Ferenc pápa három éve kezdte meg a Szent Márta-házban a szentmiséket

A nagyhéten szünetelnek a Szent Márta-ház kápolnájában a reggeli pápai szentmisék, a következőt április 4-én mutatja be a Szentatya. Ma, március 22-én van éppen három éve annak, hogy Ferenc pápa először misézett a Szent Márta-házban „külsősök”, vagyis nem a pápai ház tagjainak részvételével.

Akkor a vatikáni kertekben dolgozó munkások és köztisztaságiak hallgatták a pápa szentbeszédét, s érezhették meg, hogyan kezd el dobogni pápasága szíve.
Az alkalomból a Vatikáni Rádió olasz szerkesztősége az argentin La Nación Vatikán-szakértőjével, Elisabetta Piquével készített interjút, aki hosszú évek óta ismeri Jorge Mario Bergogliót, életrajzát is megírta.

Szerinte a homíliák sikerének titka a pápa rendkívüli kommunikációs képességében rejlik: mindenki megérti, amit mond, ezért a szentbeszédeit az egész világon követik. Követik, és nemcsak a hívek, hanem a diplomácia is. Bergoglio pápa életre kelti az evangéliumot, vagyis visszatér a lényeghez, majd azt érthető módon magyarázza el, amit bárki könnyedén megért. A mai világhoz köti az evangélium mondanivalóját, és így elér az emberek szívéhez. Ne feledjük, hogy a Szent Márta-házban mondott homíliákat kiadták világszerte, és hogy ezek jelentik ennek a pápaságnak a kulcsát: vissza a gyökerekhez.

Bizonyos értelemben elmondható, hogy Ferenc pápa péteri szolgálatának számos mondanivalója, egyes ötletei éppen reggelente, a Szent Márta-házas szentmiséken születnek. Jól tudják azt az újságírók, és mindenki, aki követi ezeket a szentmiséket, hogy elsősorban a reggeli homíliákat kell követniük, mert itt található a pápa üzenetének magva – magyarázta az argentin újságíró.

A tartalom mellett óriási jelentősége van annak is, hogyan és kikhez juthat el a mai kommunikációs világban a pápai üzenet. Ferenc pápa ebben is az élen jár, hiszen nagy népszerűségnek örvend a közösségi oldalakon. Teszi mindezt úgy, hogy saját bevallása szerint „őskövületnek” érzi magát ebben az internetes közösségi világban, de mivel akár gyerekek számára is érthető módon fogalmazza meg üzenetét, rengetegen megosztják, és sikeresen jelen van többek között a Facebookon, a Twitteren, sőt pár napja már az Instragramon is.

Elisabetta Piqué, a La Nación újságírója már régóta ismeri Jorge Mario Bergogliót, és úgy véli, hogy pápai homíliái tökéletes folytatását jelentik a Buenos Aires-ben megszokott szentbeszédeknek. Mindig is vonzó módon tudott prédikálni, s erre jól emlékeznek a mai negyvenesek, akik Jorge atyához jártak hittanra vagy nála voltak elsőáldozók. Akkor is úgy hirdette az igét, hogy az evangélium tökéletesen érthető és aktuális legyen. Mindig is megvolt a kommunikációs tehetsége: még mielőtt pappá szentelték volna és irodalom-pszichológia tanár volt a Santa Fe-i szeplőtelen fogantatásról elnevezett gimnáziumban, a középiskolás diákok nagyszerű tanárnak tartották, akitől sokat tanultak és aki gondolkodásra késztette őket. Ez a képessége tehát mindig is megvolt. Most, pápaként a Szentlélek sugallata is segíti, de a kommunikáció, a magyarázás, az emberek szívéhez való eljutás képessége mindig is jellemezte őt – véli a Ferenc pápát jól ismerő argentin újságíró.

