2016. november 18., péntek

ÉVKÖZI HARMINCHARMADIK HÉT PÉNTEKJE



ÉVKÖZI HARMINCHARMADIK HÉT PÉNTEKJE


Lukács evangélista egészen röviden írja le a templom megtisztításának, a kereskedők kiűzésének eseményét. Figyelmünket elsősorban nem e prófétai cselekedetre akarja irányítani, hanem arra, hogy Jézus mintegy birtokba veszi a templomot, Atyjának házát, és tanítani kezd ezen a helyen.
Nem csak időnként, hanem minden nap eljön a templomba, amely immár találkozóhely lesz azokkal, akik hallgatni akarják őt. A fogadtatás kettős. A nép odaadó figyelemmel hallgatja őt. Vándorútja során is tömegek keresték őt, mert felismerték újszerű tanításában Isten üzenetét és örömhírét. Most a jeruzsálemi templomba is sokan érkeznek, hogy hallhassák őt. Fellépése nem csak a közelgő ünnep miatt felemelő, hanem azért is, mert egyedül ő méltó arra, hogy ezen a szent helyen Isten üzenetét közvetítse.
A hallgatóság körében jelen vannak az írástudók, a törvénytudók, a vallási vezetők is. Ők más lelkülettel hallgatják. Ők eltűrték az Isten házában a kereskedést. Nem értik vagy nem akarják érteni az Úr jelképes cselekedetét, nem értenek egyet tanításával, ezért szembefordulnak vele, az életére törnek.
Ha igaz bűnbánattal megtisztítjuk lelkünket, azaz eltávolítunk belőle mindent, ami beszennyezi, s ami gátol bennünket az üdvösség útján, akkor képesek leszünk arra, hogy odaadó figyelemmel hallgassuk Jézust, aki előttünk is feltárja az üdvözítő örömhírt.
© Horváth István Sándor

Imádság

Istenem, minden a végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért hálát adok. Hálás vagyok azért, amit adtál, s amit elvettél. Hálás vagyok jó képességeimért és gyengeségeimért egyaránt. Hálás vagyok az örömért és szenvedésért. Hálás vagyok segítségedért és életem nehéz helyzeteiért. Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz.
 


2016. november 17., csütörtök

Kik tizenkét székekben ülvén, az Izraelnek tizenkét nemzetségét ítélni fogjátok



Kik tizenkét székekben ülvén, az Izraelnek tizenkét nemzetségét ítélni fogjátok (ApCsel. 4).
Ments meg, Uram minket! 



„Bárcsak te is felismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál!” – „Nagyon sírtam” – pontosabban sír a lelkem, mert megértettem most, e szavak értelmét! A lelkem sír, zokog, és sajog! Mert rá kellett jönnöm, hogy e szavak jelentését a lelki szemeimmel kell érzékelnem, látnom, és nem a világlátásommal, materiális érzékelésemmel kell érzékelnem! Mert amiről itt szó van, az nem fizikai történésről szól, hanem a lelkiekről: kik az ellenségeim? Hát azok, akik nem a testet, hanem a lelket képesek kitiporni az emberből! És ez az, amit ma tapasztalhatok! Mert sivár lett Európa, a civilizált világ! Elvesztettük lelkiismeretünket, lelki látásunkat! Jellegtelen, jelentéktelen és jeltelen lett e nemzedék! Már nem hiszünk természetfölöttiségünkben, a megölt bárány számunkra már nem áldozat! A kereszténység már nem az, amiről a biblia így beszél! Már nem is értjük Isten szavainak jelentését. Magyarázzuk, de nem értjük!
„Most azonban el van rejtve a szemed elől.” – Ez a figyelmeztetés! Ez az a gondolat, amire fel kell kapnom a fejem: mit mondasz? „Most” – hallom! És mélyen belém vág ez a szó, no meg: Nem veszed észre, hogy mire nem figyeltél eddig? Mit nem vettél észre? Mit értettél félre? Mit hagytál, hogy félre értsél?
„ … ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől” – Bárcsak értenénk e szavakat, e szavak súlyát! Mert hol az a keresztény lelkület, mely igényli a szakralitást, a természetfeletti jelentést kutatja, mert érzékelni akarja, és megragadni. Csak azért, mert szükségét érzi, szomjúhozza, éhezi azt a közeget, melyhez tartozónak érzi magát?! Melyhez tartozni akar, mert nem a világgal akar rokonságra lelni! Mert értem, hogy nem lehet két úrnak szolgálni, és egyet is értek ezzel! - Nincs, kihűlt, elfogyott! Legalább is olyan mértékben nincs jelen a világunkban ez a lelkület, ami képes lehetne hatni a világra. Befolyásolni, eltéríteni attól a téves irányától, amerre rohan, eszét vesztetten. Mert a mai világ egy olyan rohanó közeg, mely már fél megállni és csendet elviselni, melyben megszólalni képes lehet a Lélek, mely benne kapkod levegő után, de már nem juthat hozzá. Mert az ember, ez a sajnálatra méltó teremtmény, mint űzött vad félelemtől ziháltan csörtet, összetipor mindent, maga sem érti mi a baja. És nincs keresztény, aki észhez téríthetné, vagy figyelmeztethetné! Nincs! Ne merjem állítani az ellenkezőjét, mert akkor csak növelem felelősségemet!
„Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak” – de, mert már elveszítettük transzcendens látásunkat, a misztérium iránti érzékenységünket, már fel sem fogjuk, hogy eltiportak. Mert miben különbözik egy keresztény életformája, létállapota egy világi emberétől? Semmiben, hacsak annyiban nem, hogy a kötelező liturgiát megkísérli, kényszeredetten, kötelezvényként belepréselni az életébe. De már annak szakralitása nem fér bele. A szentségi ereje a keresztény liturgiának már elhalványult, már nem értjük. Ezért panaszkodik a liturgikus cselekmény okán a keresztény ember.
„… nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” – Én úgy gondolom, hogy a mai szentlecke utolsó idézetét hibásan fordították, de mert így szeretnénk hallani! A helyes fordítása ez lehet: „Méltó vagy, Uram, hogy elvedd a könyvet, és felnyisd annak pecsétjeit, mert megöltek, és saját véreddel megváltottál Istennek, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és Istenünk királyságává és papjaivá tetted őket, hogy uralkodjanak a föld felett!” – Eltévedtünk: mert nem a föld felett uralkodunk, hanem a földön, Istenen akarunk uralkodni! Királyságunkat, papságunkat rosszul értjük! Nem Istent szolgáljuk, hanem a világot. Azt a világot, melynek fejedelme a sátán, a gonosz szellem! Nem ismertük fel, hogy látogatóban vagyunk ezen a földön, azért, hogy e földön végbe mehessen az üdvösség csodálatos terve, a megváltás műve!
Csupán három verssor a mai evangélium! De velős és kemény szavak, hogy akinek van füle hallja meg! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan szólnak a mai papság prédikációi. Ki veszi magára e szavak súlyát, és ki mer e szavak fényében alázatossá lenni!
Ugyan, és ez a gondolat most kap fényt bennem: mit jelenthet az, hogy Istent dicsőíteni? Mivel lehetek képes én, az ember Istent dicsőíteni? Mert szép és lelket bíborba, bársonyba öltöztető az, ha dicsőítő ima alkalmakat rendezünk, ahol énekszóval dicsőítjük az Istent. De valljuk meg, hogy ez nem több mint örömködés, magam számára szerzek, csikarok ki örömöt! Mert Isten dicsőítésére, dicsőségére nem elég ez! Isten nem ebben fog megdicsőülni, hanem abban, ha én, akit Ő kiválasztott, megjelölt, akibe bizalmát helyezi, én képes vagyok jellé lenni a világban! Más lenni, mint amilyen a világ! Ellenpontja a világnak! Abba a másik serpenyőbe át ugrok, és abban a serpenyőben lévő értékké tudok válni – ahogy tegnap hallottam, hogy a kapott kincsemet megsokszorozom -, olyan értékké növelem, hogy a mérleg nyelve átbillenjen. Isten szándéka váljon a világban – az én világomban – olyan értékké, amire oda figyel a világ, ami „divatossá”, követendővé válik a világ számára! Mert az ember boldogságra vágyakozik, és eredendően jóra való, jó szándékú, csak nincs aki bizonyosságot adna számára arról, hogy valójában mi lehet jó a számára. Látnom kell, hogy a tömegek az után mennek, amiben hinni tudnak. Abban akarnak hinni, amit jónak vélnek, amíg nem csalódnak benne! Mára azért fordult el a világunk a kereszténységtől, mert hiteltelenné tettük Krisztus tanítását. Mi bizonyítottuk be róla, hogy nem lehet követni, akiknek dolga az lett volna, hogy meggyőzzük a világot arról, hogy ez az egyedüli helyes út! Sürgősen lelkiismeretvizsgálatot kell tartanunk, bűnbánatot, és visszatérni a gyökerekhez, a szegény egyházhoz, a magunk szegénységéhez, hogy újra közösségre léphessünk Krisztussal!
Nem lehetünk képmutatók! Világosan kell beszélnünk arról, hogy Krisztus szavai elsősorban azokhoz, azoknak szól, akik Vele közösséget hajlandók alkotni, akik Neki elkötelezetteknek tartják magukat, és nem a világba próbál bekiabálni! Ha mi nem vesszük magunkra a szavait, csak úgy általánossággal értelmezzük, és magyarázzuk, akkor bizony mi azok vagyunk, akik a mínánkat eldugtuk, nehogy azt is elveszítsük, amink van. A helyett, hogy mernénk azt kockáztatni, annak reményében, hogy képesek lehetünk megsokszorozni, hiszen, azért bízta ránk a Királyunk, mert bízik bennem!
Mennyei Atya! Kérem a Te személyes kegyelmedet, áldásodat rám, szentelj meg, és újíts meg, Önmagadban, és Krisztusban a Szentlélek ereje által, hogy képes legyek én megváltozni, megtisztulni hitemben és emberségemben! Láttatni akarlak téged, és azt a tiszta szentségedet, mely megváltást akar minden embernek! Ámen


Himnusz CCCLIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Örök sugár, szép verőfény,
fogyhatatlan napvilág,
a gyászos éjt te győzöd le,
a fényt újra meghozod,
poklunkat te rombolod le,
elménk benned földerül.
Ha felragyogsz, felébredünk,
ha szólítasz, felkelünk,
te adod meg boldogságunk,
de ha elhagysz, jaj nekünk;
te mentesz meg a haláltól,
sugaraddal fénybe vonsz.
Éj és világ legyőzői
csak általad lehetünk;
boldog fényed, örök Isten,
kérünk, add meg minekünk:
azt a fényt, mely nem sötétül,
mert fényforrás ő maga!
Áldunk téged és Atyádat,
s áldjuk együtt Lelkedet,
a Hármas-egy Istenséget,
békét, fényt és életet,
s neve minden másnál drágább,
minden méznél édesebb! Ámen.