178. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.04.06. szombat

Egység és egymást kiegészítő adományok

Jézus három évig személyesen oktatta tanítványait a hívekkel közösen, de külön is foglalkozott velük A feltámadása után rengeteget fáradozott, hogy a halála előtt kialakult erős hitet, amelyet a keresztáldozat idején a Szűzanya kivételével mindenki elvesztett, visszakapják. Újabb adománnyal is gazdagította őket: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell. És harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,45-47) Aztán étkezés közben meghagyta nekik, hogy ne távozzanak Jeruzsálemből, amíg el nem telnek Szentlélekkel. „A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8) De mennybemenetele előtt „negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik”. (1,3) Sault külön oktatja az Arab pusztaságban. (Gal 1,17) Később az izmosodó Egyházban a Szentlélek irányításával elindul a remeteség, majd a monachális szerzetesség, aztán a koldulórendek, betegápolók, tanító rendek, ezeknek második és harmadik rendjei, egyedül élő vezeklők, misztikusok, szinte megszámlálhatatlan csapata. A legújabb korban is vannak alapítások, civil hívők kezdeményei. Végezetül rádöbbenünk, hogy jó együtt lennünk, szolgálni Istent, de azért minden ember egy külön világ. Együtt a Mesterrel, együtt az Atyával, együtt a Szentlélekkel. A mennyországban pedig majd együtt az összes üdvözülttel, és soha nem feledjük el már most sem: olyan kis kövecskét kapunk a mennybe lépésünkkor, amelyen az egész valónkat kifejező új nevünk lesz olvasható. Ezt csak az ismeri, aki adja, és aki kapja. (Jel 2,17)

177. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.04.05. péntek

A testvérek közötti béke

Már az Ószövetségben is igen nagy áldásnak tartották, ha a testvérek békességben éltek. Íme, a zsoltáros ujjongása: „íme, milyen jó és milyen gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek!Olyan az, mint a drága kenet a fejen, amely lecsordul a szakállra, Áron szakállára, lecsordul ruhája szegélyére. Vagy mint a Hormon harmata, amely lehull Sion hegyére. Ott adja az Úr az áldást, s az életet mindörökre”. (Zsolt 133,1-3) a papi felszentelésnél látták ezt a zsidók, hogy a kapott papi kegyelem így tölti be Áron egész lényét, ahogy a fejére öntött drága kenet elborította a keleti férfidíszt, a szakállat, papi ruhát. De az emberek nem papként is részesülhettek Isten áldásában és békéjében, amikor csendes éjszakákon a forró nyári nap után a hatalmas Hormonról hűvös harmat hull Zsidó országra, hegyekre, halmokra, felfrissít füvet, fát, virágot, beborítja a munkában elfáradt embereket, és Isten áldott simogatásának érzi minden lény. Az Újszövetség szerzője még nagyobb jóindulattal ígérheti követőinek ezt a békét, amelyet születésekor elsőként a betlehemi pásztoroknak, utána minden jóakaratú embernek ígértek az angyalok. Már Mikeás is erre utalt, amikor közölte Isten üzenetét, hogy földre szálló Szent Fia Betlehemben fog megszületni „és ő lesz a béke”(Mik 5,4) Aki Őt befogadja, az birtokolja igazán a békét. Ő állítja helyre ég és föld között a tökéletes békességet, hiszen a saját testében, szenvedésében, halálában és föltámadásában békíti ki a megsértett isteni Fölséget és a lázadó emberiséget. Ezért mondja a búcsúzó Jézus: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja”(Jn 14,27) Aranyszavú Szent Péter szerint „a testvérek közötti béke Isten akarata és Krisztus öröme. A szentség tökéletessége, az igazságosság mércéje, a tanítás mestere, az erkölcsök őre”

176. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.04.04. csütörtök

Egység és egymást kiegészítő adományok

Jézus három évig személyesen oktatta tanítványait a hívekkel közösen, de külön is foglalkozott velük A feltámadása után rengeteget fáradozott, hogy a halála előtt kialakult erős hitet, amelyet a keresztáldozat idején a Szűzanya kivételével mindenki elvesztett, visszakapják. Újabb adománnyal is gazdagította őket: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell. És harmadnapon feltámadni halottaiból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek” (Lk 24,45-47) Aztán étkezés közben meghagyta nekik, hogy ne távozzanak Jeruzsálemből, amíg el nem telnek Szentlélekkel. „A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8) De mennybemenetele előtt „negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik”. (1,3) Sault külön oktatja az Arab pusztaságban. (Gal 1,17) Később az izmosodó Egyházban a Szentlélek irányításával elindul a remeteség, majd a monachális szerzetesség, aztán a koldulórendek, betegápolók, tanító rendek, ezeknek második és harmadik rendjei, egyedül élő vezeklők, misztikusok, szinte megszámlálhatatlan csapata. A legújabb korban is vannak alapítások, civil hívők kezdeményei. Végezetül rádöbbenünk, hogy jó együtt lennünk, szolgálni Istent, de azért minden ember egy külön világ. Együtt a Mesterrel, együtt az Atyával, együtt a Szentlélekkel. A mennyországban pedig majd együtt az összes üdvözülttel, és soha nem feledjük el már most sem: olyan kis kövecskét kapunk a mennybe lépésünkkor, amelyen az egész valónkat kifejező új nevünk lesz olvasható. Ezt csak az ismeri, aki adja, és aki kapja. (Jel 2,17)

175. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.04.03. szerda

Jézus karjaiban

A papi hivatás Jézus követésében, akaratának napi teljesítésében áll. Ő a mi Urunk, kezére figyelünk, mint a zsoltárban szereplő cselédlány. Sokan vállalták már ezt az önátadást. De elfeledték nem is kevesen, hogy nem cselédek vagyunk, akik parancsokat lesnek és hajtanak végre, hanem Jézus barátai, akik önként odadugjuk érzékeny emberkezünket Jézus keze mellé. Először nyilván nagyon büszkén, amikor a magunk keze annyira jézusi lesz a papszentelésben, hogy egyszerűen úgy fogjuk meg a kenyeret az oltáron, hogy szinte Jézus keze lesz a mienk. Nem hebegünk az emberfölötti megtiszteltetéstől, nem dadogjuk, hogy vigyázat, kedves hívek, ez a kéz kenyeret érint, és én mondom ki az Ő szavait: „Ez az én testem, mely értetek adatik”. Ő adta ezt a hihetetlen nagyhatalmat és bátorságot. Az apostolok is lassan döbbentek rá, hogy nemcsak Jézus gyógyító hatalma szállt az ő kezükbe, hanem Jézus átszegezett keze mellé odakerült a mi papi kezünk is. Amikor Jézus a Damaszkusz előtt megtért Saulhoz küldi Ananiás nevű tanítványát, hogy keresztelje meg, tegye látóvá és tanítvánnyá, ezzel szereli le idegenkedését:„Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nékem. Megmutatom ugyanis neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért” (ApCsel 9, 15-16) Assisi Szent Ferenc csak diakónussá volt felszentelve, mégis oda kellett adnia nemcsak a kezét, hanem egész testét, hogy Jézus öt szent sebhelyét átvegye a Verna-hegyi látomásban. Mi rendszerint nem kapunk ilyen kitüntető külső jelet, de az életének igen sok sebét át kell vennünk, hogy megdicsőüljön bennünk. A ferences falakon, kapukon ott van egymás mögött a két stigmás kéz, köztük a kereszt. Hordozzuk lélekben valamennyien küldetésünk szent jelét, amikor szenvedünk.

Hívom a családokat 2013 áprilisában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Korunkban minden család életére döntő befolyással van az, hogy milyen munkavállalási lehetőségeik vannak, és ők milyen munka elvégzésére akarnak és tudnak vállalkozni. A világ jó részén általánossá vált a kétkeresős családmodell, az átlagos család gazdasági egyensúlya csak úgy biztosítható, ha a férjnek és a feleségnek is van munkahelye, nem csak a család körüli munkát végzik. A munkapiacon mindketten kínálják munkaerejüket, a kereslet és a kínálat viszonya dönti el, hogy kapnak-e munkát és hogy munkájukért milyen ellenszolgáltatást várhatnak.