Nagykedd

Nagykedd

A János evangélista által árulóként emlegetett Júdás már szerepelt a tegnapi evangéliumban. A betániai vacsora alkalmával jobbnak látta volna, ha eladják azt a drága nárduszolajat, amivel Mária megkente az Úr lábát, és a pénzt a szegényeknek adták volna. Az evangélista szerint Júdást nem a szegények iránti aggodalom és törődés vezette, hisz lopni szokott az adományokból. A mai evangéliumban szintén Júdás jut szerephez. A helyszín az utolsó vacsora terme. Amilyen kíméletlenül leplezte le az előzményekben János evangélista Júdás bűnös szándékát, ugyanilyen nyíltan beszél Jézus Júdás áruló szándékáról.
A két szereplő lelkére érdemes figyelnünk. Az Úr lelkiállapotát így írja le az evangélista: „mélyen megrendült lelkében.” E megrendülés Júdás áruló szándékának és a bűn titokzatosságának egyaránt szólt. Érthetetlen az árulás ténye, de ugyanilyen érthetetlen minden bűn, amely lázadás Isten ellen. Bár Jézus számára ismert, hogy ki lesz árulója és apostolai előtt is feltárja az áruló személyét, mégsem tesz senki semmit annak érdekében, hogy megakadályozza mindezt. Isten sem akadályozza meg, hogy a sátán Júdás lelkébe szálljon és hatalmába kerítse őt.
Júdás esete emlékeztessen minket arra, hogy Isten nem veszi el emberi szabadságunkat. Szabadon dönthetünk mellette vagy ellene, de tetteinknek, döntésünknek lesz következménye.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenem! Lehet lelkünk még oly fennkölt: telve jószándékkal, buzgalommal, elszántsággal, mégis elég egy pillanatra elszakadnunk tőled, hogy legkiválóbb érzelmeink szertelenséggé fajuljanak, szeretetünk erőtlen érzelemmé satnyul, előrelépésünk lelki kevélységgé ágaskodik, buzgalmunk erőszakossággá türelmetlenkedik, önbizalmunk elbizakodottsággá fuvalkodik. Ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy biztos úton csak te tudsz vezetni bennünket. A te szavad a legfőbb életszabályunk. Az életadó erőt is belőled merítjük a hit csatornáján keresztül.
Boldog John Henry Newman

 

Nagyböjti kalendárium – március 21., nagyhétfő

Idei nagyböjti kalendáriumunkkal az irgalmasság rendkívüli szentévéhez kapcsolódunk. Szent II. János Pál pápa Dives in misericordia kezdetű, az isteni irgalmasságról szóló enciklikáját idézzük napról napra. Készüljünk együtt Jézus feltámadásának ünnepére!

„Jézus Krisztus nemcsak arról tanított, hogy az ember megtapasztalhatja Isten irgalmát, hanem azt is megparancsolta, hogy maga az ember mások felé »irgalommal legyen«: »Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek« (Mt 5,7). E szavakban az Egyház egyszer felhívást hall az irgalomra, máskor az erőt meríti belőlük hozzá; s ha a boldogságok általában utat mutatnak a megtérés és az élet megjobbítása felé, az irgalmasoknak ígért boldogság kifejezetten ezt teszi. Az ember ugyanis annyira közeledik Isten irgalmas szeretetéhez, amennyire saját szívében irgalmassá formálódik a felebaráti szeretet.”

(Dives in misericordia, 82.)

Mindenható Istenünk, add, hogy mi, akik gyöngék és fáradtak vagyunk, új erőre kapjunk egyszülött Fiad szenvedésének érdeméből. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

 

Ferenc pápa üzenete a XXXI. ifjúsági világnapra

„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7)

Kedves fiatalok!

Elértünk a Krakkóba vezető zarándokutunk utolsó szakaszához, ahol majd együtt ünnepeljük júliusban a XXXI. ifjúsági világnapot. Hosszú, elkötelezettséget igénylő utunkon Jézus szavai vezetnek bennünket, amelyeket a Hegyi beszédből idézünk. 2014-ben kezdtük meg ezt az utat, amikor az első boldogságról elmélkedtünk: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). 2015-re ezt a témát választottuk: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5,8). Az előttünk álló esztendőben ezekből a szavakból merítünk ihletet: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7).

1. Az irgalmasság szentéve

Ezzel a témával a krakkói ifjúsági világnap (világtalálkozó) illeszkedik az irgalmasság szentévébe, és annak legfőbb ifjúsági programjává válik. Nem ez az első alkalom, hogy a fiatalok nemzetközi találkozója egy szentévre esik. Valóban: Szent II. János Pál éppen a megváltás szentévében (1983/84) hívta először egybe a fiatalokat az egész világról virágvasárnapra. Azután a 2000. év nagy jubileumi szentévében gyűlt egybe több mint kétmillió fiatal körülbelül 165 országból Rómában a XV. ifjúsági világnapra. Ahogyan az előző két alkalommal is történt, bizonyos vagyok benne, hogy a krakkói ifjúsági világtalálkozó is a mostani szentév egyik kiemelkedő eseménye lesz!

Közületek néhányan talán felteszik a kérdést, mi is ez a szentév (jubileum), amit az Egyház ünnepel? A Leviták könyvének 25. fejezete segít megértenünk, mit jelentett a „jubileum” a zsidó nép számára. A zsidók minden ötvenedik évben megfújták a kürtöt (jobel), amely felszólította őket (jobil), hogy tartsanak szentévet, a kiengesztelődés (jobal) időszakaként mindenki számára. Ebben az esztendőben helyre kellett állítaniuk jó kapcsolatukat Istennel, a felebarátaikkal és a teremtett világgal, az önzetlenségre alapozva mindezt. Ezért ilyenkor többek között elengedték az adósok tartozását, különleges segítséget nyújtottak a nyomorgó embereknek, igyekeztek javítani az emberek közötti kapcsolatokon, és felszabadították a rabszolgákat.

Jézus Krisztus azért jött, hogy meghirdesse és elhozza az Úr kegyelmének végleges időszakát, hogy elhozza a jó hírt a szegényeknek, a szabadulást a foglyoknak, a látást a vakoknak és a szabadságot az elnyomottaknak (vö. Lk 4,18–19). Benne, és különösen az ő húsvéti misztériumában teljesedik be a jubileum legmélyebb értelme. Amikor Jézus Krisztus nevében jubileumi szentévet hirdet az Egyház, mindnyájan arra kapunk meghívást, hogy átéljük a kegyelem rendkívüli időszakát. Az Egyháznak az a feladata, hogy bőven adja jelét Isten jelenlétének és közelségének, és felébressze az emberek szívében a képességet, hogy a lényegre tekintsenek. Az irgalmasság szentéve különösen is „az az időszak az Egyház számára, amelyben újra fel kell fedeznie annak a küldetésnek a jelentését, amit rábízott az Úr húsvét napján: hogy az Atya irgalmának eszköze legyen” (Homília az Isteni Irgalmasság vasárnapjának első vesperásán, 2015. április 11).

2. Irgalmasok, mint az Atya

Az idei rendkívüli szentév mottója: „Legyetek irgalmasok, mint az Atya” (vö. Misericordiae vultus, 13), és ezzel összhangban van a most következő ifjúsági világnap témája is. Igyekezzünk tehát jobban megérteni, mit is jelent az isteni irgalmasság.

Az Ószövetség az irgalomról szólva különböző kifejezéseket használ, legfőképpen ezt a kettőt: heszed és rahamim. Az első, ha Istenre vonatkoztatjuk, az ő fáradhatatlan hűségét jelöli a Szövetséghez, amelyet népével kötött, akiket szeret, és akiknek örökké megbocsát. A második szót, a rahamimot úgy fordíthatjuk le, mint „zsigerek”, különösképpen is az anyaméhre utalva ezzel, amely azt jelzi, hogy Isten szeretete népe iránt az édesanya gyermeke iránti szeretetéhez hasonlít. Így beszél erről Izajás próféta: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad” (Iz 49,15). Az ilyen fajta szeretetből az következik, hogy a másik ember számára teret adok önmagamban, s együtt érzek, együtt szenvedek és együtt örülök felebarátommal.

Az irgalom bibliai fogalmába beletartozik a hűséges, önzetlen és megbocsátásra kész szeretet konkrétsága. Ozeás próféta könyvének e részletében gyönyörű példáját kapjuk Isten szeretetének, amelyet az édesapa fia iránti szeretetéhez hasonlít: „Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat. De minél jobban hívtam őket, annál inkább eltávolodtak tőlem […] Pedig én tanítottam meg járni Efraimot, a karomon hordoztam; mégsem ismerték el, hogy a gondjukat viseltem. Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki” (Oz 11,1–4). A gyermek hibás magatartása ellenére, amely büntetést érdemelne, az apa szeretete hűséges, és mindig megbocsát bűnét megbánó gyermekének. Amint látjuk, az irgalmasságba mindig beletartozik a megbocsátás; ez „nem elvont elképzelés, hanem konkrét valóság, amellyel Isten megmutatja szeretetét, amely az édesapa és az édesanya szeretetéhez hasonlít, amikor lelkük legmélyéig meghatja őket gyermekük. […] Úgy tör elő a bensőnkből, mint mély, természetes gyengédség és együttérzés, elnézés és megbocsátás” (Misericordiae vultus, 6).

Az Újszövetség úgy beszél az isteni irgalomról (eleósz), mint ami összefoglalja Jézusnak az Atya nevében végzett működését a világban (vö. Mt 9,13). Urunk irgalma főképpen akkor nyilvánul meg, amikor lehajol az emberi nyomorúsághoz, és megmutatja együttérzését annak, akinek szüksége van megértésre, gyógyulásra és megbocsátásra. Jézusban minden az irgalomról szól. Sőt, ő maga az irgalom.

Lukács evangéliumának 15. fejezetében találjuk meg az irgalmasság három példabeszédét: az elveszett bárányról, az elveszett pénzről és azt, amelyet úgy ismerünk, mint a „tékozló fiúról” szólót. E példabeszédekben szembeötlő Isten öröme, az az öröm, amelyet ő akkor érez, amikor megtalál egy bűnöst, és megbocsát neki. Igen, Isten öröme a megbocsátás! Ebben áll az egész Evangélium lényege. „Mi mindnyájan elveszett bárány, elveszett pénz vagyunk, mind az a fiú vagyunk, aki eltékozolta saját szabadságát, mert hamis bálványokat, boldogsággal kecsegtető elképzeléseket követett, és mindent elvesztett. Ám Isten nem feledkezik meg rólunk, az Atya soha nem hagy el bennünket. Ő türelmes atya, aki mindig vár ránk! Tiszteletben tartja a szabadságunkat, de mindig hűséges marad. És amikor visszatérünk hozzá, fiaiként fogad bennünket házában, mivel soha nem szűnik meg egy pillanatra sem várni és szeretni bennünket. És szíve örül minden egyes hazatérő gyermekének. Ünnepel, mivel örvendezik. Isten örül, amikor közülünk, bűnösök közül valaki elmegy hozzá, és bocsánatát kéri” (Úrangyala imádság, 2013. szeptember 15).

