Ferenc pápa: Sosincs késő a megtérésre, de sürgős, mai feladat!

Február 28-án a déli Úrangyala elimádkozásakor a Szentatya a napi evangéliumot elemezve arra buzdított, hogy sose ítéljünk meg másokat, vizsgáljuk meg, hogyan gondolkodunk Istenről, és tudatosítsuk, hogy nekünk is szükségünk van megtérésre, amelyet még ma kell elkezdeni!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A híradások sajnos nap mint nap szomorú eseményekről tudósítanak: gyilkosságok, tűzesetek, katasztrófák… A mai evangéliumi szakaszban Jézus két tragikus eseményre utal, amelyek akkoriban nagy feltűnést keltettek: a római katonák kegyetlen mészárlása a templomban, illetve Siloám tornyának leomlása Jeruzsálemben, ami tizennyolc áldozattal járt (vö. Lk 13,1–5).

Jézus ismeri hallgatóságának babonás gondolkodásmódját, és tudja, hogy az ilyesféle eseményeket helytelenül értelmezik. Azt gondolják ugyanis, hogyha azok az emberek ilyen borzasztó körülmények között haltak meg, akkor ez annak a jele, hogy Isten valamilyen súlyos bűnük miatt bünteti őket, és mintegy azt mondják: „megérdemelték”. Ha pedig valakit elkerül a szerencsétlenség, az azt jelentette az akkori ember számára, hogy úgy érezheti: „rendben vagyok”. Amazok „megérdemelték”, én viszont „rendben vagyok”.

Jézus egyértelműen elutasítja ezt a látásmódot, mert Isten nem azért engedi meg a tragédiákat, hogy megbüntesse a bűnöket; és [Jézus] kijelenti, hogy azok a szerencsétlen áldozatok egyáltalán nem voltak rosszabbak másoknál. Jézus inkább arra hívja őket, hogy ezekből a fájdalmas eseményekből mindenkire érvényes figyelmeztetést olvassanak ki, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk. Azt mondja ugyanis az őt kérdezőknek: „Ha nem tértek meg, ti is ugyanúgy elvesztek” (Lk 13,3).

Ma is, amikor különféle csapásokkal és gyászos eseményekkel találkozunk, megkísérthet bennünket, hogy az áldozatokra vagy egyenesen Istenre „hárítsuk” a felelősséget. Az evangélium azonban gondolkodásra késztet: milyen istenképünk van? Biztosak vagyunk-e abban, hogy Isten így működik? Istenfelfogásunk nem inkább a mi kivetítésünk, egy „saját képünkre és hasonlatosságunkra” alkotott Isten? Jézus pedig arra hív, hogy változtassuk meg szívünket, radikálisan változtassuk meg életünk irányát, utasítsuk el a rosszal való kiegyezést – mindannyian ezt tesszük: kiegyezünk a rosszal! –, hagyjunk fel a képmutatással – azt hiszem, szinte mindannyiunkban van egy csipetnyi képmutatás –, hogy határozottan az evangélium útjára lépjünk. De ismét az önigazolás kísért meg bennünket: „De miből kellene nekünk megtérni? Mindent egybevetve nem vagyunk-e derék emberek?” Hányszor gondoljuk ezt: „Mindent egybevetve derék ember vagyok.” Nemde? „Nem vagyunk-e hívők, sőt meglehetősen olyanok, akik gyakorolják vallásukat?” És azt hisszük, hogy így igazak vagyunk.

