legreménytelenebb ügye. Ki ne élte volna át Babits sorainak igazságát: „Mivel
e földön jónak lenni oly nehéz – erényeid elhagynak mint az ifjuság, – de
bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák – s ha netán elfáradva az úton leülsz, –
mind köribéd telepszik és arcodba néz – nyugodtan, mintha mondanák: »Nem
menekülsz!«”
Erről
énekelt fiatal pap koromban a Bergendy együttes is: „Elfelejteni perceket, –
mit eltörölni már nem lehet, – úgy szeretném, úgy szeretném… – Újra kezdeni
életet, – tudom, tudom, hogy nem lehet. – Úgy szeretném, úgy szeretném.’’
Nos, a
húsvét ünnepe azt jelenti, hogy van menekvés a bűneinktől, és hogy lehet
újrakezdeni egy elrontott életet is. Az a Jézus, aki a kereszten
feloldozza a jobb latort, aki még ellenségei számára is bocsánatot kér,
mondhatnánk: az utolsó szó jogán, aki első húsvéti ajándékként a bűnbocsátó
hatalmat adja tanítványainak, reményt gyújt mindannyiunk szívében: van
bocsánat. Lehetséges az, hogy az Olajfák hegyén Jézust magára hagyó tanítványok
később a Mester vértanúivá legyenek, hogy a hitetlen Tamás visszanyerje hitét,
hogy a Jézust megtagadó Péter mondja az első prédikációt több mint háromezer
ember előtt, hogy bűnös asszonyból legyen a feltámadás legelső tanúja. Szent
Ágostonok, Loyolai Szent Ignácok, Assisi Szent Ferencek és még oly sokan
hirdetik, hogy a megtérés, a megtisztulás és az újrakezdés lehetséges.
A
húsvéti örömének egyenesen ezt mondja: „Lám, mennyire szükséges volt Ádám
vétke, – hogy Krisztus legyen váltságának bére. – Ó, szerencsés vétek, – mely
ilyen hatalmas és fenséges Megváltót hozott a földre…” Szent Pál azt írja:
„Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban
uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem
is, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,20–21).
De
reményt nyújt húsvét ünnepe a szenvedő embernek is.
Látszólag a bűn mellett a szenvedés az ember legreménytelenebb ügye. Buddha azt tanította, hogy minden, ami létezik, szenvedés forrása, még a jó is, mert az elvesztésétől való félelem gyötrelmet szül. Buddha az életszomj kioltásában, valamiféle „szent közömbösségében” látja – legalábbis a lelki – szenvedéstől való szabadulását, míg a fakírok a test megedzésében, érzékenységének leküzdésében látják a megoldást. A modern nyugati hedonista világ ezzel szemben a fájdalomcsillapítóktól és az élvezeti cikkektől (az alkoholtól a drogokig), illetve az élet megengedett és meg nem engedett élvezeteinek habzsolásától várja a szenvedéstől való szabadulást.
Látszólag a bűn mellett a szenvedés az ember legreménytelenebb ügye. Buddha azt tanította, hogy minden, ami létezik, szenvedés forrása, még a jó is, mert az elvesztésétől való félelem gyötrelmet szül. Buddha az életszomj kioltásában, valamiféle „szent közömbösségében” látja – legalábbis a lelki – szenvedéstől való szabadulását, míg a fakírok a test megedzésében, érzékenységének leküzdésében látják a megoldást. A modern nyugati hedonista világ ezzel szemben a fájdalomcsillapítóktól és az élvezeti cikkektől (az alkoholtól a drogokig), illetve az élet megengedett és meg nem engedett élvezeteinek habzsolásától várja a szenvedéstől való szabadulást.
A
fenti megoldások a keresztény ember számára azért elfogadhatatlanok, mert
egyrészt érzéketlenné teszik az embert az örömre is, másrészt csak ideig-óráig
védenek meg a testi-lelki fájdalomtól, utána még kiszolgáltatottabbá válunk a
szenvedésekkel szemben.