A munkapiacon mindenki a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, a munkavállalók és a munkaadók is elsősorban saját érdekeiket tartják szem előtt. A bibliai szőlőmunkások, akik kifogásolták azt, hogy a későn munkába állók is ugyanannyit kaptak, mint az egész nap dolgozók, csak a saját érdeküket nézték, a piaci igazságosság megsértésében érdekeik érvényesülését látták veszélyeztetve. „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?” kérdezte a gazda. (vö. Mt. 20, 1-16) A piacon érdekekről van szó, csak ritkán értékekről, főként nem olyan értékekről, mint a közjó, a közösség jól-létének szolgálata. A közösség szempontjai individualista korunkban különben is egyre inkább háttérbe szorulnak. Pedig a közösséghez tartozni jó, védelmet, biztonságot jelent, az összetartozás érzetét adja, igaz, hogy sokszor alkalmazkodással, a többiek szempontjainak tiszteletével jár együtt. A közösségért a közösségben dolgozni már nem csupán a saját érdekek szolgálata. A közösséghez tartozás ugyanis egy – írásban rögzített vagy csak hallgatólagos – megállapodást jelent, az egymás sorsában való osztozást, az egymás javának akarását, önzetlen segítségnyújtást annak, aki segítségre szorul. A közösségen belül az emberi kapcsolatokat nem alkuk alakítják, a tanító, az orvos, a vízvezeték-szerelő inkább szövetséges egy-egy feladat megoldásában, nem csupán a kölcsönös érdekeket tiszteletben tartó partner. A piac, működjék bármilyen jól, nem pótolja közösséget.

Idézzetek fel élményeket, amelyek ráébresztettek, hogy az adakozás, mások önzetlen megajándékozása a közösséghez tartozás legfőbb öröme!

Nem mondható szerencsésnek, ha a családban, a társadalom legkisebb közösségében a munkapiaci elvek érvényesülnek. A családban sok feladat van, ezeket a család vagy megoldja saját erejéből, vagy külső erőket alkalmaz, szolgáltatásokat fizet meg. Ez utóbbi esetben piaci alku során dől el, hogy ki mit mennyiért tesz, meddig és hogyan van tekintettel a másik igényére. Megalkudhatunk az idős, gondozásra szoruló családtagunk ápolására szerződtetett ápolónő munkaidejéről, munkaköri kötelességeiről, fizetéséről, a felmondási feltételekről, azt azonban nem kérhetjük sem az ápolónőtől, sem az idős családtagtól, hogy érezzék a másikat ajándéknak, hogy létükkel minduntalan örömet okozzanak egymásnak. Ezt nem lehet megfizetni.

Vannak továbbá olyan élethelyzetek, amelyekben az alkuban már nem tudjuk saját érdekeinket képviselni, mert szegények, öregek, elesettek, vagy betegek vagyunk. Sebeinkre gyógyírt, problémáinkra megoldást keresünk, nem tudunk a kölcsönös érdekek szövedékén alapuló szerződéses kompromisszumokat kötni.

Beszéljétek meg, hogy a családban, baráti és rokoni körben milyen nehéz ápolási-gondozási helyzeteket kellett megoldani! Hogyan tudjátok megelőzni, hogy ti magatok szorult helyzetbe kerüljetek?

Még az az ember is, aki mindent önmagának akar, aki mindent „saját erejéből” akar megoldani, hamar ráébred, hogy emberi kapcsolatokra van szüksége, egymagában nem képes boldogulni. A boldogulás pedig mindenekelőtt kapcsolatok kérdése, de mélyebb és gazdagabb kapcsolatokra van szükség, mint amilyeneket a pusztán piaci szerződések létesítenek. Jó, ha van valaki, akitől egy pohár vizet vásárolhatunk, ha szomjasak vagyunk, de mennyivel gazdagítóbb, ha olyanok vesznek körül, akik észreveszik, ha szomjasak vagyunk, és máris vízzel kínálnak. Az ilyen esetben már nem csupán formális gondoskodásról, adok-kapokról van szó, hanem valami többről, valami valóban emberiről.

A másiknak önként szolgálatot tenni, róla szeretetből gondoskodni annyi, mint Jézust megajándékozni: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 40). Milyen természetesen teszik ezt, azok a házasok, akik egymásban Jézust, gyermekeikben pedig Isten ajándékát látják! Az ilyen családban a munkában megjelenik az többlet, ami emberivé, sőt még magasabbra emeli. Ez a „több” – a „magis”, ahogy Szent Ignác mondta – mindig az önkéntesség megtapasztalásából fakad, csak az önkéntesség emelheti fel az emberit a természetfeletti irányába. Az önkéntesség számára nem létezik piac: az emberi érintés, figyelem nem megvásárolható, csak ajándékozható. A teljesítményt meg lehet venni, de a gondoskodás mindig egy kapcsolat hozadéka, amelynek hatalmas értéke van, de ára nincsen.

Az emberi közösséget az különbözteti meg egy összeterelődött-összeverődött csapattól, hogy a kapcsolatokat átjárja ez a „több”, ez az ajándékozó lelkület. A keresztény ember nem azért tesz jót, mert ezért megjutalmazzák, vagy mert így elvárhatja, hogy vele is jót tegyenek, hanem mert tetteit, akaratát Isten akaratával akarja összhangba hozni. „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23), mondja Jézus. Minél sikeresebb az isteni akarattal való egyesülés, annál inkább érvényesül a kapcsolatokban a „több”, válik a másik emberért vállalt munka igazán emberivé. A családi közösségben apraja-nagyja átélheti, milyen gazdagító a másikért élni, a másiknak (azaz Jézusnak) ajándékozni időt, figyelmet, energiát és ha kell, javakat is.

Az emberi kapcsolatokból ugyanis, ha a „több” hiányzik, egyszerűen semmi sem marad. A csak a piac szabályait követő kapcsolatból hiányzik az igazán emberi, az így megjelenő üresség és boldogtalanság pedig hosszú távon fenntarthatatlan életet eredményez mindkét fél (a támogatott és a segítő) számára egyaránt. A piac emberi alkotás, a globalizáció és az erős pénzügyi hatalmak korszakában mindent maga alá akar gyűrni. A közösség, elsősorban a családi közösség Isten ajándéka az embernek szeretetből a szeretet győzelméért.

A keresztény nők és férfiak meg tudják tölteni kapcsolataikat, a gazdaságiakat is, szeretettel. A szeretet pedig túl tud szárnyalni mindent, hatalmasabb bármely piaci intézménynél és struktúránál.

Hogyan tudjátok globalizálódó, gazdasági válságban vergődő, rohanó világunkban gyerekeiteknek megmutatni az emberi kapcsolatokban a „több”-re törekvés értékét?

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

174. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.04.02. kedd

Igazgyöngy

Jézus nagyon szerette a földi értékeket, amikor valami lelki ajándéknak az értékét kellett megfogalmaznia. Jól ismerte az embereket, hogy a természetes élet általában ismertebb náluk, mint a természetfölötti. Ezen a síkon van otthon, azt tapasztalja, hogy általában mindenki. Inkább ennek a világnak a szakértője, mint a mennyországé. Ezért amikor papi vagy szerzetesi hivatást kap valaki Istentől, nem könnyen értik meg, miért azt a lemondó, zárt világot választja élethivatásnak. Amikor egy nagyon gazdag fiatalember elment hozzá és megkérdezte tőle: „Mester, milyen jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mt 19, 16) Jézus a parancsokat említi. Azokat már ifjú korom óta megtartottam. Mi hiányzik még? Jézus megkedveli, és komolyan veszi a nagyobb értékek keresését: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” (21) Az ifjúnak eszébe jutott sok-sok földje, állata, ékszerei, pénze: elkullogott. Jézus tanítványnak hívta meg. Nem volt érzéke hozzá, hogy eldöntse: Amim van, földi érték. Egy ideig használhatom, vehetek rajta sok mindent. Aztán elveszíthetem, legkésőbb a halál elszedi tőlem. Ha Jézust követem, itt szegény leszek, odaát azonban örökké gazdag, jelentős alakja a mennyországnak, a történelemnek is. A legértékesebb gyöngy ez a felfogás. Persze Jézus jól ismeri az embereket. Nem lepődik meg, ha kikosarazzák. De nagyon sajnálkozik.

