Szent Anna 8.

Szent Kleofás, Szent Annának férfi öccsétől való unokafia,

Mikor volt Izrael igazából fogságban, idegen földön? Akkor-e, amikor fiait elhurcolták szülőföldjükről, de hallotta Isten vigasztaló ígéretét, vagy akkor, amikor még saját hazájában, politikai szabadságban élt, ám bálványistenek és saját bűnei hálójában vergődött? És mi vajon akkor vagyunk-e fogságban, amikor szenvedések és különféle megpróbáltatások érnek minket, de napról napra élhetünk a szentségek által Isten kegyelmi ajándékaival, vagy pedig ha jól megy a sorunk, de életünket bűnös megalkuvások terhelik? Amíg szentáldozáshoz járulhatunk, hol az igazi megpróbáltatás? Nem az lenne a legnagyobb megpróbáltatás, ha halálos bűneink, szentségtörő életállapotunk miatt, amelyekhez ragaszkodunk, nem járulhatnánk a szentáldozáshoz?

Amikor a rabság és a szabadság tartalmán elmélkedünk, és különösen a megpróbáltatások órájában gyógyító lehet, ha azt a világot állítjuk a szemünk elé, amely az Úr választottainak osztályrésze örök időkre: ünnepi asztal, menyegzős lakoma, boldog hazaérkezés az atyai házba… Jézus nem vetette meg, hanem értékelte és élvezte e földi élet javait, a finom ételt, a jó bort, a kellemes társaságot, de sohasem önmagukban, hanem azért, mert az Atya ajándékát látta bennük. Azt a világot, melyet a sátán kínált fel neki, minden szépségével és gazdagságával együtt visszautasította, mert a mennyek országa örömének lényege az Atyával és a benne egymással fennálló közösség. Hordozzuk szívünkben a mennyei Jeruzsálemről szóló látomást, ahol az Istennel való életszövetség ragyogásában fürdik a szent város, hiszen az Úr minden egyes megkeresztelt emberrel, velünk is szövetséget kötött: „Az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek leszek.”

Urunk Jézus, vezesd tekintetünket, hogy e világ örömeit és megpróbáltatásait a Te halálod és feltámadásod húsvéti fényében lássuk, neveld fantáziánkat, hogy a körül a jövő körül forogjon, ami a múltban már megvalósult Benned. Szentlelkeddel adj lendületet lehangolódó érzelmeinknek és lanyhuló akaratunknak, hogy mindenekfelett azzal azonosuljunk és arra törekedjünk, ami Nálad vár minket az Atya jobbján, örök örömben és el nem múló dicsőségben.

 

Himnusz CCIVL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Éj és homály és fellegek,

örvények és ködtorlaszok,

fehér az ég, már kél a fény:

Krisztus van itt, távozzatok!

A föld homálya megtörik,

a fény dárdája éjt szalaszt,

a tárgyak színe felragyog:

az Isten napja visszatér.

Lelkünkben így sápadjon el

minden fortélyos bűnhomály,

felhőink Isten tépje szét,

szívünkben ő legyen király.

Krisztus, csak téged ismerünk,

szép tiszta szívvel, egyszerűn

és térden állva, könny között

megkérlel gyarló énekünk.

Érzékeinkre, jöjj, ügyelj,

és vizsgáld végig életünk:

sok ott a szürkeség, a szenny,

szent fényed árja mossa meg.

Krisztus, kegyelmes nagy Király,

neked s Atyádnak tisztelet,

s a Szentléleknek is veled

időtlen századok során. Ámen.

Ferenc pápa: „A fiatalok mondanak ostobaságokat és mondanak jó dolgokat, mint mi!”

Ferenc pápa sajtótájékoztatója a Krakkóból Rómába tartó repülőúton 2016. július 31-én.

Érintett témák: Milyennek látta Lengyelországot? A fiatalok nyelvezetét, nehézségeit ismerő beszédek. Miért nem emeli fel a hangját a török puccsot követő tisztogatás miatt? Pedofíliavád Pell bíborossal szemben. Közvetít a Vatikán Venezuela ügyében? Miért erőszakról, miért nem iszlám erőszakról beszél? Az első terrorizmust a pénzimádat jelenti. Elmegy-e 2019-ben Panamavárosba? Elköszönés Lombardi atyától.

Az újságírókkal folytatott beszélgetés teljes magyar fordítását közöljük.

Federico Lombardi:
– Szentatya, nagyon köszönjük, hogy itt van velünk, visszatérőben erről az [apostoli] útról. A ma esti zivatar ellenére, azt hiszem, minden annyira jól ment, hogy valamennyien nagyon boldogok és elégedettek lehetünk, és reméljük, Ön is így érezte magát ezekben a napokban. Ahogyan szoktuk, felteszünk Önnek néhány kérdést. De ha szeretne valamit bevezetésül mondani, szívesen hallgatjuk.

Ferenc pápa:
– Jó estét kívánok, s köszönetet mondok munkátokért és társaságotokért. Szeretném kifejezni nektek, mert munkatársai vagytok, őszinte részvétemet Anna Maria Jacobini halála miatt. [Péntek este az olasz televízió – RAI – ötvennyolc éves munkatársa, újságíró-riportere váratlan elhunyt Krakkóban – a ford.] Ma fogadtam a húgát, az unokaöccsével és unokahúgával, nagyon le voltak sújtva. Szomorú eseménye ez ennek az útnak.

Azután szeretnék köszönetet mondani Lombardi atyának és Mauro De Horatisnak, mert ez az utolsó út, amelyre eljöttek velünk. Lombardi atya huszonöt évet a Vatikáni Rádiónál töltött, aztán tíz évet a Sajtóközpontban. Mauro pedig harminchét éven keresztül a csomagok felelőse volt a repülőutakon. Nagyon szépen köszönöm, Mauro és Lombardi atya! A végén majd ezzel a tortával mondunk köszönetet nekik…

Most pedig rendelkezésetekre állok. Az utunk rövid, ezennel nagyon gyorsan kell haladnunk.

Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Az első kérdést egy lengyel kolléganőnk teszi fel, hiszen az a szokás, hogy az első kérdező mindig a meglátogatott ország képviselője. Öné a szó, Magdalena Wolinska, a Lengyel Televíziótól.

Magdalena Wolinska – Tvp (Lengyel Televízió):
– Szentatya, első beszédében a Wawel-dombon, rögtön Krakkóba érkezése után [a királyi palotánál, az állami vezetőkkel, a civil társadalom képviselőivel és a diplomáciai testülettel való találkozáskor – a ford.], azt mondta, örül annak, hogy Közép-Kelet-Európát éppen Lengyelországgal kezdheti megismerni. Nemzetünk nevében azt szeretném kérdezni Öntől, milyennek élte meg ezt a Lengyelországot ezekben a napokban. Milyennek látta?

Ferenc pápa:
– Különleges Lengyelországot láttam, mert ezt a Lengyelországot most újra megszállták, de ezúttal a fiatalok! Krakkó, az alapján, amit láttam, nagyon szép. A Lengyel nép nagyon lelkes… Nézzük csak ezt az estét: bár esett az eső, az utakon végig, nemcsak a fiatalok, hanem az öreg nénik is… Jóság, nemesség [sugárzik belőlük]. Volt már alkalmam megismerni lengyeleket, amikor kisgyerek voltam: ahol édesapám dolgozott, oda sok lengyel jött dolgozni, a háború után. Jó emberek voltak… és ez megmaradt a szívemben. Most ugyanezzel a jósággal találkoztam nálatok. Szépség. Köszönöm!

Federico Lombardi:
– Most megadjuk a szót egy másik lengyel kolléganőnknek, Ursula Rzepczaknak, a Polsat tévécsatornától.

Urzula Rzepczak – Polsat:
– Szentatya, fiatal gyermekeinket nagyon megérintették az Ön szavai, amelyek nagyon összhangban voltak az ő valóságukkal és problémáikkal. De Ön a fiatalok nyelvének tipikus szavait és kifejezéseit is használta beszédeiben. Hogyan készült fel? Hogyan tudott ilyen sok, életükhöz, nehézségeikhez közeli példát mondani, és a saját szóhasználatukkal?

Ferenc pápa:
– Én örülök, ha fiatalokkal beszélgethetek. És örömmel hallgatom meg a fiatalokat. Mindig nehéz helyzetbe hoznak, mert mindig olyan dolgokat mondanak nekem, amelyekre én nem vagy csak félig gondoltam. A nyugtalan fiatalok, a találékony fiatalok… Örülök nekik, és innen veszem a szóhasználatukat. Rengetegszer meg kell kérdeznem: „Hát ez meg mit jelent?”, és ők elmagyarázzák, mit jelent. Örömmel beszélgetek velük. Ők jelentik a mi jövőnket, és beszélnünk kell velük. Fontos ez a múlt és jövő közötti párbeszéd! Ezért hangsúlyozom annyira a fiatalok és nagyszülők közötti kapcsolatot, és amikor „nagyszülőket” említek, ezen a legöregebbeket és a nem annyira öregeket értem – én is közéjük tartozom! –, hogy átadjuk a tapasztalatunkat, hogy ők meghallgassák a múltat, a történelmet, és belekapaszkodva továbbvigyék azt a jelen bátorságával, ahogyan azt ma este mondtam [az ifjúsági találkozó önkénteseinek – a ford.]. Fontos, nagyon fontos! Nem örülök, amikor azt hallom: „Ezek a mai fiatalok ostobaságokat beszélnek!” Mi is beszélünk rengeteg ostobaságot! A fiatalok mondanak ostobaságokat és mondanak jó dolgokat, mint mi, mint mindenki! De meg kell hallgatni őket, beszélgetni kell velük, mert nekünk tanulnunk kell tőlük, nekik pedig tanulniuk kell tőlünk. Ez az igazság. És így megy előre a történelem, így halad, bezárkózások és cenzúrák nélkül. Nem tudom, de így van. Így tanulom meg ezeket a szavakat.

