Jézus Szíve, dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak, Irgalmazz nekünk!

Jézus Szíve, dúsgazdag mindazok iránt, akik hozzád folyamodnak,

Irgalmazz nekünk!

A növekedés és a gyümölcstermés nem az ember műve, hanem az Istené. Az embernek az a dolga, hogy gondoskodjék arról, hogy a mag jó földbe hulljon, a későbbiekben pedig öntözze, kapálja, gondozza a kisarjadt növényt. Így lesz a gyümölcs az ő szorgos munkájának eredménye, egyszersmind azonban annál mérhetetlenül több is: ajándék, meg nem szolgált jutalom. Ilyen gyümölcs volt Ábrahámnak Izsák. Ábrám Ábrahámmá lévén végérvényesen jó fa lett, de a gyümölcs, melyet hitének jutalmaképp megkapott, több volt, mint amire legmerészebb álmaiban gondolhatott.

A fáról még nem lehet biztosan következtetni a gyümölcsre: lehet, hogy szépen kihajtott, virágot és levelet hozott, mégsem fog teremni. S az is lehet, hogy olyan gyümölcsöt terem, amely minden várakozásunkat felülmúlja. Amikor ilyen gyümölcsöt látunk, mindig biztosak lehetünk abban, hogy Isten működött. Ehhez azonban meg kell tapasztalnunk a lelki élet sötét éjszakáját, mely a legjobban szolgálja növekedésünket. Félelmetes ez az éjszaka, mert mindattól megfoszt bennünket, ami nappal biztonságot jelentett. Idegenné, magányossá és kiszolgáltatottá tesz az éjszaka, mert fel kell hagynunk evilági reményeinkkel, természetes optimizmusunkkal. Kísértésekkel teli ez az éjszaka, mert próbára teszi hitünket, mégis ez van leginkább a javunkra, mert ilyenkor Isten maga cselekszik. Az ember ezt nem is bírná elviselni, ezért Isten álmot bocsát rá, mint Ádámra, amikor oldalából megteremtette Évát.

Urunk, Jézus Krisztus, Téged Izrael hitének és várakozásának gyümölcséül adott az Atya, Te pedig a kereszt fáján a megváltás gyümölcsét termetted számunkra, és arra választottál ki bennünket, hogy mi is gyümölcsöt teremjünk, s gyümölcsünk maradandó legyen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ne féljünk átmenni a hit sötét éjszakáján, s akár alszunk, akár ébren vagyunk, Isten országa növekedjék bennünk, és a Hozzád való tartozás édes és örök gyümölcsét teremjük.

Ferenc pápa: A keresztény tanúságtétel mindig ellenállásba ütközik, de nem vagyunk egyedül!

Ferenc pápa: A keresztény tanúságtétel mindig ellenállásba ütközik, de nem vagyunk egyedül!

A vértanúknak, a tanúságtevő tanítványoknak erőt adó reményről elmélkedett június 28-án délelőtt az általános kihallgatáson a Szentatya. Hangsúlyozta, hogy a keresztények főleg arra törekszenek, hogy Jézus életstílusát kövessék, hogy szeressenek, és ezáltal tegyenek tanúságot e bennük élő reményről.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma a keresztény reményről mint a vértanúk erőforrásáról elmélkedünk. Amikor – az evangéliumban – Jézus misszióba küldi tanítványait, nem áltatja őket a könnyű siker hiú ábrándjával. Ellenkezőleg: világosan felhívja figyelmüket arra, hogy Isten országának hirdetése mindig ellenállásba ütközik. Egy rendkívül erős kifejezéssel is él: „Mindenki gyűlöl majd titeket – gyűlöl! – az én nevem miatt” (Mt 10,22). A keresztények szeretnek, de őket nem mindig szeretik. Jézus már rögtön az elején elénk tárja ezt a valóságot: a hit megvallása kisebb-nagyobb mértékben ellenséges légkörben zajlik.

A keresztények tehát „árral szemben úszó” férfiak és nők. Ez normális, hiszen a világ a bűn jegyét hordozza magán, ami az önzés és az igazságtalanság különböző formáiban mutatkozik meg. Aki Krisztust követi, az ellentétes irányba halad. Nem a vita kedvéért, hanem hűen Isten országának logikájához, amely a remény logikája és a Jézus útmutatásain alapuló életstílusban ölt látható formát.

Az első útmutatás a szegénység. Amikor Jézus misszióba küldi övéit, szemlátomást inkább törődik a „levetkőztetésükkel”, mint a „felöltöztetésükkel”! Az a keresztény ugyanis, aki nem alázatos és nem szegény, aki nem szakad el a gazdagságtól, a hatalomtól és főképpen önmagától, az nem hasonlít Jézushoz. A keresztény úgy járja útját ebben a világban, hogy csak az úthoz lényegileg szükségeset viszi magával, a szíve viszont telve van szeretettel. Számára az az igazi vereség, ha a bosszú vagy az erőszak kísértésébe esik, ha a rosszra rosszal válaszol. Jézus azt mondja nekünk: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Tehát farkasfogak és farkaskarmok nélkül, fegyvertelenül. A kereszténynek inkább elővigyázatosnak, időnként pedig furfangosnak is kell lennie: ezek az evangélium logikája által elfogadott erények. Az erőszak viszont soha! A rossz legyőzéséhez nem használhatjuk a rossz módszereit!

