Évközi huszonhatodik hét hétfője

Évközi huszonhatodik hét hétfője

A mai evangéliumi részletet az előzi meg Lukács írásában, hogy Jézus másodszor beszél tanítványainak a Jeruzsálemben rá váró szenvedésekről, ők azonban nem értették szavait, és ahhoz sem volt bátorságuk, hogy kérdezzenek erről (vö. Lk 9,43-45). Láthatjuk, hogy Jézus személyéhez kötődően a szenvedések és a halál említése rendkívül kellemetlen téma a tanítványok számára, egyáltalán nem érzékenyek arra, hogy Mesterükre milyen szenvedések várnak. Ők azzal vannak elfoglalva, hogy „ki a legnagyobb közülük.” Egymás közti versengésükre az Úr jelképes cselekedettel reagál, odahív egy gyermeket. Érdemes összevetnünk, hogy Márk leírásában Jézus a tanítványok közé állítja a gyermeket és kijelenti: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be” (Mk 9,36). Lukácsnál ugyanez a kijelentés hangzik el, de itt Jézus nem a tanítványok közé, hanem maga mellé állította a gyermeket, mintegy kitüntette őt ezzel. Jelképes cselekedete után kimondja a választ a tanítványok kérdésére: „aki a legkisebb köztetek, az a legnagyobb.”
Jézus kijelentése egyrészt a tanítványoknak szól, másrészt minden keresztény közösségnek. Az Egyházban ugyanis nincs helye a versengésnek, hanem mindenki alázattal végezze feladatát, nem félve semmilyen szolgálattól. A hatalomvágy vagy a dicsőség keresése csak hátráltatja a közösséget, de a szolgáló lelkület példaértékű.

---

Imádság

Hálát adunk, Urunk végtelen jóságodért: elkészítetted nekünk országodat, megadod kegyes irgalmadat, megbocsátod bűneinket. Kérünk, segíts, hogy e világ útjain járva észrevegyük az éhezők, a szomjazók, a ruhátlanok, valamint a betegek és a rabok szenvedésében a te szenvedésedet, hogy minden rászoruló testvérünknek szolgálatára lehessünk, és örömmel fogadjuk őket közénk. Tested és véred által add, hogy felismerjünk minden emberben, és emberi kicsinységünk ellenére is viszonozhassuk nagy szereteted. Így jöjjön el, Urunk a te országod, s legyen meg a te akaratod.
Szent II. János Pál pápa

A szegények evangelizálnak minket – Exkluzív interjú Michael August Blume apostoli nunciussal

Ferenc pápa július 4-én az amerikai származású, magyar felmenőkkel is rendelkező Michael August Blume-ot nevezte ki a Szentszék magyarországi nagykövetévé. Életútjáról, küldetéséről kérdeztük hazánk új apostoli nunciusát.

– Amikor nyilvánosságra hozták a kinevezését, megírtuk, hogy szülővárosában, South Bendben népes magyar közösség él, és az Ön családjának is vannak magyar gyökerei. Mennyire erősek ezek?

– Volt egy olyan nemzedék, amelynek tagjai között sokan voltak magyarok Indiana állam északi részén, Chicago közelében, mert sok munka akadt a környéken a nehéziparban, az autógyártásban. Én gyerekként a Magyarok Nagyasszonya-iskolába jártam. Folyamatosan jöttek az osztályunkba új gyerekek, akik bevándorlóként, menekültként érkeztek az országba. A második világháború végén, azután pedig az 1956-os forradalom után sokan találtak új otthonra az Amerikai Egyesült Államokban. A hetvenes évek végéig erősen érzékelhető volt a magyar jelenlét, de a következő generáció, az egykor menekültként érkezettek gyerekei már máshová mentek munkát keresni. A templom központi helyén látható a Magyarok Nagyasszonya-ábrázolás, de most már a Guadalupei Szűzanyáé is ott van, hiszen a latin-amerikai bevándorlók mára sokkal többen vannak. Még elevenen él bennem a magyarok emléke, minden vasárnap reggel hétkor kihallatszott a templomból a magyar mise. Az általános iskolában az Isteni Szeretet Leányai magyar–osztrák kongregáció tagjai gondoskodtak rólunk. A papok és a szerzetesnővérek, akik tanítottak, valóban a diákoknak szentelték az életüket, még ha rosszak voltunk is. Ez az életszentség: az irgalmas szeretet a diákok iránt. Nagy kegyelemnek érzem, hogy ők tanítottak. Ezek a gyökerek bennem élnek, de a családfámban is ott vannak a magyar ősök. A nagymamám Himodról, egy kis Sopronhoz közeli faluból származik.

