Kik tizenkét székekben
ülvén, az Izraelnek tizenkét nemzetségét ítélni fogjátok (ApCsel.
4).
Ments meg, Uram minket!
„Bárcsak
te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” – „Nagyon
sírtam” – pontosabban sír a lelkem, mert megértettem most, e szavak értelmét! A
lelkem sír, zokog, és sajog! Mert rá kellett jönnöm, hogy e szavak jelentését a
lelki szemeimmel kell érzékelnem, látnom, és nem a világlátásommal, materiális
érzékelésemmel kell érzékelnem! Mert amiről itt szó van, az nem fizikai
történésről szól, hanem a lelkiekről: kik az ellenségeim? Hát azok, akik nem a
testet, hanem a lelket képesek kitiporni az emberből! És ez az, amit ma
tapasztalhatok! Mert sivár lett Európa, a civilizált világ! Elvesztettük
lelkiismeretünket, lelki látásunkat! Jellegtelen, jelentéktelen és jeltelen
lett e nemzedék! Már nem hiszünk természetfölöttiségünkben, a megölt bárány
számunkra már nem áldozat! A kereszténység már nem az, amiről a biblia így
beszél! Már nem is értjük Isten szavainak jelentését. Magyarázzuk, de nem
értjük!
„Most
azonban el van rejtve a szemed elől.” – Ez a figyelmeztetés! Ez az a gondolat,
amire fel kell kapnom a fejem: mit mondasz? „Most” – hallom! És mélyen belém
vág ez a szó, no meg: Nem veszed észre, hogy mire nem figyeltél eddig? Mit nem
vettél észre? Mit értettél félre? Mit hagytál, hogy félre értsél?
„ …
ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől” –
Bárcsak értenénk e szavakat, e szavak súlyát! Mert hol az a keresztény
lelkület, mely igényli a szakralitást, a természetfeletti jelentést kutatja,
mert érzékelni akarja, és megragadni. Csak azért, mert szükségét érzi,
szomjúhozza, éhezi azt a közeget, melyhez tartozónak érzi magát?! Melyhez
tartozni akar, mert nem a világgal akar rokonságra lelni! Mert értem, hogy nem
lehet két úrnak szolgálni, és egyet is értek ezzel! - Nincs, kihűlt, elfogyott!
Legalább is olyan mértékben nincs jelen a világunkban ez a lelkület, ami képes
lehetne hatni a világra. Befolyásolni, eltéríteni attól a téves irányától,
amerre rohan, eszét vesztetten. Mert a mai világ egy olyan rohanó közeg, mely
már fél megállni és csendet elviselni, melyben megszólalni képes lehet a Lélek,
mely benne kapkod levegő után, de már nem juthat hozzá. Mert az ember, ez a
sajnálatra méltó teremtmény, mint űzött vad félelemtől ziháltan csörtet,
összetipor mindent, maga sem érti mi a baja. És nincs keresztény, aki észhez
téríthetné, vagy figyelmeztethetné! Nincs! Ne merjem állítani az ellenkezőjét,
mert akkor csak növelem felelősségemet!
„Földre
tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak” – de, mert már
elveszítettük transzcendens látásunkat, a misztérium iránti érzékenységünket,
már fel sem fogjuk, hogy eltiportak. Mert miben különbözik egy keresztény
életformája, létállapota egy világi emberétől? Semmiben, hacsak annyiban nem,
hogy a kötelező liturgiát megkísérli, kényszeredetten, kötelezvényként
belepréselni az életébe. De már annak szakralitása nem fér bele. A szentségi
ereje a keresztény liturgiának már elhalványult, már nem értjük. Ezért
panaszkodik a liturgikus cselekmény okán a keresztény ember.
„… nem
hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” – Én úgy
gondolom, hogy a mai szentlecke utolsó idézetét hibásan fordították, de mert
így szeretnénk hallani! A helyes fordítása ez lehet: „Méltó vagy, Uram, hogy
elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel
megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és
Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, hogy
uralkodjanak a föld felett!” –
Eltévedtünk: mert nem a föld felett uralkodunk, hanem a földön, Istenen akarunk
uralkodni! Királyságunkat, papságunkat rosszul értjük! Nem Istent szolgáljuk,
hanem a világot. Azt a világot, melynek fejedelme a sátán, a gonosz szellem!
Nem ismertük fel, hogy látogatóban vagyunk ezen a földön, azért, hogy e földön
végbe mehessen az üdvösség csodálatos terve, a megváltás műve!
Csupán
három verssor a mai evangélium! De velős és kemény szavak, hogy akinek van füle
hallja meg! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan szólnak a mai papság
prédikációi. Ki veszi magára e szavak súlyát, és ki mer e szavak fényében
alázatossá lenni!
Ugyan,
és ez a gondolat most kap fényt bennem: mit jelenthet az, hogy Istent
dicsőíteni? Mivel lehetek képes én, az ember Istent dicsőíteni? Mert szép és
lelket bíborba, bársonyba öltöztető az, ha dicsőítő ima alkalmakat rendezünk,
ahol énekszóval dicsőítjük az Istent. De valljuk meg, hogy ez nem több mint
örömködés, magam számára szerzek, csikarok ki örömöt! Mert Isten dicsőítésére,
dicsőségére nem elég ez! Isten nem ebben fog megdicsőülni, hanem abban, ha én,
akit Ő kiválasztott, megjelölt, akibe bizalmát helyezi, én képes vagyok jellé
lenni a világban! Más lenni, mint amilyen a világ! Ellenpontja a világnak! Abba
a másik serpenyőbe át ugrok, és abban a serpenyőben lévő értékké tudok válni –
ahogy tegnap hallottam, hogy a kapott kincsemet megsokszorozom -, olyan értékké
növelem, hogy a mérleg nyelve átbillenjen. Isten szándéka váljon a világban –
az én világomban – olyan értékké, amire oda figyel a világ, ami „divatossá”,
követendővé válik a világ számára! Mert az ember boldogságra vágyakozik, és
eredendően jóra való, jó szándékú, csak nincs aki bizonyosságot adna számára
arról, hogy valójában mi lehet jó a számára. Látnom kell, hogy a tömegek az
után mennek, amiben hinni tudnak. Abban akarnak hinni, amit jónak vélnek, amíg
nem csalódnak benne! Mára azért fordult el a világunk a kereszténységtől, mert
hiteltelenné tettük Krisztus tanítását. Mi bizonyítottuk be róla, hogy nem
lehet követni, akiknek dolga az lett volna, hogy meggyőzzük a világot arról,
hogy ez az egyedüli helyes út! Sürgősen lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk,
bűnbánatot, és visszatérni a gyökerekhez, a szegény egyházhoz, a magunk
szegénységéhez, hogy újra közösségre léphessünk Krisztussal!
Nem
lehetünk képmutatók! Világosan kell beszélnünk arról, hogy Krisztus szavai elsősorban
azokhoz, azoknak szól, akik Vele közösséget hajlandók alkotni, akik Neki
elkötelezetteknek tartják magukat, és nem a világba próbál bekiabálni! Ha mi
nem vesszük magunkra a szavait, csak úgy általánossággal értelmezzük, és
magyarázzuk, akkor bizony mi azok vagyunk, akik a mínánkat eldugtuk, nehogy azt
is elveszítsük, amink van. A helyett, hogy mernénk azt kockáztatni, annak
reményében, hogy képesek lehetünk megsokszorozni, hiszen, azért bízta ránk a
Királyunk, mert bízik bennem!
Mennyei
Atya! Kérem a Te személyes kegyelmedet, áldásodat rám, szentelj meg, és újíts
meg, Önmagadban, és Krisztusban a Szentlélek ereje által, hogy képes legyek én
megváltozni, megtisztulni hitemben és emberségemben! Láttatni akarlak téged, és
azt a tiszta szentségedet, mely megváltást akar minden embernek! Ámen
Bejegyzések