A keresztény ember egyetlen ereje az evangélium. A nehéz időkben is hinnünk kell, hogy Jézus ott áll előttünk, és szüntelenül kíséri tanítványait. Az üldöztetés nem mond ellent az evangéliumnak, hanem annak részét képezi: ha Mesterünket üldözték, hogyan remélhetnénk, hogy megúszhatjuk a küzdelmet? De a keresztény ember a forgószél kellős közepén sem veszítheti el a reményt, nem gondolhatja, hogy magára maradt! Jézus biztosítja övéit: „Még hajszálaitok is mind számon vannak tartva” (Mt 10,30). Ez azt jelenti, hogy az ember egyetlen szenvedése, még a legrövidebb ideig tartó és legrejtettebb sem kerüli el Isten figyelmét. Isten lát, biztosan megvéd és megment minket. Van ugyanis közöttünk Valaki, aki erősebb a rossznál, erősebb a maffiánál, a sötét ármányoknál, azoknál, akik az elkeseredett emberek bőrén nyerészkednek, akik zsarnokoskodva elnyomják a többieket… Valaki, aki kezdettől fogva meghallja Ábel vérének hangját, mely felkiált a földről.

A keresztényeknek tehát mindig a világ „másik oldalán” kell lenniük, a világ Isten által választott oldalán: nem az üldözők, hanem az üldözöttek oldalán; nem az önteltek, hanem a szelídek oldalán; nem a szélhámosok, hanem azok oldalán, akik alávetik magukat az igazságnak; nem a csalók, hanem a becsületesek oldalán.

Ezt a Jézus stílusához – a remény stílusához – való, halálig tartó hűséget az első keresztények egy gyönyörű szóval mártíriumnak nevezték, ami tanúságtételt jelent. A rendelkezésre álló szókészletből mást is választhattak volna, hívhatták volna hősiességnek, lemondásnak, önfeláldozásnak. A kezdeti kor keresztényei viszont egy olyan szóval nevezték el, amely a tanítványság illatát árasztja. A vértanúk nem önmagukért élnek, nem saját elgondolásaikért küzdenek, és csak az evangélium melletti hűség miatt fogadják el, hogy meg kell halniuk. A vértanúság nem is a keresztény élet legmagasabb eszménye, mert felette ott a szeretet, vagyis az Isten és a felebarát iránti szeretet. Ezt pompásan megfogalmazza Pál apostol a szeretethimnuszban, amelyben szereteten az Isten és a felebarát iránti szeretetet érti: „Még ha egész vagyonomat is szétosztanám, és testemről is lemondanék, hogy dicsekedhessek, de szeretet nincs bennem: mit sem használ nekem” (1Kor 13,3). Visszataszító a keresztényeknek az a gondolat, hogy az öngyilkos merénylőket „vértanúknak” lehessen nevezni: ezeknek az embereknek a halálában semmi sincs, aminek köze lenne Isten gyermekeinek magatartásához.

Amikor a régi idők és a mai kor sok vértanújának történetét olvassuk – és manapság több vértanú van, mint az első időkben –, időnként elcsodálkozunk azon, micsoda lelkierővel néztek szembe a megpróbáltatásokkal. Ez a lelkierő a bennük működő erős remény jele: az a biztos remény, hogy semmi és senki nem szakíthatja el őket Istennek a Jézus Krisztusban nekünk adott szeretetétől (vö. Róm 8,38–39).

Isten adjon erőt, hogy mindig az ő tanúságtevői legyünk! Adja meg nekünk, hogy megéljük a keresztény reményt, főleg abban a rejtett vértanúságban, hogy jót teszünk és szeretettel teljesítjük mindennapi kötelességeinket. Köszönöm!

Évközi tizenkettedik hét szerdája

Évközi tizenkettedik hét szerdája

A szél, amely viszi a homokszemeket a sivatagban, az egyik helyről a másikra fújja azokat, itt rombolva, másutt építve. A tenger hullámai évszázadokon keresztül formálják a partot, s ezt az egyik ember pusztításnak, a másik építésnek nevezi. Most akkor épít vagy rombol a szél és a tenger?
Az emberi cselekedetek megítélésével is ugyanígy vagyunk. Nehezen tudjuk eldönteni mások tetteiről, hogy azok jók-e vagy rosszak. A magunk cselekedeteinek a következményeit sem tudjuk előre kiszámítani. De az idő múltával, a gyümölcsérés idején sok mindenre fény derül. Erre vonatkozik Jézus kijelentése a mai evangéliumban: „minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” Sokszor abba a hibába esünk, hogy türelmetlenek vagyunk. Nincs türelmünk ahhoz, hogy megvárjuk a gyümölcsérés idejét. Ilyenkor elhamarkodottan, meggondolatlanul ítélkezünk, nincs még rálátásunk az eseményekre és azok következményeire, nem látjuk még az összefüggéseket. Az Úr szava türelemre, higgadtságra int minket. Eljön majd az idő, amikor mindenkinek színt kell vallania, s mindenről kiderül az igazság.
Vezessen minket mindig jószándék, és a jó és a rossz megkülönböztetésének Szentlelke! Alapmagatartásunk ne a bizalmatlanság legyen, hanem igyekezzünk mindig a jót feltételezni mindenkiről!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket életünk során, hogy eljussunk az örökkévalóságba!