– Korábban is járt már Magyarországon?

– 1990-ben a szüleimmel elmentünk Himodra. A gyökereinket keresve unokatestvérekkel is találkoztunk. Fontos, hogy az ember megismerje a családja történetét. A himodi plébánia nyilvántartásában a rokonaink neve mellett ott áll, hogy kivándoroltak South Bendbe. Már a diplomáciai testületben is találkoztam olyannal, aki feltehetően a rokonom, a család 1956-ban Svájcba kivándorolt ágából. Az édesanyámat Körmendinek hívják, mert a férje halála után a nagyanyám Körmendi Mihályhoz ment feleségül. Én is róla kaptam a Mihály nevet, míg az August nevet az apai nagyapámról. Amikor Veres András püspök tudomást szerzett a származásomról, megajándékozott a himodi plébániatemplom képével. A templom oldalán van egy emléktábla az első világháborúban elesettek nevével, ott szerepel köztük anyám nagybátyja is. 2005-ben, Beninbe indulásom előtt aztán turistaként újra ellátogattam Magyarországra.

– Fiatalon miért éppen a verbita rendet választotta?

– Volt egy jó plébánosom, John Szabó, egy magyar pap, aki arra buzdított, hogy lépjek be az egyházmegyei szemináriumba. Aztán egy gyerekeknek szóló folyóiratban láttam egy cikket, Leendő papok klubja, ez volt a címe. Misszionáriusi szolgálat iránt érdeklődő fiatalembereket keresett a verbita rend. Ez felkeltette az érdeklődésemet, írtam nekik. Körülbelül két héttel később az Isteni Ige Társaságának hivatásokért felelős vezetője kopogtatott az ajtónkon. Tizenhárom éves voltam akkor, egy év állt még a rendelkezésemre, hogy eldöntsem, belépek-e a verbiták kisszemináriumába, vagy inkább egyházmegyés pap leszek. Gondolkodtam, és végül igent mondtam – talán azért választottam őket, mert vonzott a távoli tájakon végzett misszió.

– Hogyan folytatódott a szolgálata? Milyen állomásokon keresztül jutott el Magyarországra?

– Az Egyesült Államokban tanultam nyolc évig, majd a Mexikói-öböl partvidékén fekvő Bay Saint Louisban töltöttem a noviciátust. A fogadalomtétel után Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen fundamentális teológiát tanultam. 1974-ben Nyugat-Afrikába, Ghánába küldtek, ahol előbb megtanultam egy afrikai nyelvet, majd kineveztek a szemináriumba tanárnak. A diákok ott egy másik afrikai nyelvet beszéltek, így azt is meg kellett tanulnom. Végül eljutottam arra a szintre, hogy be tudtam mutatni a misét az ő nyelvükön. 1990-ig maradtam Ghánában, az utolsó hét évben Ghána, Togo és Benin verbita tartományfőnöke is voltam. Aztán Rómába hívtak, ahol a kongregáció generális tanácsának főtitkára lettem, majd néhány évvel később a Kivándorlók és Utazók Lelkipásztori Gondozásának Pápai Tanácsánál teljesítettem titkári szolgálatot. Ez is olyan feladat volt, amelyre korábban nem készültem. Sokat voltam úton, ellátogattam a menekülttáborokba szerte a világon. II. János Pál pápaságának vége felé, amikor lejárt a második mandátumom, nem kértem a megújítását. Végül éppen a pápa halálának napján kaptam meg az újabb kinevezést, ismét öt évre a pápai tanácsba. Néhány hét múlva Sodano bíboros tudatta velem, hogy újabb afrikai szolgálatra küldött a Szentatya, ezúttal Benin és Togo nunciusa lettem, s ezzel egy új fejezet kezdődött az életemben. Hét és fél évet töltöttem ott, majd Ugandába küldtek, ahol a menekültekkel végzett apostoli munkám folytatódott, hiszen a Dél-Szudánból érkező menekültek miatt csak az utóbbi években egymillió fővel nőtt az ország északi részének lakossága. Most közvetlenül Ugandából jöttem Budapestre. Az afrikai esztendők számomra a kegyelem évei voltak, mert folytatódott a misszió, amelyet szerzetesként végeztem.