Federico Lombardi:
– Nagyon köszönjük! Most pedig Marco Ansaldónak adjuk meg a szót, a La Repubblica-tól, ő az olasz csoportot képviseli.

Marco Ansaldo – La Repubblica:
– Szentatya, a puccs elfojtása Törökországban és a puccsot követő tizenöt nap intézkedései, szinte az összes nemzetközi megfigyelő szerint, valószínűleg súlyosabbak, mint az államcsíny. Teljes embercsoportokra csaptak le: katonák, köztisztviselők, diplomaták, újságírók. A török kormány adatait idézem: több mint tizenháromezer letartóztatottról, továbbá ötvenezer „célba vettről” van szó. Ez tisztogatás. Tegnapelőtt Recep Tayyip Erdoǧan elnök a külföldi kritikákra azt mondta: „Törődjetek a magatok dolgával!” Azt szeretnénk kérdezni Öntől: Ön eddig miért nem lépett közbe, miért nem beszélt? Fél esetleg, hogy következményei lehetnének a Törökországban élő katolikus kisebbségre? Köszönöm.

Ferenc pápa:
– Amikor mondanom kellett valamit, ami nem tetszett Törökországnak, de amiben én biztos voltam, akkor megmondtam, aztán jöttek az általatok ismert következmények. Kimondtam azokat a szavakat… Biztos voltam. [Júniusban Ferenc pápa örmény népirtásról beszélt, mire a török kormány behívatta a Szentszék nagykövetét, a külügyminiszter pedig hosszú közleményben vallási alapú hátrányos megkülönböztetéssel és keresztes hadjáratú mentalitással vádolta meg a pápát – a ford.] Nem beszéltem, mert a kapott információkból még nem látom biztosan, mi történik ott. Meghallgatom az információkat, amelyek az Államtitkárságra érkeznek, és valamelyik fontos politikai elemző álláspontját is. Tanulmányozom a helyzetet az Államtitkárság munkatársaival is, de a helyzet még nem világos. Igaz, mindig kerülni kell, hogy a katolikusoknak baja essen – és mindannyian ezt tesszük –, de nem az igazság árán. Létezik a megfontoltság erénye – mit, mikor és hogyan kell mondani –, de az én esetemben – ti vagytok a megmondhatói –, hogy amikor mondanom kellett valamit Törökországgal kapcsolatban, azt megmondtam.

Federico Lombardi:
– Most átadjuk a szót Frances D’Emiliónak, aki a nagy angol hírügynökségnek, az Associated Pressnek a munkatársa.

Frances D’Emilio – Associated Press:
– Jó estét kívánok! Az én kérdésem egy olyan kérdés, amelyet sokan feltesznek a napokban, mert napvilágra került Ausztráliában, hogy az ausztrál rendőrség új vádak alapján vizsgálatot indított Pell bíboros ellen, és ez alkalommal gyermekbántalmazás a vád, ez pedig nagyon eltér a korábbi vádaktól. [George Pell a Római Kúriában a gazdagsági titkárság vezetője, a pápát közvetlenül segítő kilenctagú bíborosi bizottság tagja, hetvenöt éves – a ford.] A kérdés, amelyet én felteszek, és amelyet sokan mások feltettek: Ön szerint mi lenne a helyes dolog, mit kellene tennie Pell bíborosnak ebben a súlyos helyzetben, hiszen igen fontos pozíciót tölt be és élvezi az Ön bizalmát?