Sajnos valamennyien nagyon hasonlítunk egy olyan fához, amely éveken át sok jelét adta terméketlenségének. De szerencsénkre Jézus hasonló ahhoz a földműveshez, aki határt nem ismerő türelemmel még haladékot ad a terméketlen fügefának: „Hagyd meg még az idén – mondja a vincellér – […], hátha terem majd jövőre” (Lk 13,9). Egy kegyelmi „év”: Krisztus szolgálatának ideje, az egyház ideje az ő dicsőséges eljövetele előtt, életünk ideje, melyet bizonyos számú nagyböjti időszak oszt szakaszokra, ezek a megbánás és az üdvösség alkalmai, aztán az irgalmasság jubileumi évének ideje. Jézus felülmúlhatatlan türelme! Gondoltatok már arra, milyen türelmes hozzánk Isten? Végiggondoltátok már azt is, mennyire megingathatatlan az ő aggódása a bűnösökért? Mintha ennek arra kellene indítania minket, hogy türelmetlenek legyünk magunkhoz. Sosincs késő megtérni, soha! Az utolsó pillanatig: Isten türelme vár minket. Idézzük fel a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz kis történetét, amikor imádkozott azért a halálra ítélt férfiért, egy bűnözőért, aki nem akarta elfogadni az egyház megerősítő segítségét, visszautasította a papot, nem akarta; így akart meghalni. Teréz pedig imádkozott a kolostorban. És amikor az a férfi ott volt, már azon a ponton, hogy kivégzik, a paphoz fordult, megfogta a feszületet, és megcsókolta. Isten türelme! Ő velünk is, mindannyiunkkal így bánik! Hányszor – nem tudjuk, majd az égben megtudjuk –, hányszor voltunk ott, [az elbukás szélén], de az Úr megment minket: megment, mert nagy a türelme hozzánk. Ez az ő irgalmassága! Sosincs késő megtérni, de sürgős, mai feladat! Ma kell elkezdeni!

Szűz Mária támogasson minket, hogy meg tudjuk nyitni szívünket Isten kegyelme, az ő irgalma előtt, és segítsen minket, hogy sose ítéljünk meg másokat, hanem engedjük, hogy a mindennapi csapások arra késztessenek, hogy komoly lelkiismeret-vizsgálatot tartsunk és megbánjuk bűneinket.

A Szentatya szavai az Angelus után:

Kedves testvéreim!

Imámban – a ti imátokban is – mindig jelen van a menekültek drámája, akik háborúk elől és embertelen körülmények közül menekülnek. Különösképpen Görögország és más, az első vonalban fekvő országok nyújtanak nekik nagylelkű segítséget, ami minden nemzet együttműködésére szorul. Egy közös válasz hatékony lehet, és egyenlőképp tudja elosztani a terheket. Ezért eltökélten és fenntartás nélkül a tárgyalásokra kell törekedni! Ezzel egy időben örömmel fogadtam a hírt az ellenségeskedés szüneteltetéséről Szíriában, és mindenkit imára hívok, hogy ez a reménysugár enyhülést nyújtson a szenvedő lakosságnak, segítse elő a szükséges humanitárius segélyeket, és nyissa meg az utat a párbeszéd és az olyannyira vágyott béke előtt.

Ezenkívül szeretném közelségemről biztosítani a Fidzsi-szigetek népét, amelyet keményen sújtott egy pusztító ciklon. Imádkozom az áldozatokért, és mindazokért, akik igyekeznek segítséget nyújtani.

Szeretettel köszöntelek mindannyiótokat, Rómából, Olaszországból és más országokból jött zarándokok!

Köszöntöm a Danzicából érkezett híveket, a biafrai őslakosokat, a diákokat Zaragozából, Huelvából, Córdobából és Zafrából, a formenterai fiatalokat és a jaéni híveket.

Üdvözlöm az Olaszországban élő lengyel csoportokat, a híveket Casciából, Desenzano del Gardából, Vicenzából, Castiglione d’Addából és Rocca di Netóból; hasonlóképpen a számos fiatalt Tendopoli di San Gabriele dell’Addoloratából, akiket a passzionista atyák kísértek el; a rhói, cornaredói és perói oratórium fiataljait, és a Buccinascóból érkezett fiatalokat; valamint a Szeplőtelen Szűz Mária Alázatos Leányai [Suore Dimesse Figlie di Maria Immacolata] nővérek páduai iskoláját.

Köszöntöm azt a csoportot is, amely a „ritka betegségek napja” alkalmából érkezett, külön imádkozom értetek és bátorítom társaságotokat egymás segítésére.

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!