Isten irgalma kézzelfogható, és mindnyájan arra vagyunk hivatottak, hogy személyesen megtapasztaljuk. Amikor tizenhét éves voltam, egy napon, amikor éppen a barátaimmal készültem elmenni valahova, úgy döntöttem, hogy előbb betérek a templomba. Ott találtam egy papot, aki különös bizalmat ébresztett bennem, és vágyat éreztem rá, hogy megnyissam a szívemet egy szentgyónásban. Az a találkozás megváltoztatta az életemet! Felfedeztem, hogy amikor alázattal és őszintén megnyitjuk a szívünket, nagyon kézzelfogható módon tudjuk megtapasztalni Isten irgalmát. Biztos voltam benne, hogy ennek a papnak a személyében Isten már ott várt rám, még mielőtt megtettem volna az első lépést, hogy bemenjek a templomba. Mi keressük őt, ám ő mindig megelőz bennünket, mindig keres, és elsőként ő talál ránk. Talán van olyan köztetek, akinek valamilyen teher van a lelkén: ezt követtem el, azt követtem el… Ne féljetek! Ő vár rátok! Ő édesapa: mindig vár ránk! Milyen szép a szentgyónásban átérezni az Atya irgalmas ölelését, felfedezni, hogy a gyóntatószék az irgalmasság helye, s engedni, hogy megérintsen az Úr irgalmas szeretete, amely mindig megbocsát nekünk!

És te, kedves fiatal, érezted-e már, hogy megpihen rajtad a végtelen szeretetnek ez a pillantása, amely a bűneiden, korlátaidon, bukásaidon túl továbbra is bízik benned, és reménnyel tekint a létedre? Tudatában vagy-e annak, hogy milyen értéket képviselsz annak az Istennek a szemében, aki szeretetében mindenét neked adta? Ahogyan Szent Pál magyarázza: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). De átérezzük-e valóban ezeknek a szavaknak az erejét?

Tudom, mennyire kedves számotokra az ifjúsági világnap keresztje, amelyet Szent II. János Pál pápa adott nektek, s amely 1984 óta elkíséri a találkozókat. Mennyi változás, hány igazi és valódi megtérés ment végbe sok-sok fiatal életében, amikor találkoztak ezzel az egyszerű kereszttel! Talán feltettétek magatokban a kérdést: honnan származik ennek a keresztnek a különleges ereje? Itt van tehát a válasz: a kereszt Isten irgalmának legékesszólóbb jele. Arról tanúskodik, hogy Isten emberek iránti szeretetének mértéke a mérték nélküli szeretet! A keresztben megérinthetjük Isten irgalmát, és engedhetjük, hogy Isten irgalma megérintsen minket! Szeretnék itt emlékeztetni arra a két gonosztevőre, akiket Jézussal egyszerre feszítettek keresztre: egyikük gőgös, nem ismeri el bűnösségét, és kineveti az Urat. A másik azonban beismeri, hogy téves úton járt és ezekkel a szavakkal fordul az Úrhoz: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban”. Jézus végtelen irgalommal pillant rá, és így válaszol: „Még ma velem leszel a Paradicsomban” (vö. Lk 23,32.39–43). Vajon a kettő közül melyikkel azonosulunk? A gőgös latorral, aki nem ismeri be vétkeit? Vagy a másikkal, aki elismeri, hogy szüksége van az isteni irgalomra, és teljes szívével kéri azt? Az Úrban, aki a kereszten életét adta értünk, mindig megtaláljuk azt a feltétel nélküli szeretetet, amely az életünkben meglátja a jót, és mindig lehetőséget ad rá, hogy újrakezdjünk.

3. Különleges örömünk, hogy az Isten irgalmának eszközei lehetünk

Isten Igéje azt tanítja számunkra, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Az ötödik boldogság éppen ezért az irgalmasokat nevezi boldognak. Tudjuk, hogy elsőként Isten szeretett bennünket. De valóban akkor leszünk boldogok, ha belépünk az adás, az önzetlen szeretet isteni logikájába, ha felfedezzük, hogy Isten azért szeretett minket végtelenül, hogy mi is képesek legyünk úgy szeretni, mint ő, mérték nélkül. Ahogy Szent János mondja: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet. […] A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül. Szeretteim, ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn 4,7–11).