Ferenc pápa:
– Köszönöm. Az első hírek zavarosak voltak. Negyven évvel ezelőtti dolgokra vonatkozó hírek, és először a rendőrség sem törődött velük. Zavaros dolog. Aztán minden feljelentést benyújtottak a bíróságra, és most a bíróságon van. Nem szabad az előtt ítélkezni, mielőtt a bíróság ezt nem teszi meg. Ha megfogalmaznék valamilyen ítéletet Pell bíboros mellett vagy ellen, nem lenne jó, mert előbb ítélnék. Az igaz, kétséges a helyzet. A jognak van egy világos alapelve: in dubio pro reo [kétség esetén a vádlott javára kell dönteni]. Meg kell várnunk az igazságszolgáltatást, és nem hozhatunk előbb köztes ítéletet, mert ez nem segít. Ítélet lenne pletykák alapján, és aztán? Nem tudjuk, mit eredményezne. Meg kell várnunk, hogyan dönt a bíróság. Miután a bíróság szólt, én is szólni fogok. Köszönöm.

Federico Lombardi:
– Most pedig Hernán Reyes következik a Télamtól. Mint tudjuk, ő argentin, és Latin-Amerikát képviseli közöttünk.

Hernán Reyes – Télam:
– Szentatya, hogyan érzi magát az után, hogy pár napja elesett? [A częstochowai szentmisén, a felajánlás végén, július 28-án, csütörtökön – a ford.] Látjuk, jól van… Ez tehát az első kérdésem. A második: múlt héten Ernesto Samper, az UNASUR [a Dél-amerikai Nemzetek Uniója] főtitkára, a Vatikán közvetítéséről beszélt Venezuela ügyében. Ez egy konkrét párbeszéd? Valós ez a lehetőség? Mit gondol, ez a közvetítés, az egyház küldetésével, segítheti az ország stabilizálódását?

Ferenc pápa:
– Először az esésről: egyenesen Szűz Máriára néztem [a Fekete Madonna kegyképére – a ford.], és nem vettem észre a lépcsőt… Ott volt a kezemben a füstölő… Amikor éreztem, hogy elesem, engedtem, hadd essek el, és ez mentett meg, mert ha ellenálltam volna, annak lettek volna következményei. Semmi. Remekül vagyok.

Mi is volt a második kérdés? Venezuela. Két évvel ezelőtt volt egy nagyon-nagyon pozitív találkozásom Maduro elnökkel. Aztán tavaly kihallgatást kért tőlem: vasárnap, a Szarajevóból való megérkezésem utáni nap. De aztán ő visszamondta azt a találkozót, mert beteg lett, fülgyulladása volt, és nem tudott eljönni. Később, hagytam, hogy teljen az idő, és aztán írtam neki egy levelet. Voltak kapcsolatfelvételek – te egyet említettél – egy esetleges találkozás érdekében. Igen, azokkal a feltételekkel, amelyek ilyen esetben szokásosak. És gondolkodunk rajta, ebben az időszakban… de nem vagyok benne biztos, és nem tudom garantálni [ezt a találkozót]. Ez így világos? Nem tudom biztosan, hogy a közvetítők csoportjában valaki… és nem tudom, maga a kormány-e – de nem vagyok ebben biztos – akarja, hogy legyen képviselője a Szentszéknek. Ez tehát a helyzet odáig, amíg el nem indultam Rómából. De a dolgok ott vannak. A csoportban ott van Zapatero Spanyolországból, Torrijos és még valaki, és egy negyedik – azt mondják – a Szentszéktől. De ebben nem vagyok biztos…

Federico Lombardi:
– Most Antoine-Marie Izoard következik, az I.Media képviseletében, Franciaországból. Tudjuk mit él át Franciaország ezekben a napokban…

Antoine-Marie Izoard – I.Media:
– Szentatya, mindenekelőtt szeretnék gratulálni Önnek, Lombardi atyának és Spadaro atyának is Loyolai Szent Ignác ünnepén. [Ők ugyanis mindhárman a Szent Ignác által alapított rend, a jezsuita rend tagjai – a ford.]