 

Húsvéthétfő

Feltámadt Krisztus! Valóban feltámadt!

Húsvéthétfő

ApCsel 2,14.23-33; Mt 28,8-15

„Ők pedig odamentek hozzá, átkarolták a lábát és leborultak előtte”

Amikor Jézus húsvétvasárnap hajnalban feltámadt, maga intézte napi időbeosztását. Isteni értelmével mindent nagyon jól tudott, ami nagypéntek délután három óra után történt a Golgotán. Mielőtt szemefénye kialudt, emberi erővel látta a Mennyei Atyát,aki a magas mennyországból elindul a kerubok fölött, ahogyan Ezekiel próféta láthatta hatszáz évvel korábban, amikor visszavitte őt Babilonból az Úr ereje Jeruzsálembe. Akkor a város pusztulása előtt láttatta vele az Úr a felkelő napot imádó zsidó férfiakat, bálványt csináló zsidóasszonyokat, a templomnak hátat fordító zsidó férfiakat. Akkor a menny ajtajából indult egy látomás: „Ekkor láttam (én, Ezekiel), és íme, fent a kerubok feje felett lévő égboltozaton olyan valami jelent meg, mint egy zafírkő, mint egy királyi szék alakja”. (Ez 10,1) Talán ennek a látomásnak hatására írja Máté evangélista az ősi anyanyelven Jézus egyik utolsó fohászát: „Éli, Éli, lemá szabaktáni? Azaz: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Hatszáz éve, Ezekiel látomásakor Isten parancsot adott a hat büntetést végrehajtónak: „Elérkezett a város büntetése! Mindenki tartsa kezében öldöklő fegyverét!” (Ez 9,1) Most, nagypéntek délután a haldokló Jézus kér segítséget Atyjától. Keresztje körülvéve gúnyolódó zsidó ellenséggel, a tömegben szétszórtan apostolok és néhány sírdogáló asszony, Jézussegítő társai, keresztje alatt Édesanyja, János apostol, Mária Magdolna. A Szűzanyát kivéve mindezek szívében szörnyű fájdalom és a látottak hatására elpusztult hit hamvai. Amint megáll a zafír trón Jézus előtt, „Jézus ekkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! (Zsolt 31,6) E szavakkal kilehelte lelkét”. (Lk 23,46) és most az Atya nem adott parancsot, hogy pusztítsál el Jeruzsálemet. Legfeljebb ennyit suttogott Jézus fülébe, mint a fiát sirató Dávid: „Fiam, Fiacskám!” (2Sám 19,1) Meghaltál értük is, én pedig várok a büntetéssel huszonhét évet! v a nagypénteken Jézus keresztje közelében gyászoló asszonyok látták, hogy Jézus holttestét nem tudták kellőképpen ellátni az idős férfiak, Nikodémus és Arimateai József. Indultak hát vasárnap kora hajnalban a sírhoz, hogy pótolják a temetési hiányosságokat. Amint azonban a sír közelébe értek, tanúi lehettek annak az örömnek, amire gondolni sem mertek volna. „És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a megjelenése, mint a villám, és az ruhája fehér volt, mint a hó. Az őrök megrettentek tőle való félelmükben, és mint a holtak, olyanok lettek. Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt”(Mt 28,2-6) Aztán az angyal az apostolokhoz küldte őket. Jézus azonban eléjük ment, és fogadta örömmel boldog hódolatukat. Az őrök pedig szidástól rettegve jelentették a kijózanító valóságot a főpapoknak. AZ Írásból olybá tűnik, hogy a főpapokat nem lepte meg Jézus feltámadása. Jó vastagon mérték ki a kenőpénzt, hogy szegény őrök hazudjanak: „a tanítványok éjjel eljöttek és ellopták őt, míg mi aludtunk”(13)Úgy tűnik, ez az eljárás mindenkor és mindenütt honos.