Miután nagyon röviden összefoglaltam számotokra, hogy az Úr hogyan gyakorolja irgalmát irányunkban, most arról szeretnék nektek szólni, hogy konkrétan mi is eszközei lehetünk ennek az irgalmasságnak felebarátaink felé.
Boldog Piergiorgio Frassati példája jut eszembe. Ő mondta: „Jézus minden reggel meglátogat engem a szentáldozásban, és én ezt a tőlem kitelő egyszerű módon, a szegények meglátogatásával viszonzom”. Piergiorgio olyan fiatalember volt, aki megértette, mit jelent, ha valakinek irgalmas és érzékeny a szíve a szükséget szenvedők iránt. Sokkal többet adott nekik, mint pusztán anyagi javakat: önmagát adta, időt, szavakat, meghallgatást ajándékozott nekik. Nagy tapintattal szolgálta a szegényeket, soha nem állította magát előtérbe. Valóban megélte az Evangéliumot, amely így fogalmaz: „úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad” (Mt 6,3–4). Gondoljatok bele, hogy néhány nappal a halála előtt, már súlyos betegen adott utasítást, hogyan segítsék szegény barátait. A temetésén a családtagjai és a barátai nagyon meglepődtek, látván, hogy mennyi számukra ismeretlen szegény ember jött el, akiket a fiatal Piergiorgio segített.

Mindig szeretem a nyolc boldogság mellé odahelyezni Máté evangéliumának 25. fejezetét, ahol Jézus az irgalmasság cselekedeteiről beszél, és azt mondja, hogy ezek alapján fognak ítéletet mondani rólunk. Arra hívlak hát benneteket, hogy fedezzétek fel újra az irgalmasság testi cselekedeteit: enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak, felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni az idegeneket, ápolni a betegeket, meglátogatni a foglyokat, eltemetni a halottakat. És ne feledkezzünk meg az irgalmasság lelki cselekedeteiről sem: tanácsot adni a kételkedőknek, tanítani a tudatlanokat, inteni a bűnösöket, vigasztalni a szomorúakat, megbocsátani a bántásokat, türelmesen elviselni a kellemetlen személyeket, imádkozni Istenhez az élőkért és a holtakért. Amint látjátok, az irgalmasság nem „jótékonykodás” és nem puszta szentimentalizmus. Itt lehet lemérni, mennyire vagyunk Jézus hiteles tanítványai, itt mutatkozik meg szavahihetőségünk, mint a mai világ keresztényeié.

Nektek, kedves fiatalok, akik nagyon konkrétak tudtok lenni, azt javaslom, hogy 2016 első hét hónapjában mindig válasszatok egyet-egyet az irgalmasság testi és lelki cselekedetei közül, amit abban a hónapban gyakorolni fogtok. Merítsetek ehhez ihletet Szent Fausztina nővér imájából, aki korunkban az Isteni Irgalmasság valódi apostola volt:

„Segíts, Uram […],
hogy szemeim irgalmasan nézzenek, hogy sohase gyanakodjak, s ne ítéljek külső látszat alapján, hanem lássam meg azt, ami felebarátaim lelkében szép, és legyek segítségükre […];
hogy irgalmas legyen a hallásom, hogy figyeljek mindig felebarátaim szükségleteire, hogy füleim ne legyenek közömbösek szenvedéseik és panaszaik hallatán […];
hogy irgalmas legyen a nyelvem, hogy sohase szóljak felebarátaimról lenézően s negatívan, de mindenki számára legyen vigasztaló és megbocsátó szavam […];
hogy irgalmasak legyenek a kezeim, telve jócselekedetekkel, hogy felebarátaimnak csak jót tegyek, s a nehéz, fáradságos munkákat magamra vállaljam […];
hogy lábaim is irgalmasak legyenek, hogy siessek mindig felebarátaim segítségére, legyőzve saját kimerültségemet és fáradtságomat […];
hogy irgalmas legyen a szívem, hogy együtt érezzek felebarátaim minden szenvedésével […];
(Napló, 163).

Az Isteni Irgalmasság üzenete tehát nagyon konkrét életprogramot jelent, amely igényes, mert cselekvésre ösztönöz. Az irgalmasság cselekedetei közül az egyik legnyilvánvalóbb, de talán a legnehezebb végbevinni, a megbocsátás a minket megbántóknak, megsértőknek, azoknak, akiket ellenségként tartunk számon. „Gyakran milyen nehéznek tűnik a megbocsátás! Ám mégis ez az a gyönge kezünkbe adott eszköz, amely nélkülözhetetlen a szív derűjének eléréséhez. A bosszú, a düh, az erőszak és a megtorlás elvetése a boldog élet elengedhetetlen feltétele.” (Misericordiae vultus, 9).

Sok olyan fiatallal találkozom, akik azt állítják: elegük van ebből az annyira megosztott világból, ahol folyton összecsapnak az ellenkező párton állók, háborúk dúlnak, s még olyan is létezik, aki a saját vallását arra használja, hogy igazolja az erőszakot. Kérnünk kell az Úrtól, hogy adja meg a kegyelmet: hadd legyünk irgalmasok azok iránt, akik rosszat tesznek velünk. Ahogyan Jézus is imádkozott a kereszten azokért, akik keresztre feszítették: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Az egyetlen út, amely legyőzi a rosszat, az irgalom útja. Az igazságosság szükséges, ám egymagában nem elegendő. Az igazságosságnak és az irgalomnak együtt kell járnia. Nagyon szeretném, hogy szívünk mélyéről fakadó imáink kórusban egybeforrjanak, és így kérjük, hogy az Úr könyörüljön meg rajtunk és az egész világon!

4. Krakkó vár bennünket!

Már csak néhány hónap van hátra addig, amíg találkozni fogunk Lengyelországban. Krakkó, Szent II. János Pál pápa és Szent Fausztina Kowalska városa tárt karokkal és szívekkel vár bennünket. Azt hiszem, hogy az isteni gondviselés vezetett bennünket, hogy az irgalmasság szentévében az ifjúsági világtalálkozót éppen ott ünnepelhessük, ahol az isteni irgalmasság két nagy apostola élt. II. János Pál felismerte, hogy ez az irgalmasság kora: pápasága elején adta ki a Dives in misericordia kezdetű enciklikát. 2000-ben, a jubileumi szentévben avatta szentté Fausztina nővért, és ekkor vezette be az Isteni Irgalmasság ünnepét húsvét második vasárnapján. És 2002-ben személyesen ő nyitotta meg Krakkóban az Irgalmas Jézus-bazilikát, az Isteni Irgalmasságnak ajánlva a világot abban a reményben, hogy ez az üzenet elér a Föld minden lakójához, és reménnyel tölti el szívüket: „Isten kegyelmének ezt a szikráját meg kell gyújtanunk. Tovább kell adnunk az egész földnek az irgalmasság lángját. Isten irgalmasságában a világ meg fogja találni a békét és az ember a boldogságot!” (Homília az Isteni Irgalmasság bazilikájának megnyitásakor Krakkóban, 2002. augusztus 17).

Kedves fiatalok, az irgalmas Jézus, akit a neki szentelt krakkói bazilikában lévő képmásában tisztel Isten népe, vár benneteket. Ő bízik bennetek, és számít rátok. Rengeteg fontos mondanivalója van a számotokra… Ne féljetek szemébe nézni, amely tele van irántatok végtelen szeretettel, és engedjétek, hogy elérjen benneteket irgalmas pillantása, amely kész megbocsátani minden vétketeket. Ez a tekintet képes megváltoztatni az életeteket és meggyógyítani lelketek sebeit. Ez a tekintet betölti a mély vágyat, amely fiatal szívetekben lakik a szeretet, a béke, az öröm és a valódi boldogság iránt. Gyertek hozzá, és ne féljetek! Gyertek és mondjátok el neki szívetek mélyéről: „Jézusom, bízom benned!” Engedjétek, hogy megérintsen benneteket végtelen irgalma, hogy ti magatok is az irgalmasság apostolaivá válhassatok tetteitek, szavaitok és imádságotok révén, ebben az önzés, gyűlölet és megannyi kétségbeesés által sebzett világban.

Vigyétek el Krisztus irgalmas szeretetének tüzét, amiről Szent II. János Pál pápa beszélt, mindennapos életetek helyszíneire a világ végső határáig. Ebben a misszióban elkísérlek benneteket jókívánságaimmal és imádságommal, s mindnyájatokat Szűz Máriára, az Irgalmasság Anyjára bízlak. A krakkói ifjúsági világnapra (világtalálkozóra) való lelki felkészülés ezen utolsó szakaszában szívből megáldalak benneteket.

Vatikán, 2015. augusztus 15.

Szűz Mária Mennybevételének ünnepén
FERENC pápa

Himnusz CXIV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen.

HIMNUSZ

Zengd, ó, nyelv, a győzedelmet,

mely dicső harc vége lett,

s a keresztnek szent jeléről

mondj dicsérő éneket;

ilyen hősi áldozattal

csak Megváltónk győzhetett.

Szánta Isten, hogy kísértve

vétkeztek az ősszülők,

mert az átkos alma révén

csak halálra leltek ők,

s Fát jelölt ki, mely a másik

fának átkát oldja föl.

Üdvösségünk drága művét

rend kívánta, szent, örök,

hogy okosság nyerjen harcot

százfortélyú rossz fölött:

onnan jöjjön gyógyulás is,

hol sebet a bűn ütött.

Mikor hát a szent időnek

teljessége ránk köszönt,

küldetett az égi várból

ama drága Egyszülött,

és a tiszta szűzi méhben

testruhába öltözött.

Harminc éve már lepergett,

földi élte ennyi csak;

kínhalála küldetés volt,

önként vállalt áldozat:

ő a Bárány, kit magasba

a keresztfa felmutat.

Jézust, Atyját és a Lelket

szent himnuszunk zengje meg,

Hármas-Egynek dicsőségét

énekeljék mindenek,

mert az ő nagy kegyességük

a világnak üdve lett! Ámen.

Nagyhétfő

Nagyhétfő

Bár János evangélista leírásából úgy tűnik, hogy a betániai vacsora Lázár házában zajlik, helyesebb azt állítanunk, hogy a leprás Simon házában volt Jézus vendég, ahogyan ezt Máté és Márk evangélista is megörökíti írásában (vö. Mt 26,6-13 és Mk 14,39). Ennek nem mond ellent az, hogy Lázár egyik nővére, Márta felszolgált az étkezés alkalmával. A vacsorát rendkívüli eset szakítja meg, az étkezés közben a másik nővér, Mária drága olajjal keni meg Jézus lábát, amely Júdás rosszallását váltja ki. Jézus azonban megvédi Mária cselekedetét.
János evangélista valójában nem az esemény pontos leírására törekszik, hanem jelképeket mutat be annak kapcsán. Abban a mozdulatban, ahogy Mária leborul Jézus lábaihoz, felismerhetjük az emberiség hódolatát a Megváltó előtt. A hitetlenek ugyan elmulasztják ezt, de őket is helyettesíti Mária hódolata. Az olajjal való megkenés előremutat Jézus halálára és azt a balzsamozást helyettesíti, amit az Úr halála napján az este közeledtével már nincs idő elvégezni. Mária cselekedete nem csupán a halálára készülő embernek szól, hanem Jézusnak, az Isten Fiának, aki a megváltást készül beteljesíteni önfeláldozásával. Mária tette nem egyszerűen csak szeretetből fakad, hanem a hitnek és az Isten iránti hódolatnak a jele.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, neked nincs szemed, vedd az enyémet, hogy meglássam a bajt és igazságtalanságot! Uram, neked nincs kezed, vedd hát az enyémet, hogy vele sok jót tehessek! Neked nincsen lábad, vedd hát az enyémet, hogy a szegényekhez, a szomorkodókhoz menjek vele! Uram, neked nincs szád, vedd hát az enyémet, hogy hirdessem a szabadságot, amit Te hoztál nekünk! Mi vagyunk az egyetlen biblia, melyet mindenki olvashat, engedd, hogy jó hír legyek mindazok számára, akik az élet útján találkoznak velem!

Ferenc pápa a virágvasárnapi szentmisén: A valódi szeretet konkrét szolgálatot jelent

Március 20-án a Szent Péter téren mutatta be a Szentatya a virágvasárnapi ünnepi szentmisét, melynek végén külön köszöntötte a fiatalokat a 31. ifjúsági világnap alkalmából.

A pápa homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Áldott, aki jön az Úr nevében” (vö. Lk 19,38) – kiáltotta az ünneplő tömeg Jézus fogadásakor. Lelkesedésüket mi is átvettük: a pálma- és olajágak lengetésével kifejeztük dicséretünket és örömünket, illetve azt a vágyunkat, hogy mi is fogadjuk a hozzánk érkező Jézust. Igen, amint bevonult Jeruzsálembe, ugyanúgy szeretne bevonulni városainkba és életünkbe. Amint az evangéliumban tette, egy szamárcsikó hátán, hozzánk is alázatosan érkezik, de „az Úr nevében” jön: isteni szeretetének hatalmával megbocsátja bűneinket, kiengesztel minket az Atyával és önmagunkkal.

Jézus örül annak, ahogyan a nép kifejezi szeretetét, amikor pedig a farizeusok arra intik, hogy hallgattassa el az őt dicsérő gyermekeket és a többi embert, ezt válaszolja: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40). Semmi sem tudta megfékezni a Jézus bevonulása miatti lelkesedést. Fontos, hogy semmi se gátolja meg, hogy benne találjuk meg örömünk forrását, az igazi örömet, amely megmarad és békét ad; mert egyedül Jézus szabadít ki a bűn, a halál, a félelem és a szomorúság kötelékeiből.

A mai liturgia viszont arra tanít minket, hogy az Úr nem győzelmi bevonulással és nem látványos csodákkal mentett meg minket. A szentleckében Pál apostol két igével foglalja össze a megváltás menetét: „kiüresítette” és „megalázta” önmagát (Fil 2,7.8). Ez a két ige azt érezteti meg velünk, milyen messzire ment el értünk szeretetében Isten. Jézus kiüresítette önmagát: lemondott Isten Fiának dicsőségéről, és ember fiává lett, hogy ő, aki bűn nélküli, mindenben együttérző legyen velünk, bűnösökkel. Mi több: a „szolga állapotában” élt közöttünk (Fil 2,7): nem királyként, nem fejedelemként, hanem szolgaként. Tehát megalázta önmagát, megalázkodása mélységének pedig, amelyet a nagyhét megmutat nekünk, nincs alja.

Ennek a mindvégig tartó (Jn 13,1) szeretetnek az első gesztusa a lábmosás. „Az Úr és a Mester” (Jn 13,14) egészen tanítványai lábáig alacsonyodik, ahogyan egyedül a szolgák tették. Példájával megmutatta nekünk: rászorulunk, hogy szeretete elérjen bennünket, hogy lehajoljon hozzánk; nélküle nem boldogulunk, nem tudunk szeretni, ha ő előbb nem szeret bennünket, ha nem tapasztaljuk meg az ő döbbenetes gyengédségét, és ha nem fogadjuk el, hogy a valódi szeretet konkrét szolgálatot jelent.

De ez csak a kezdet. A megaláztatás, melyet Jézus elszenved, a passióban válik legsúlyosabbá: egyik tanítványa, akit kiválasztott és barátjának hívott, harminc dénárért eladja és csókkal elárulja. A többiek szinte mind elfutnak, és magára hagyják. Péter háromszor árulja el a templom udvarában. Megalázzák lelkében gúnyolódással, gyalázással, köpködéssel, és testében is durva erőszakot szenved: a verés, az ostorozás és a töviskoszorú felismerhetetlenné teszi kinézetét. A vallási és politikai hatóságok megbélyegzését és igazságtalan ítéletét is elszenvedi, [azt mondják]: bűnt követett el, és becstelennek bizonyult. Pilátus azután elküldi Heródeshez, ő pedig visszaküldi a római kormányzóhoz: nemcsak minden igazságosságot tagadnak meg Jézustól, hanem a közömbösséget is megérzi bőrén, mert senki sem akarja vállalni a felelősséget sorsáért. És gondolok arra a rengeteg emberre, a sok kieresztettre, a sok menekültre, azokra, akinek sorsáért sokan nem akarnak felelősséget vállalni. A tömeg, amely nem sokkal korábban még dicsőítette, dicsérő szavait vádló kiáltásokra cseréli, sőt azt akarja, hogy helyette egy gyilkost bocsássanak szabadon.

Így érkezik el Jézus a kereszthalálhoz, a legfájdalmasabb és legmegalázóbb halálformához, amelyben csak az árulóknak, a rabszolgáknak, a legelvetemültebb bűnözőknek volt részük. Az egyedüllét, a rágalom és a fájdalom még nem jelenti lecsupaszodásának csúcsát. Hogy mindenben együttérző legyen velünk, a kereszten megtapasztalja az Atyától való titokzatos elhagyatottságot is. Az elhagyatottságban azonban imádkozik, és rábízza magát: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). Az akasztófán függve túl azon, hogy kinevetik, az utolsó kísértéssel is megküzd: provokálják, hogy szálljon le a keresztről, hogy erővel győzze le a rosszat, és egy hatalmas, legyőzhetetlen isten arcát mutassa fel. Jézus viszont épp itt, a megsemmisülés csúcsán, Isten igazi arcát nyilatkoztatja ki: az irgalmasságot. Megbocsát az őt megfeszítőknek, megnyitja a paradicsomot a bűnbánó rablónak és megérinti a százados szívét. Ha a rossz misztériuma szakadékos mélységű is, végtelen az a szeretet, amely átment rajta, elérkezve a sírhoz és a poklokhoz, magára véve minden fájdalmunkat, hogy megszabadítson tőlük, hogy fényt hozzon a sötétségbe, életet a halálba, szeretetet a gyűlöletbe.

Nagyon idegennek tűnhet számunkra az, ahogyan Isten cselekszik, aki megsemmisült értünk, amikor nekünk az is nehezünkre esik, hogy egy kicsit megfeledkezzünk magunkról. Ő azért jön, hogy megmentsen minket. Arra hív, hogy az ő útját válasszuk: a szolgálat, az odaadás, az önmagunkról való megfeledkezés útját. Rá tudunk lépni erre az útra, ha megállunk egy kicsit ezekben a napokban, hogy nézzük a keresztre feszített Jézust: ő „Isten tanszéke”. Arra hívlak titeket, hogy ezen a héten gyakran nézzünk Istennek erre a „tanszékére”, hogy eltanuljuk az alázatos szeretetet, amely megment és életet ad, hogy elutasítsuk az önzést, a hatalomra és a hírnévre való törekvést. Megalázkodásával Jézus arra hív minket, hogy az ő útján járjunk. Fordítsuk tekintetünket feléje, kérjük a kegyelmet, hogy legalább valamit megértsünk értünk való kiüresedésének e misztériumából, és így, csendben szemléljük ennek a hétnek a misztériumát.