A kérdés kicsit nehéz. A katolikusok sokk alatt állnak – és nemcsak Franciaországban – az után, hogy Jacques Hamel atyát babár módon legyilkolták a templomában, miközben a szentmisét mondta. Négy nappal ezelőtt itt Ön ismét azt mondta nekünk, hogy minden vallás a békét akarja. Ezt a nyolcvanhat éve szent papot azonban egyértelműen az iszlám nevében ölték meg. Tehát két rövid kérdésem lenne, Szentatya: miért van az, hogy Ön, amikor ezekről az erőszakos tettekről beszél, mindig terroristákat említ, de sohasem iszlámot. Soha nem használja az iszlám szót. Azután, az imádságon és a párbeszéden kívül, melyek nyilvánvalóan nagyon lényegesek, Ön milyen konkrét kezdeményezést tud elindítani vagy esetleg javasolni az iszlám erőszak megállítására? Köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa:
– Nem szeretek iszlám erőszakot említeni, mert mindennap, amikor végiglapozom az újságokat, erőszakos cselekményeket látok, itt, Olaszországban [például]: az egyik ember megöli a barátnőjét, a másik az anyósát… És ezek megkeresztelt katolikus elkövetők! Katolikus erőszakelkövetők… Ha iszlám erőszakról beszélnék, akkor katolikus erőszakról is beszélnem kellene. Nem minden muszlim erőszakos; nem minden katolikus erőszakos. Mint egy gyümölcssaláta, van benne minden, vannak erőszakos követői ezeknek a vallásoknak. Egy dolog igaz: azt hiszem, hogy szinte minden vallásban mindig van egy kis fundamentalista csoport. Fundamentalista. Nálunk van. És amikor a fundamentalizmus odáig jut, hogy ölni kezd – de lehet ölni a nyelvvel, és ezt Jakab apostol mondja, nem én [az Újszövetségben: Jakab levele, 3. fejezet – a ford.], és késsel is –, azt hiszem, nem lenne helyes az iszlámot az erőszakkal azonosítanunk. Ez nem helyes, nem igaz! Hosszú párbeszédet folytattam az al-Azhari egyetem nagyimámjával, és tudom, hogyan gondolkodnak ők: a békét, a találkozást keresik. Az egyik afrikai ország nunciusa elmondta nekem, hogy a fővárosban mindig tömérdek ember áll sorban – és mindig tömve van az a hely – a szentévre felállított szent kapu előtt: vannak, akik a gyóntatószékhez mennek, vannak, akik a padban imádkoznak. De a nagyrészük megy előre, előre, hogy a Mária tiszteletére állított oltárnál imádkozzon: ezek muszlimok, akik csatlakozni akarnak a szentévhez. Ők testvérek. Amikor Közép-Afrikában voltam, elmentem hozzájuk, és az imám a pápamobilra is felszállt. Jól együtt lehet élni. De vannak fundamentalista csoportosulások. És kérdezem én: mennyi fiatal is van – mennyi fiatal! –, akiket mi, európaiak eszmények nélkül hagytunk, akiknek nincs munkájuk, akik a droghoz, az alkoholhoz nyúlnak…, akik odamennek, és a fundamentalista csoportokhoz csatlakoznak!? Igen, mondhatjuk, hogy az úgynevezett ISIS egy iszlám állam, amely erőszakkal lép fel, mert megmutatja nekünk valódi természetét, amikor megmutatja, hogyan vágja el az egyiptomiak torkát a líbiai tengerparton, vagy hogyan tesz ehhez hasonló dolgokat. De ez egy kis fundamentalista csoport, amelyet ISIS-nek hívnak. De azt nem mondhatjuk – azt hiszem, nem lenne igaz, és nem lenne helyes –, hogy az iszlám terrorista.

Antoine-Marie Izoard:
– Konkrét kezdeményezése a terrorizmus, az erőszak megállítására?

Ferenc pápa:
– A terrorizmus mindenhol ott van! Gondoljon csak a törzsi terrorizmusra néhány afrikai országban… A terrorizmus – nem tudom, mondjam-e, mert egy kissé veszélyes – akkor növekszik, amikor nincs más lehetőség, amikor a világgazdaság középpontjában a pénzisten áll és nem az ember, a férfi és a nő. Ez már az első terrorizmus. Eldobtad onnan a teremtett világ csodálatosságát, a férfit és nőt, és a pénzistent helyezted oda. Ez az alapvető terrorizmus az egész emberiség ellen! Gondolkodjunk el ezen!

Federico Lombardi:
– Köszönjük, Szentatya! Mivel ma délelőtt kihirdette, hogy Panamaváros lesz a következő ifjúsági világnap helye, van itt egy munkatársunk, aki szeretne átadni Önnek egy kis ajándékot, előkészületül arra a világnapra.

Javier Martínez Brocal – Rome Reports:
– Szentatya, azt mondta nekünk korábban, az önkéntesekkel való találkozón, elképzelhető, hogy Ön nem lesz ott Panamavárosban. De ezt nem teheti meg, mert mi ott várjuk Panamavárosban!

Ferenc pápa (spanyolul):
– Ha én nem megyek, Péter akkor is ott lesz!

Javier Martínez Brocal:
– Mi hisszük, hogy Ön lesz az! A panamaiaktól két dolgot hozok Önnek: egy focimezt, tizenhetes számmal, hiszen ez az Ön születésnapja, és egy kalapot, amelyet a panamai földeken dolgozó emberek hordanak… Kérték tőlem, hogy vegye fel… Ha szeretné üdvözölni a panamaiakat… Köszönöm!

Ferenc pápa (spanyolul):
– A panamaiaknak hatalmas köszönet ezért! Kívánom, hogy jól készüljetek fel, ugyanazzal az erővel, ugyanazzal a lelkülettel és ugyanazzal a mélységgel, amellyel felkészültek a lengyelek, Krakkó lakosai és minden lengyel.