– Milyen érzésekkel fogadta a Magyarországra történő kinevezésének hírét?

– Nagy meglepetésként ért a hír. Korábban leginkább Afrikában szereztem tapasztalatokat: tizenhat évig voltam misszionárius és tizenhárom évig nuncius. Amikor márciusban Rómában jártam, megkérdezték, készen állok-e arra, hogy máshová menjek. Természetesen a Szentszék rendelkezésére állok, válaszoltam, majd visszatértem Ugandába. Nem sokat gondolkodtam ezen, amíg meg nem érkezett az üzenet: a Szentatya kinevez nunciusnak Budapestre. Meglátjuk, mi lesz, hiszem, hogy az Úr a gyengeségen keresztül is képes munkálkodni. Nem ismerem a nyelvet, de remélem, hogy sikerül elsajátítanom valamilyen szinten, legalább annyira, hogy be tudjam mutatni a szentmisét magyarul, és fel tudjam olvasni a homíliát úgy, hogy érthető legyen. Van némi emlékem gyerekkoromból, mert a nagymamám magyarul beszélt velem. Míg a szüleink dolgoztak, mi a nagymamával voltunk, ő pedig hiába élt negyven éve Amerikában, csak magyarul beszélt.

– Hosszú éveket töltött Afrikában. Mennyiben lesz kihívás Önnek újra a nyugati világban szolgálni?

– Itt sokkal rendezettebbek a viszonyok, ugyanakkor Európában a kultúra közönyösebb a vallás iránt. Nehéz feladat ez, de nem lehetetlen. Magyarországon a nuncius a diplomáciai testület dékánja is. A diplomaták között is gyakran előkerül a beszélgetések során a hit kérdése, s ez megnyitja az ajtót az evangelizáció előtt. A diplomáciai testületben a hívők és a nem hívők körében is mindig azt tapasztaltam, hogy nyugodtan lehet beszélgetni erről, nincs radikális ellenállás. Isten szavát ráadásul akkor is hirdetnünk kell, ha az emberekből hiányoznak a hit alapjai.

– Inkább misszionáriusnak vagy inkább diplomatának érzi magát?

– Mindkettőnek. Ferenc pápa gyakran használja a misszionárius tanítvány kifejezést – ez minden megkeresztelt ember küldetése, nem lehet elmenekülni előle. Ugyanakkor a hivatali munka elől sem lehet elmenekülni. A misszionáriusi szolgálat itt nem olyan, mint amikor az ember a városok utcáit, tereit, egyetemeit járja, hogy hirdesse Istent. Igyekszem arra gondolni, hogy ha jól végzem a munkámat, az is evangelizáció. Ha elolvasom az újságokat, látom, hol nincs jelen az életben az evangélium, és amikor beszédbe elegyedek az emberekkel, ezzel kapcsolatos kérdéseket teszek fel nekik. Itt inkább preevangelizációról van szó. Ha beszélgetés közben ők is kérdeznek, az már a nyitottság jele. Az emberi gondolkodás mindig Isten valóságát, a legmélyebb kérdéseket érinti, akkor is, ha ki sem ejtjük Isten nevét: a szabadságról, a szeretetről, az emberi jogokkal való visszaélésről beszélve mindig elérjük ezt a pontot. Ahol pedig nem érjük el, ahol ennyire nincs jelen Isten az emberek gondolkodásában, ott biztosak lehetünk abban, hogy az emberi jogokat nem tartják tiszteletben.

– Hogyan látja, mit jelent 2018-ban az Egyház küldetésének és Ferenc pápa üzeneteinek képviselete a világon és Magyarországon?

– Ferenc pápa arra buzdít minket, hogy menjük a perifériákra, a földrajzi és az egzisztenciális peremvidékekre, oda, ahol nem látjuk az isteni kegyelmet, és legyen bátorságunk odalépni az utcán élőkhöz, a nyomornegyedek lakóihoz. Ugandában, az apostoli nunciatúrától nem messze van egy nyomornegyed, időnként ellátogattam azokhoz az emberekhez. Él ott egy szent asszony, Betty, aki huszonöt gyerekről gondoskodik egy piciny lakásban. Három a sajátja, a többi barátoké, ismerősöké, olyan szülőké, akik meghaltak AIDS-ben, vagy más tragédia érte őket. Itt látszik igazán, mi a valódi irgalmas keresztényi szeretet: így evangelizálnak minket a szegények. „Mi itt soha nem láttunk egyetlen papot sem” – mondták, és nem akartam hinni a fülemnek, hiszen a negyed egy nagy plébániához tartozik. Az Egyház struktúrái megvannak, léteznek plébániák, iskolák, de csak a saját diákjaikról, egyházközségi tagjaikról gondoskodnak. És mi történik ilyenkor? Jönnek más egyházak, például a pünkösdi egyházak, és magukhoz vonzzák ezeket az embereket. Intézményekre, iskolákra persze szükség van, de az evangelizáció nem korlátozódhat azokra, akik látogatják az intézményeinket, a plébániainkat. Legyünk jelen az emberek között!

– Ez a küldetés érvényes a nyugati világban is?

– Igen, itt is ezt kell tennünk, Ferenc pápa is erre buzdít. Azt mondja: Ne zárjátok be az Urat a sekrestyébe! Az Úr zörgeti az ajtót, azt kéri, hogy engedd ki! Azt kéri, hogy vidd magaddal Krisztust, lépj ki az emberek közé. Ehhez nincs szükség nagy szervezetre, komoly erőforrásokra, csak bátorság és kreativitás kell hozzá. Budapest szép város, de éjjel láttam már a másik arcát is, és vannak perifériái, ahol a szegények élnek. Bőven akad tennivaló. Hallottam olyan gyerekekről, akiket a szüleik gyakorlatilag elhagynak, mert más országba mennek dolgozni. Akkor evangelizálhatunk, ha kapcsolatban vagyunk az emberekkel, felkínálva nekik Isten irgalmasságát.

Egyszerű dolgokról van szó: „Éhes voltam és ennem adtatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam, és fölkerestetek…” Ez valamennyi embernek módjában áll. Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy olvassa Ferenc pápa Gaudete et exsultate – Örüljetek és ujjongjatok – kezdetű legutóbbi apostoli buzdítását. Ebben is az örömről beszél és az életszentségről. És azt írja, a hegyi beszédben foglaltak a feltételek ahhoz, ami Máté evangéliumának 25. fejezetében áll: „Éhes voltam, és ennem adtatok…” E kettő együtt nagy kihívást jelent nekünk, keresztényeknek. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy a magunk módján gyakorlattá tegyük ezt.

Ferenc pápa üzenetet küldött a siketek világnapja alkalmából

A világnap alkalmából a siketek olasz országos szövetségének küldött üzenetében a pápa hangsúlyozza, küzdeni kell azért, hogy minden ember jogát biztosítsuk a méltó élethez. Sok a teendő a siketek teljes bevonásáért a társadalom minden területén, ennek a folyamatnak a kiinduló pontja pedig a család.

Ferenc pápa üzenetében emlékeztet rá, hogy először Rómában tartották meg a siketek világnapját hatvan évvel ezelőtt, 1958. szeptember 28-án. A siketek olasz országos szövetsége (ENS) hosszú évek óta dolgozik azért, hogy legyőzze a kirekesztés és a leselejtezés kultúráját, és előmozdítsa az emberi élet értékét, különösen a siketek méltóságát.

Tudományos, társadalmi és kulturális téren is jelentős eredményeket értek el, ugyanakkor egy veszélyes és elfogadhatatlan jelenségnek vagyunk szemtanúi: a selejt kultúrája annak az antropológiai válságnak a következménye, amely nem az embert helyezi a középpontba, hanem a gazdasági érdeket, a hatalmat és a féktelen fogyasztást (vö. Evangelii gaudium, 52–53) – figyelmeztet üzenetében a Szentatya. – Ennek a kultúrának a legtörékenyebb személyek esnek áldozatul: azok a gyerekek, akik nehezen tudnak részt venni az iskolai életben, azok az idősek, akik magányosak és elhagyatottak, azok a fiatalok, akik elveszítik az élet értelmét és úgy érzik, ellopták tőlük jövőjüket és álmaikat.

A pápa a szövetség tevékenységének értékéről is beszél, illetve arról, hogy ezt a közösségi dimenziót erősíteni kell: egység és szolidaritás, találkozás, tapasztalatcsere, sikerek és kudarcok... ezek mind együtt növelik egy nép emberi, társadalmi és kulturális kincsestárát. Valamennyiünknek szól a felhívás: ússzunk szemben az árral, küzdjünk mindenekelőtt azért, hogy védelmezzék minden férfi és nő jogát a méltó életre. A kihívás az, hogy a befogadás és az esélyegyenlőség beépüljön a gondolkodásba és a kultúrába, és ezt törvényi és politikai szinten is támogassák. Mindenkinek biztosítani kell a tanuláshoz és a lakhatáshoz való jogot, valamint a kommunikációhoz való hozzáférést. Nemcsak az épületeket kell akadálymentesíteni. Mindez nemcsak a civil, hanem az egyházi közösségre is feladatokat ró.

Örömmel állapítja meg Ferenc pápa, hogy sok siket vagy más fogyatékkal élő ember tevékenyen részt vesz az Egyház életében, különösen az evangelizálásban. A siketeket be kell vonni teljes körűen az egyházmegyékben is a keresztény közösségekbe, ez pedig inkluzív lelkipásztorkodást igényel a plébániákon, a társulatokban és az iskolákban egyaránt. A befogadás első helye természetesen a család. A siket emberek családjai a főszereplői ennek a gondolkodásbeli és életstílusbeli megújulásnak. Nem csupán abban az értelemben, hogy ők veszik igénybe a siketeknek nyújtott és jogosan elvárt intézményi szolgáltatásokat, hanem ők maguk a civil, társadalmi és egyházi élet tevékeny szereplői is.

A Szentatya végül leszögezi: hála a siketek érdekszövetségeinek, sokat tettek már a befogadás, a találkozás és a szolidaritás növeléséért, ugyanakkor még sok a teendő a családok elszigeteltségének megszüntetéséért és azért, hogy senki ne lehessen többé elfogadhatatlan diszkrimináció tárgya.

Szeptember utolsó vasárnapja 1958 óta a siketek világnapja, melyet a siket közösségek és érdekképviseleti szervezeteik világszerte minden évben megünnepelnek. A jelnyelvek nemzetközi napját (International Day of Sign Languages) pedig szeptember 23-án tartják tavaly óta.

A Siketek Világszövetsége (WFD) a két jeles nap között, szeptember 23-tól szeptember 30-ig egész hetes ünnepet hirdetett, ez a Siketek Nemzetközi Hete. Kampányuk mottója – „With Sign Language Everyone is Included!” – a jelnyelv fontosságát hangsúlyozza.

Magyarországon a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SiNOSz) képviseli a siketek és nagyothallók érdekeiket.

Évközi huszonhatodik hét vasárnapja

Évközi huszonhatodik hét vasárnapja

Isten szól hozzánk

Szeptember utolsó vasárnapján Egyházunk a Szentírás vasárnapját tartja. Olyan ünnep ez, amikor különösen is odafigyelünk Isten kinyilatkoztatására, Isten írott üzenetére, a Szentírásra, amely utat mutat nekünk az istengyermeki életre és az üdvösség felé.
A Szentírással kapcsolatban lényeges fogalom a sugalmazás, amelyen azt értjük, hogy a Szentírás könyveit a szerzők nem maguktól írták, hanem az Isten által közölt üzenetet, az általa sugalmazott szavakat jegyezték le. A bibliai szövegek szerzője tehát maga Isten, aki emberek közreműködését vette igénybe, hogy mondanivalója, üzenete írott formában rögzüljön. Ennek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a szentírási szövegekhez közeledjünk és azokat helyesen értelmezzük. Nem tekinthetjük ugyanis csupán emberi munka eredményének, hanem Istentől származó szavakként kell olvasnunk azokat. Éppen a sugalmazás, az isteni szerzőség és eredet biztosítja a Szentírás értékét, benne valóban az üdvösségre vezető igazságot találjuk meg. Valahányszor a Szentírás olvasásába kezdünk, tudatosítsuk magunkban a sugalmazás, az isteni szerzőség tényét, mert különben legfeljebb egy történész kíváncsiságával fogjuk olvasni e régi szövegeket és aligha vesszük észre, hogy általuk maga Isten szól hozzánk.
Az Egyház életében különleges helye és szerepe van Isten szavának. Isten szava hirdetésének, hallgatásának és ünneplésének sajátos helye a liturgia, azaz a szentmise és a többi szertartás. Minden liturgikus cselekmény jó alkalom arra, hogy az Egyház teljesítse küldetését, az isteni üzenet hirdetését, a hívek pedig befogadják ezt az üzenetet. Szent Jeromos, a Szentírás kiváló ismerője és fordítója, akinek emléknapjához kapcsolódik ez a mai ünnep, feltette a kérdést: „Hogyan lehetne élni az írások ismerete nélkül, mikor általuk ismerjük meg magát Krisztust, aki a hívők élete?” Válaszként elmondhatjuk, hogy sem az ő korában, sem napjainkban nem képzelhető el a keresztény élet a Szentírás olvasása nélkül, hiszen benne, különösen is az evangéliumokban Krisztust ismerhetjük meg.
A Szentírás olvasásának fontos szerepe van minden pap életében és szolgálatában, aki azt hirdeti, amit maga is olvas és megért Isten szavából. Ezt hirdeti a szentmisék alkalmával, a hitoktatás során, a felnőtteknek szóló katekézisek alkalmával. A hívek életére szintén jellemző a Szentírás olvasásának igyekezete, hiszen ebből merítenek erőt.
Mind az egyházi szolgálattevőkre, azaz az igehirdetőkre, mind pedig a hívekre vonatkozik az a megállapítás, hogy a Szentírást imádságos lélekkel és nyitott szívvel érdemes olvasni. Csak akkor válhatunk az Úr tanítványaivá, ha nap mint nap olvassuk az igazság tanítását és életünket ehhez igazítjuk. Amikor elmerülünk Isten szavának olvasásában, akkor Isten bevon minket életébe, párbeszédre lép velünk, közli velünk mondanivalóját és válaszol kérdéseinkre, miközben mi is elé tárhatjuk gondolatainkat és érzéseinket.
A mai ünnep, a Szentírás vasárnapja ösztönözzön minket arra, hogy újra központi helyre állítsuk életünkben Isten szavát! Legyünk Isten szavának hűséges hallgatói, hogy annak hiteles hirdetői is lehessünk!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazom igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz számomra a Szentírás szavai által. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!