Húsvét 3. vasárnapja

Egy darab mennyország - Martos atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Lukács evangélista egyetlen hosszú napba sűríti a Feltámadottal való találkozások történetét: reggel a sírnál „csak” egy angyal ad hírt az asszonyoknak, viszont délután az emmauszi úton, majd este újra Jeruzsálemben, maga a Feltámadt Jézus jelenik meg a tanítványoknak. A jól ismert emmauszi történet a tanítványok csalódottságától vezet hitre ébredésükig és lángoló örömükig. Az esti jeruzsálemi találkozás története is két részre osztható: az elsőben Jézus felismerése, a mester sajátos, jól ismert és mégis egészen új valósága áll a középpontban. A második viszont arra a kérdésre válaszol, milyen jelentősége van a történteknek az üdvösség nagy drámáját tekintve, és milyen jövő bontakozik ki belőle ezután. Mindkét részletre igaz, hogy értelmi erőfeszítést igényel. Jézus tapintatos, érzékeny, szelíd, de kitart abban, hogy övéinek meg kell érteni az eseményeket, s a megígért Lélek segítségével, akire az utolsó sor céloz, értő tanúkká kell válniuk.

A felismerés pillanatait a tanítványok belső zavarodottsága, illetve Jézus nyugodt és következetes jelenléte jellemzi. „Megrémülnek, félnek”, azután „örömükben még mindig nem hisznek” – olvassuk. Vajon mitől ijedtek meg? Az emberi gondolkodás történetében újra meg újra felbukkan az elképzelés, hogy a szellem több, mint a test, s ezért a testtől független léte is elképzelhető. A korabeli hitvilág szerint az efféle szellem azonban csak valamiféle korlátozott értelemben él, sőt gyakran egyenesen a gonosszal van összeköttetésben (vö. Ef 6,12; 1Tim 4,1; ApCsel 5,16 stb.). A tanítványok rettenete korábbi elképzeléseikből fakad. A borzalmasan szenvedett Jézust, akit immár békében temetni akartak, szellemként viszontlátni, szellemként, kísértetként maguk mellett tudni valóban szörnyű. A testtől kínkeservesen búcsúzó ember számára a kísértő szellemléte a lezáratlanság, az állandósult köztes lét, az örök érvényű otthontalanság képzetét nyújtja. Jézus feltámadása azonban egészen mást jelent. Messze meghaladja, amit az ember eddig sejtett saját halál utáni létének lehetőségeiről. Átalakult, mégis valóságos testi léte ezúttal a szó szerinti „elérhetőség”, „megérinthetőség” záloga. Azonosítják a keze és a lába, vagyis sebhelyei – mint Jánosnál –, és azonosítja az étkezés gesztusa, amelyre majd Péter is emlékezik, az ApCsel 10,41 szerint: „ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt”. Ez már egy darab mennyország. A tanítványok öröme, amely még mindig jelenthet túlzást, még mindig lehet a felületesség vagy a menekülés velejárója is, célhoz talál és megnyugszik Jézus békességében. Lukács nem írja le, ami itt történik: hogy a tanítványok végre hisznek Jézusban. Talán azért, mert arra utal: ha mi, az olvasók is megfontoljuk mindezt, nekünk is hinnünk „kell”.

Jézus felismerése nem csak pillanatnyi megvilágosodás. Mint az emmauszi úton, Jézus itt is feltárja övéinek az egész ószövetségi Írás értelmét. Az Írások nem közölték előre forgatókönyvszerűen a Krisztus életének és halálának részleteit. Az Írások értelmét ma is a Feltámadott jelenlétében, a benne hívők közösségében, az Atya ígéretét, vagyis a Vigasztaló Szentlelket várva fedezhetjük fel. Jézus szavai világra szóló távlatot, ünnepélyes hangulatot adnak a jelenetnek. A találkozás élményéből felelősség fakad. Názáretben Jézus megdöbbentette ismerőseit: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára.” (Lk 4,21). Most mintha nekünk mondaná szelíd és határozott békével: „Ti tanúi vagytok ezeknek.”

Húsvét 3. vasárnapja – Lk 24,35-48