Antoine-Marie Izoard:
– Szentatya, az újságíró kollégák nevében, mert egy kicsit kötelességem képviselni őket, szeretnék pár szót mondani én is, ha megengedi, Szentatya, Lombardi atyáról, hogy köszönetet mondjak neki.

Lehetetlen összefoglalni azt a tíz évet, amelyet Lombardi atya [szóvivőként] a sajtóközpontban töltött: Benedek pápa mellett, aztán egy egyedülálló választási időszak, aztán az Ön megválasztása, Szentatya, és a rákövetkező meglepetések. Az, amit biztosan kijelenthetünk: Lombardi atya állandóan rendelkezésünkre állt, folyamatosan elkötelezetten, odaadóan dolgozott. Meg kell említenem a hihetetlen képességét arra, hogy válaszoljon vagy ne a mi – gyakran furcsa – kérdéseinkre, és ez művészet is. Aztán a humorát, kissé angol humorát is: minden helyzetben, a legkényesebbekben is. Rengeteg példát felsorolhatnánk.

[Federico Lombardihoz fordulva] Természetesen örömmel fogadjuk utódait, két remek újságírót, de nem felejtjük el: azon túl, hogy újságíró, Ön pap és jezsuita is volt, és ma is az. Nem mulasztjuk el, hogy szeptemberben együtt ünnepeljünk Önnel, amikor más szolgálatokra indul, de már most szeretnénk felköszönteni. Köszönteni Önt Szent Ignác ünnepe alkalmából, és hosszú életet kívánni, alázatos szolgálatban eltöltött száz évet, ahogyan itt, Lengyelországban mondják. Stolat, mondják Lengyelországban: Stolat [száz évet], Lombardi atya!

Évközi tizennyolcadik hét keddje

Évközi tizennyolcadik hét keddje

A kenyerek és halak csodálatos megszaporításakor az emberek megtapasztalhatták Jézus különleges erejét, képességét. Az eseményt követően újabb jelét, bizonyítékát adja istenségének, de ennek már nem a nagyszámú nép, hanem csak tanítványai a tanúi. Jézus a víz tetején járva indul a bárkában evező tanítványok után. Istenségét egyrészt az mutatja, hogy képes a víz tetején járni, nem süllyed el, azaz nem vonatkoznak rá ennek a világnak természeti törvényei. Másrészt abban nyilvánul meg isteni hatalma, hogy képes megmenteni a kicsinyhitű Pétert. E különleges jelek elérik hatásukat, a tanítványok így vallják meg hitüket: „Te valóban az Isten Fia vagy!”
Elmélkedésünkben ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy a kenyérszaporítás és a vízenjárás csodája között Jézus felment a hegyre és imádkozott. Bár az evangélista nem szentel nagy figyelmet ennek és csupán egyetlen rövid mondattal tesz említést róla, mégis olyan jelenet ez, amely többször előfordul az evangéliumokban. Jézus félrevonul, keresi a magányt és az egyedüllétet, hogy imádkozzon, beszéljen az Atyával. Ez alkalommal bizonyára hálát adott a csodáért, amit az emberek éhségének megszüntetése érdekében tett, tehetett, illetve az Atya újabb segítségét kérte ahhoz, hogy tanítványaiban ne félelem, hanem hit ébredjen akkor, amikor rendkívüli hatalmát megtapasztalják.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor parancsba adtad az apostoloknak, hogy elmenvén az egész világra tegyenek minden embert tanítványoddá és kereszteljék meg őket. Az Egyház, amelynek tagja vagyok, minden korban ezt a parancsot igyekszik teljesíteni, tehát parancsod és kérésed nekem is és minden keresztény embernek szól. Segíts minket, hogy – miközben hittel valljuk a három isteni személyt – éljünk is egységben az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!

 

Szent Anna 7.

Szent Júdás Thaddeus, Szent Anna asszonynak öccsétől való unokafia

Bennünket is megkísért, hogy mint a hamis próféták, mindenáron optimizmust erőltessünk magunkra, és lekicsinyeljük az Ellenség elszántságát és erejét; hogy a pozitív gondolkodás és életszemlélet jegyében ne vegyünk tudomást az emberi természet rosszra hajló voltáról, hogy az Isten iránti bizalmat rosszul értelmezve megfeledkezzünk arról, hogy bűnösök vagyunk. Kísértés ez, mert a valóság helyett egy képzelt világot mutat nekünk, Isten helyett egy önmagunk által készített bálványt elé állít minket, és el akarja altatni lelkiismeretünket. Ezzel a hamis optimizmussal szemben meg kell tanulnunk Jeremiás realizmusával szembenézni az életünkben jelen lévő, az üdvösségünket fenyegető gonosszal, illetve azzal a rosszal, amely bűneink elkerülhetetlen következményeként ér minket. És meg kell tanulnunk igazán bízni Istennek a világ feletti bölcsességében és irgalmasságában, mellyel nem csodálatos módon félresöpör az utunkból minden nehézséget, hanem a legnagyobb nyomorúságban sem hagy el minket, s mindent a javukra fordít azoknak, akik szeretik őt.