A szenvedés
problémájának megoldását Jézus húsvéti misztériumában találjuk meg: ha vele
együtt vállaljuk a szenvedést és a halált, vele együtt eljutunk a feltámadás
dicsőségére, a szónak egy bizonyos értelmében: már itt a földön. Olyanok
leszünk, mint egy Michelangelo-szobor, amely a sok-sok vésés nyomán milliók
gyönyörűségére műremekké alakult. De hasonlíthatjuk magunkat ahhoz a
gyümölcsfához is, amelyet beoltanak, és a fájdalmas beavatkozásnak köszönhetően
terem meg rajta az ízletes gyümölcs. (A fentiekkel kapcsolatban érdemes
elolvasni Babits Mihály: Psychoanalisis christiana, illetve Tóth
Árpád: Isten oltó-kése c. versét.)
A
szenvedés ezen felül arra is jó, hogy vezekelhetünk saját bűneinkért és
engesztelhetünk mindazok bűneiért, akiket szeretünk. Hasonlóvá válhatunk ahhoz
a Krisztushoz, aki Izaiás próféta jövendölése szerint a mi bűneinkért szenvedte
sebeit (vö. Iz 53,5). A másokért való kereszthordozás által gyakorolhatjuk a
legtökéletesebben a szeretetet. A szónak legmagasabb értelmében azt mondhatjuk:
csak azt szeretjük, kiért szenvedünk, csak az szeret minket, aki szenved (és
meghal) értünk.
Dsida
Jenő 17 éves korában, a szenvedő Krisztussal való mély lelki egyesülés
érzületével írta Golgotán c. versében: „Szépen szerettem ezt a
világot, – ezért teszek most ilyen nagyot: – mindent adva és semmit se kérve, –
fájdalmas szépen meghalok érte, – de harmadnapra – feltámadok.”
Végül
el kell mondanunk, hogy a húsvét reményt nyújt a küszködő embernek is.
Minden alkotásunk ki van téve a pusztulásnak. Kincseink megrozsdásodnak vagy
ellopják őket. „Bíbor leplek ronggyá válnak, – Dicsőségek füstbe szállnak.” –
mondja Gárdonyi Géza Írás a Bibliába c. versében. Nem zárhatjuk ki
annak veszélyét sem, hogy európai kultúránk pár emberöltő alatt megsemmisül,
egy esetleges kozmikus katasztrófa ellen sem vagyunk bebiztosítva. Nem tudjuk
megtervezni Egyházunk jövőjét sem. Ahogy az egykor virágzó közel-keleti és
észak-afrikai keresztény kultúra megsemmisült, ugyanúgy megsemmisülhet az
európai kereszténység is.
A
húsvét mindezen veszélyek ellenére reménnyel ruház fel minket. Remélhetjük azt,
hogy nemcsak jócselekedeteink érdemei, hanem értékes alkotásaink is elkísérnek
minket a túlsó partra. Ha tetteik elkísérhetik az üdvözülteket a mennyországba
(vö. Jel 14,13), elkísérhetik őket alkotásaik is. Ha a trónon ülő Isten
megígéri: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5), miért ne teremtené újjá
kedves gyermekének, az embernek akár rég elpusztult alkotásait is? A szentmise
IV. kánonjában kifejezzük azt a reményünket, hogy a mennyei boldogságban „az
egész teremtett világgal, amely megszabadult a bűn és a halál romlandóságából”,
dicsőítve magasztaljuk az Urat. Ebből az „egész teremtett világból” miért
kellene kizárnunk a milánói dómot, Michelangelo Pietáját, Raffaello festményeit
vagy akár a mi – jelentéktelennek látszó, ám nekünk és mennyei Atyánknak is
kedves – alkotásainkat? A Jelenések könyve olyan városnak mutatja be a
mennyországot, mint ahova „a népek odahordják kincseiket és értékeiket” (Jel
21,26).
Mindezek
mellett abban is reménykednünk kell, hogy ott értelmet nyernek azok a
jószándékú erőfeszítéseink is, amelyek itt a földön látszólag eredménytelenek
voltak. Ott, ahogy Ady mondja: „minden drága fizetség megtérül” (A szép
Húsvét). – A keresztény ember sosem csügged el, mert hisz abban a Krisztusban,
aki a teljes magáramaradottság előtt is arról beszél, hogy felmagasztalva a
kereszten „mindeneket magához vonz” (Jn 12,32), és teljes kudarcnak látszó
halála előtt azt mondta: „Beteljesedett!” (Jn 19,30).
+ Márfi
Gyulaérsek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése