A Harmadik Lelki Ábécéskönyv 19.

Az ilyen bírálóknak hadd mondjam, hogy én mindenkinek írok és mindenkinek tanácsolom ezt a gyakorlatot, akik tisztelik Isten parancsait, bárki legyen is az, és akik megszegik parancsait, azokat emlékeztetem a kötelességeikre. Ha hallgatnak rám, akkor az a jól megfontolt tanácsom, hogy folytassák az imádságot, szakadjanak el mindattól, ami köztük és Isten közé ékelődik, és betartva Isten szent parancsait éljenek úgy, hogy ne legyen a szívükben neheztelés, mert az üdvösségüket mindenestül itt találják meg. Az élet parancsainak hívjuk ezeket, mert élesztgetik lelkünket és alakítják a tökéletes szeretet szerint, Isten előtt kedvesebbé és minden javakra méltóbbakká teszik azt. Ha valaki azzal érvel, hogy Szent Jeromos mondja: a Szentlélek kegyelme nem érinti meg a próféta szívét a házas állapotban, én ezt elhiszem, a mi célunk viszont nem az, hogy ezzel az áhítatgyakorlattal prófétákká legyünk, hanem istenszeretőkké, és kétségtelenül a házas ember is elérheti ezt, anélkül, hogy próféta lenne. Igazából, ha a házasság megfelelő életállapot egy ember számára, mint ahogy sokak számára az, akkor Isten nagyon is méltónak fogja találni őt áhítatáért, és a házas emberektől semmilyen áhítatgyakorlatot nem szabad elvitatni, ha magukénak érzik és szeretnék azt végezni. Bár Szent Jeromos azt mondta, hogy a Szentlélek nem érinti meg a házas embereket a prófétálás ajándékával, attól még lehet, hogy megérinti őket később, miután az imádságnak szentelték magukat. Nincs az a hívő keresztény, aki kétségbe vonhatná szavaimat, hacsak nem akar eretnek lenni az illető; az ugyanis eretnekség, ha tagadjuk a házasság szentségét, amelyben – tanítja az Anyaszentegyház – Isten a kegyelmét adja azoknak, akik méltóan vették föl a szentséget. A házasságot azért nevezik szentségnek, mert jele a belső kegyelemnek, amiben a pár részesül. A házasság szentségét nem Szent Domonkos vagy Szent Ferenc vagy Szent Péter alapította, hanem maga Isten az örök Atya szavai által a paradicsomban; és jóváhagyta azt az ő szent Fia is a kánai menyegzőn Galileában, ahol első csodájával örömet derített a lakodalmas vendégek szívére; továbbá megerősíti a Szentlélek, amikor kegyelmet áraszt azokra, akik a szentséget halálos bűntől mentesen fölveszik. Aki megtartja Isten szent parancsait és hűséges a házasság szentségéhez, azt semmiképpen nem szabad lebeszélni a szemlélődésről, ha gyakorolni akarja, sőt segíteni kell. Aki azt tanácsolja a házas embereknek, hogy ne imádkozzanak, az nem kevésbé komoly bűnt követ el, mint aki megtiltja nekik, hogy szerzetbe lépjenek, és az a lel kivezető, akit csak a visszatartás szándéka vezet, tudatlanságban jár el, márpedig a tudatlanság nem menti a bűnt. Manapság némelyek olyanok, mint akiket az Úr megfeddett, amikor távol akarták tartani tőle a kisgyermekeket, akik odaszaladtak Urunkhoz az utcán: "Engedjétek hozzám jönni a kicsinyeket, ne akadályozzátok őket." Kétségtelen, hogy az Úr úgy jár az utcákon és tereken, hogy egészen különleges embereket talál meg szent sugallataival, és nem elégszik meg azokkal, akik klauzúrában élnek, hanem más barátokat is akar. Szent Gergely írja az Énekek Énekét kommentálva: "Mi, akik elzárva élünk, lélekben ki kellene, hogy menjünk az utcára, ahogy a menyasszony". Ezt akkor tesszük meg, ha van bennünk elég alázat, és utánozzuk a világi emberekben azokat az egészen sajátos erényeket, amelyek által Isten bennük lakik. Van, akinek az a szakasz okoz nehézséget, ahol meg kell kövezni az állatokat, ha a hegyhez közelítenek. Nagyon helytelenül magyarázzák ezt a szakaszt, a maguk céljai szerint, és elfelejtik, hogy ugyanabban a fejezetben van egy parancs, miszerint a papot vagy embert is meg kell kövezni, ha közelít. Ez a hibás értelmezés átment a szentírási tekintélyek írásaiba és a szentek mondásaiba, miszerint világi embereket nem kell oktatni a belső imádságra. Betűnk ellene mond ennek a tanításnak, és int mindenkit, aki arra ajándékot kapott, hogy azt köteles közölni minden keresztény hívővel, aki gyakorolni kívánja ezt a szent gyakorlatot. Nem hiszem, hogy bármelyik szent vagy bármelyik igazi szentírási tekintély megtiltaná ezt, sőt, úgy gondolom, hogy Szent Pál a leveleiben semmit nem hangsúlyoz annyira, mint hogy imádságra bátorítsa a keresztényeket, hogy engedjenek az isteni dolgok utáni szent vágyakozásnak; üdvözítő Krisztusunk pedig a szegény szamariai asszonynak tanította, hogy lélekben imádkozzon, mint Isten igazi imádója, és bíztatta, hogy kérjen élő vizet, ami az a Lélek, amit minden hívő megkap.