Ha nem menekülünk önámításba, nem nyúlunk pótszerekhez, és nem sajnálgatjuk magunkat, hanem felvesszük a keresztünket nap mint nap, akkor a nyomorúságból élet fakad: kezd kitisztulni a kép, új, evidenciaként ható felismerésekre jutunk, egyre mélyebb szeretetet tapasztalunk Isten iránt, s felfedezzük, ahogy ő görbe vonalakon is tud egyenesen írni, vagyis jót és rosszat egyaránt igazi javunk, üdvösségünk szolgálatába tud állítani.

Urunk Jézus, taníts meg, kérünk, az igazi bizalomra, mely nem önmagunkra, a természetről szerzett tapasztalatainkra és elvárásainkra, hanem kizárólag a Te hatalmadra és szeretetedre épít, s egy új világ ajtaját nyitja meg előttünk. Adj bátorságot, hogy szavadra ki merjünk lépni a biztonságot jelentő bárkánkból, hétköznapi komfortzónánkból, s elindulni Hozzád a vízen. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ha erős szél korbácsolja a felszínt, bizalmunk akkor se rendüljön meg Benned, hiszen akármi történik is velünk, Te mindig változatlan és soha nem szűnő szeretettel szeretsz minket.

 

Himnusz CCVL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Világteremtő jó Urunk,

nézz ránk, vezérlő támaszunk!

Akiknek alvás enyhet ad,

bűnben tespedni sose hagyd.

Esdeklünk hozzád, Krisztusunk,

bocsáss meg, hogyha elbukunk:

virrasztva éjjel felkelünk,

hogy magasztaljon énekünk.

Feléd tárjuk szívünk, kezünk,

amint parancsot minekünk

a prófétai szó adott

és Pál példája ránk hagyott.

Te minden bűnünket tudod:

minden titkát kitárva most

a szív zokogva, esdve kér

és könyörög bocsánatért.

Dicső Királyunk, Krisztusunk,

Atyáddal együtt áld szavunk,

s vigasztaló Szentlelkedet

örökké áldjuk teveled! Ámen.

Hívom a családokat 2016 augusztusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Nyolcéves házasok voltunk, három gyerekünk volt már – meséli a baráti társaságban egy feleség –, amikor egy fontos, az egész családot érintő ügyben nem tudtunk egyetérteni. Egyre elkeseredettebben veszekedtünk, végül a férjem kimondta, hogy ő így meg így határozott, és – mivel ő a családfő – az fog történni, amit ő elhatározott. Nagyon megbántva és megalázva éreztem magamat, ezt a sértést évekig nem tudtam neki megbocsátani. Én meg évekig azt vártam – vette át a szót a férj –, hogy a feleségem kérjen bocsánatot tőlem, hiszen beigazolódott, hogy nekem volt igazam. Ezt ő ugyan belátta, de nem tudta kimondani, hogy „bocs, jó, hogy úgy csináltuk, ahogy te akartad”.

„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34) – mondja Jézus tanítványainak. Ezzel a paranccsal a maga kimeríthetetlen, irgalmas szeretetét teszi a mi szeretetünk mércéjévé. Máskor meg így tanít: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! … Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!” (Lk 6, 37) A Miatyánkban is arra kérjük az Atyát, hogy a szerint bocsásson meg nekünk, ahogy mi megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Isten a mi gyarló, emberi gyakorlatunkhoz méri az Ő megbocsátó irgalmát. „A Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás, érzület, amely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullámhosszon kell mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.” (MV 9) [...]

Hogyan tudjátok gyerekeitekkel érzékeltetni az Atya irgalmas szeretetét? Milyen lehetőségetek van az idősebb rokonok – nagyszülők, nagybácsik, nagynénik – iránti tevőleges szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlására?

Mindannyian sebzett szívűek vagyunk, megsebesültünk és hordozzuk szívünk sebeit. A saját családunkon belül kapott sebek a legfájdalmasabbak ugyan, ezek azonban a családon belül gyógyíthatók a legjobban. A házasságban adódhatnak nézeteltérések, konfliktusok, válságos helyzetek. Sokan vannak, akik a válság feloldására nem látnak más lehetőséget, mint a válást. Figyelmen kívül hagyják, hogy az egyik leghatékonyabb válságkezelő eszköz a megbocsájtás. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat házassággá váljon, a feleknek legalább két helyzetben kell egymásra kimondaniuk az igent: esküvőjük pillanatában és valahányszor egymásnak megbocsátanak. Minden kisebb és nagyobb csalódás után a másikra kimondott igennel Jézust követjük, aki sokszor, hetvenszer hétnél is többször megbocsátott.

Megbocsátani annyi, mint tudatosítani mindkettőnk sebzettségét és szétesettségét; annyi, mint feladni a másik irányában táplált nem reális elvárásokat és lemondani arról a vágyról, hogy másmilyen legyen, mint amilyen a valóságban; annyi, mint a másikat szabaddá tenni, hogy megtalálhassa önmagát és nem hibáztatni azért, ami megtörtént. A megbocsátáshoz nincs szükség drámai könnyhullatásra, sokkal jobban érvényesülnek az egyszerű, arról tanúskodó gesztusok, hogy egymás életének részei vagyunk, mert Jézus kettőnket a vele való szövetségre hívott meg. Megbocsátani annyi, mint Jézust követni és hozzá hasonlóvá válni, mert Ő azért jött, hogy adjon és megbocsásson, hogy a sebeket begyógyítsa, hogy a széteső emberiséget összefogja. Minél jobban és őszintébben tudunk megbocsátani, annál inkább érezhetjük meg már most a mennyei lakodalom ízét, mert annak csak azok lehetnek a részesei, akik a saját hibáikat beismerik és a mások hibáit megbocsájtják.

Mi segített azoknak a sebeknek a begyógyításában, amelyeket hordozva léptetek be házasságotokba? Hogyan tudjátok segíteni azoknak a sebeknek a begyógyítását, amelyeket szüleitek, nagyszüleitek hordoznak?

Ha egy házasság válságba jut, csak két lehetőség van: vagy a belenyugvás és visszavonulás, vagy pedig Istenben bízva elindulni Felé, mert csak Ő tehet minket boldoggá, csak Ő gyógyíthat meg, csak Ő érintheti meg mindkettőnk szívét.

A keresztény házasságban Isten a közös cél, nem a házastárs. Házassági ígéretünkben ezért nem azt mondjuk, hogy „megoldom Uram, bízhatsz bennem”, hanem azt, hogy „köszönöm, Uram, ajándékaidat és a kegyelmeket, amelyekkel elhalmoztál; erős az elhatározás bennem, hogy segítségeddel végrehajtsam azt a feladatot, amelyet rám bíztál, akkor is, ha az nehéz lesz.”

Sohase feledjük, hogy a tartós házassági boldogságért meg kell dolgozni. A boldog házasság fokozatosan, fáradságos lelki fejlődési folyamatok révén alakul ki. A válság nem azt jelenti, hogy a házasság csődbe ment, mindennek vége. Ha a házaspár tud a sebekből, a hibákból, a gondokból tanulni, és tud megbocsátani, akkor a válságban is meglátja Isten ajándékát. Mert az Ő irgalma örökkévaló.

Hogyan sikerült a baráti, rokoni, ismerősi körben előfordult házassági válsághelyzeteket megoldani? Idézzetek fel ismeretségi körötökből olyan házasságokat, amelyekből a kedvezőtlen előjelek ellenére jó keresztény család alakult! Hogyan tudtok fiatal házasoknak segíteni konfliktusaik megoldásában?

De mondjátok – szólalt meg a társaság egyik tagja –, hogy s mint békültetek ki? Mert most úgy látszik, hogy nincs köztetek semmi feszültség, sőt. A huszonötödik házassági évfordulónkra készültünk – válaszolt a férj –, amikor elmentünk kettesben valahová vacsorázni. Jót beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy igazán boldogok lehetünk: jól megy sorunk, gyerekeink szépen fejlődnek, és akkor hirtelen megértettem, hogy milyen ostoba vagyok, hogy azt a régi ügyet még most is fájó sebként dédelgetem. A feleségem már rég kimondta, hogy tudja, hogy úgy volt jó, ahogy én akartam, én meg azt várom, hogy formálisan bocsánatot kérjen. És akkor ott a vendéglőben átöleltem és én kértem tőle ezért bocsánatot. Én pedig – folytatta a feleség –, megköszöntem neki, hogy akkor olyan határozott és ellentmondást nem tűrő volt, mert ez szolgálta az egész család javát. De tudjátok, ebből az ügyből sokat tanultunk, azóta sok nehézséget oldottunk meg veszekedés nélkül.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke