Ferenc pápa záróbeszéde Bariban: Elég legyen a Közel-Kelet kihasználásából!

Július 7-én délután a Szent Miklós-bazilikában tartott tanácskozást követően a Szentatya beszédével zárult az az ökumenikus találkozó, amelyen a keleti egyházak vezetői Ferenc pápával együtt a közel-keleti térség békéjéért imádkoztak.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

Nagyon hálás vagyok az osztozásért, amelyet Isten kegyelméből megélhettünk. Segítettük egymást, hogy újra ráébredjünk keresztény jelenlétünkre a Közel-Keleten. Jelenlétünk annyira lesz profetikus, amennyire tanúságot tesz Jézusról, a béke fejedelméről (vö. Iz 9,5). Ő nem ragad kardot, hanem azt kéri övéitől, hogy tegyék azt vissza hüvelyébe (vö. Jn 18,11). Egyházaink is ki vannak téve a világ logikáinak, a hatalom és a nyereség logikájának, a gyorsaság és megfelelés logikájának. És ott van a bűnünk, a hit és élet közötti törés, mely elhomályosítja a tanúságtételt. Érezzük, hogy újra meg kell térnünk az evangéliumhoz, a valódi szabadság biztosítékához, és hogy ezt sürgősen, most kell megtennünk, a halálosan szenvedő Közel-Kelet éjszakájában. Mint a Getszemáni szorongó éjszakájában, nem a menekülés (vö. Mt 26,56), nem is a kard (vö. Mt 26,52) fogja elővételezni a húsvét derűs hajnalát, hanem az Urat utánzó önátadás.

A keresztre feszítést szeretetből vállaló és feltámadó Jézusról szóló örömhír a Közel-Kelet földjeiről érkezve meghódította az emberek szívét a századok folyamán, mert nem világi hatalmakhoz, hanem a kereszt védtelen erejéhez kapcsolódik. Az evangélium arra kötelez minket, hogy nap mint nap megtérjünk Isten terveihez, hogy egyedül benne találjunk biztonságot és vigasztalást, hogy hirdessük azt mindenkinek, és mindenek ellenére. A Közel-Keleten élő egyszerű emberek mélyen gyökerező hite olyan forrás, amelyből merítenünk kell, hogy oltsuk szomjunkat és megtisztuljunk, mint ahogy történik, amikor visszatérünk a kezdetekhez elzarándokolva Jeruzsálembe, a Szentföldre, vagy Egyiptom, Jordánia, Libanon, Szíria, Törökország kegyhelyeire és a térség más szent helyeire.

Testvéri párbeszédet folytattunk és bátorítottuk egymást annak jeleként, hogy mindig törekednünk kell a találkozásra és az egységre anélkül, hogy félnénk a különbözőségektől. Ugyanez érvényes a békére: ápolni kell a békét a szembenállások szikkadt földjein is, mert a békének – mindennek ellenére – ma nincs alternatívája.

Nem a falak által biztosított tűzszünetek vagy az erődemonstrációk hozzák el a békét, hanem a meghallgatásra és párbeszédre irányuló valós akarat. Elkötelezzük magunkat, hogy haladunk előre, imádkozunk és dolgozunk, és azért fohászkodunk, hogy a találkozás művészete kerüljön előtérbe az összetűzés stratégiáival szemben, és hogy a hatalom fenyegető jeleinek erőfitogtatását váltsa fel a reményt ébresztő jelek hatalma: olyan jóakaratú és eltérő vallású emberek, akik nem félnek attól, hogy beszéljenek egymással, elfogadják mások érveit és törődjenek egymással. A háborús kiáltások csak így, csak akkor válnak békehimnuszokká, ha törődnek azzal, hogy senki se nélkülözze a kenyeret és a munkát, a méltóságot és a reményt.

Ennek megvalósulásához lényegi fontosságú, hogy a hatalom birtokosai végre határozottan álljanak a béke valódi szolgálatába, és ne saját érdekeiket keressék. Elég legyen abból, hogy kevesek sokak életén nyerészkednek! Elég a területfoglalásokból, amelyek eltiporják a népeket! Elég a részigazságok előnyben részesítéséből az emberek reményeivel szemben! Elég legyen abból, hogy kihasználják a Közel-Keletet Közel-Kelettől idegen nyereségek érdekében!

A háború csapása tragikusan sújtja ezt a szeretett térséget. Ennek elsősorban a szegények az áldozatai. Gondoljunk a meggyötört Szíriára! A háború a hatalom és a szegénység szülötte. Csak akkor lehet legyőzni, ha lemondunk a felsőbbrendűség logikáiról és megszüntetjük a nyomort. Számos konfliktust a fundamentalizmus és fanatizmus különböző formái szítottak, amelyek vallásos ürügyekkel álcázva magukat valójában káromolták Isten nevét, aki a béke, és üldözték a régóta szomszédban élő testvért.

De az erőszakot mindig a fegyverek táplálják. Nem lehet felemelni szavunkat a békéért, miközben titokban féktelen fegyverkezési hajszát folytatunk. Rendkívül súlyos felelősségről van szó, amely a nemzetek lelkiismeretét terheli, főleg a leghatalmasabbakét. Ne felejtsük el a múlt évszázadot, Hirosima és Nagaszaki tanulságát, ne alakítsuk át a Kelet földjeit, ahol a béke Igéje született, a csönd sötét mezőivé! Elég a makacs szembenállásokból, elég a nyereségvágyból, mely senkinek nem néz az arcába, és csak az érdekli, hogy megkaparintsa a gáz- és üzemanyagmezőket, nem törődve a közös otthonnal, és gátlástalanul elfogadva a tényt, hogy az energiapiac diktálja a népek közötti együttélés törvényeit!

A béke ösvényeinek megnyitásához fordítsák inkább tekintetüket azokra, akik azért könyörögnek, hogy testvéri módon élhessenek együtt a többiekkel. Védelmezzék mindenkinek a jelenlétét, ne csak a többségiekét. A Közel-Keleten is szélesítsék ki az utat a közös állampolgárság joga felé, a megújult jövő útja felé. A keresztények is teljes jogú állampolgárok, és legyenek is azok!

Nagy aggodalommal, de sosem reményvesztetten fordítjuk tekintetüket Jeruzsálemre, a minden nép számára [rendeltetett] városra, mely egyedülálló, szent város a világ bármely részén élő keresztények, zsidók és muszlimok számára, amelynek önazonosságát és hivatását meg kell őrizni a különféle viták és feszültségek ellenére, és amelynek a status quo-ja megkívánja, hogy tartsák tiszteletben a nemzetközi közösség határozata szerint, amit több ízben is kérelmeztek a Szentföld keresztény közösségei. Szilárd és tartós békéhez csak egy olyan megoldás vezethet, amely izraeliek és palesztinok közötti tárgyalással jön létre, és amelyet a nemzetek közössége akar és támogat, és csak egy ilyen megoldás szavatolhatja a két népet szolgáló két állam együttélését.

A remény a gyermekek arcát ölti magára. A Közel-Keleten évek óta kicsinyek félelmetesen nagy száma sír családtagjaik erőszakos halála miatt és csapdában látják szülőföldjüket, gyakran a kényszerű menekülés egyetlen távlatával. Ez a reménység halála. A legtöbb gyermek több háborús törmeléket látott életében, mint iskolát, többször hallgatta a fülsiketítő bombarobbanásokat, mint a közös játék ünnepi ricsaját. Az emberiség hallja meg – kérlek titeket – a gyermekek kiáltását, akiknek ajka Isten dicsőségét énekli (vö. Zsolt 8,3). A világ akkor talál rá újra méltóságára, ha letörli az ő könnyeiket.

A gyermekekre gondolva nemsokára néhány galambbal együtt szélnek eresztjük békevágyunkat. Békevágyunk emelkedjen magasabbra minden sötét felhőnél! Szívünk maradjon egységben és az Ég felé fordulva, várván, mint a vízözön idején, hogy visszatérjen a remény zsenge olajága (vö. Ter 8,11). A Közel-Kelet többé ne földrészek között kifeszített háborús íj, hanem a béke bárkája legyen, mely befogadja a népeket és a vallásokat. Szeretett Közel-Kelet, oszoljanak el feletted a háború, a hatalom, az erőszak, a fanatizmus, az igazságtalan nyerészkedés, a kizsákmányolás, a szegénység, az egyenlőtlenség és a jogok el nem ismerése sötét fellegei! „Béke neked!” (Zsolt 122,8), igazságosság uralkodjon benned, és Isten áldása legyen rajtad!

Évközi tizennegyedik hét hétfője

Évközi tizennegyedik hét hétfője

Újabb két csodáról olvasunk az evangéliumban, az elöljáró halott lányának feltámasztásáról és a vérfolyásban szenvedő asszony meggyógyításáról. Márk és Lukács leírásában az elöljáró neve Jairus, de azt Máté szükségtelennek tartja megemlíteni. Az ő története amúgy is rövidebb, nem tér ki a részletekre. Mintha mindkét esettel kapcsolatban egyetlen dolgot akarna hangsúlyozni, a hit szerepét. Az elöljáró hittel fordul az Úrhoz. Hallhatott már arról, hogy Jézus betegeket gyógyít, de arról még nincs tudomása, hogy halottakat is képes feltámasztani. Kérése mégis ilyen tartalmú: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel.” Jézus isteni erejébe vetett hit nélkül aligha kérne ilyet.
Az asszony esetében szintén a hit megnyilvánulását látjuk mozdulatában, érintésében. Abban a hitben, abban a reményben érinti meg Jézus ruháját, hogy gyógyulást nyer. A gyógyulást követően az Úr is a hitét dicséri meg: „Hited meggyógyított téged.”
A hit mindig ott kezdődik, amikor az emberi tudás, az emberi képesség véget ér. Az ember tehetetlennek érzi magát, a maga erejével nem tud már továbblépni, nem tudja megoldani a szükséghelyzetet, de hisz abban, hogy van még egy lehetőség: Isten segítségében, szabadításában bízni. A Jézusban való hit mindannyiunk számára új életet, újjászületést hoz.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Mindenható Istenünk! Gyújtsd fel szívünkben a szeretet tüzét, hogy szereteted által szentté legyünk! Add nekünk az irántad való szeretetet és az emberek felé forduló önfeláldozó szeretetet! Megdicsőült szentjeid csodálatos élete adjon erőt, hogy felismerjük hivatásunkat és magunk is jellé, szereteted, jóságod jelévé váljunk a világban! Segíts minket, Istenünk, hogy úrrá tudjunk lenni emberi gyengeségeinken, legyőzzük bűneinket és szentek legyünk!

Eltemették Kányádi Sándort: „Szelleme itt marad, itt él, amíg verset szerető ember lesz a földön”

Örök nyugalomra helyezték székelyföldi szülőfalujában, Nagygalambfalván Kányádi Sándor írót, költőt, műfordítót. Az ökumenikus szertartáson rokonok, barátok, falubeliek, egyházi és világi elöljárók búcsúztatták korunk egyik legjelentősebb erdélyi magyar irodalmi személyiségét.

A helyi református templomban tartott istentiszteletet követően a szülői házánál, a családi sírkertben helyezték örök nyugalomra. A szertartást Kányádi György Attila helyi református lelkipásztor, valamint Böjte Csaba ferences szerzetes tartotta. Búcsúbeszédet mondott továbbá Dávid Gyula irodalomtörténész is.

A szertartás kezdete előtt felolvasták Áder János magyar köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök részvétnyilvánítását. A köztársasági elnök rámutatott arra, hogy Kányádi Sándor számára a magyar szó egyenlő volt az élettel és a hivatással. Verssel gyógyított és erősítette egymáshoz a magyarok közösségeit.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök a gyászoló családhoz intézett részvétnyilvánításában azt írta: Kányádi Sándor műveiben kultúránk olyan legbensőbb vidékei tárulnak elénk, ahol a gondolatoknak tere, szavaknak súlya, történeteknek tanulsága van. „Hálásak vagyunk, hogy a költeményeiből fiatalok és idősebbek, itthon élők és távolba szakadtak egyaránt erőt meríthetnek, hiszen határtalan magyarságával a Dél keresztje alatt éppúgy nemzetünk összetartozását hirdette, mint otthon a Hargitán és itthon, a Kárpát-medencében” – írta részvétlevelében Orbán Viktor.

A nagygalambfalvi templom zsúfolásig telt a gyászolókkal, de több százan hallgatták az istentiszteletet a templomkertből, akikre viharos eső zúdult, de ez nem ijesztette el őket attól, hogy részesei legyenek a gyászszertartásnak.

Kányádi György Attila igehírdetését azzal kezdte, hogy Kányádi Sándor halálának napja, június 20-a gyásznapként vonul be a köztudatba. A lelkész Máté evangéliumának 5-ik fejezetéből olvasott fel egy részletet, amelyben Jézus kiválasztja a 12 tanítványát és megbízza őket, hogy legyenek a föld sója, a világ világossága és a hegyen épülő város. „Jézus nemcsak a tanítványoktól, hanem mindenkori követőitől is ezt várja. Mi mennyire töltjük be ezt a küldetést, ezt a hivatást?” – tette fel a kérdést, majd hozzáfűzte, hogy Kányádi Sándor életében meghallotta ezt a hívó szót, és tudta, hogy az ember nem keresheti mindig csak a maga hasznát.

A költőt idézve az mondta „legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát”. Majd arról beszélt, hogyan adott ízt az életnek, hogyan vitte el az irodalom szeretetét még a legkisebb iskolákba is. Beszédét azzal zárta, hogy „Sándor bácsi világjáró óceánjárója révbe futott, de a szelleme itt marad, itt él, amíg verset szerető ember lesz a földön”.

Böjte Csaba több személyes történetet, élményt is megosztott a gyászoló tömeggel, és rámutatott: Kányádi Sándor több olyan értéket is megfogalmazott élete során, amely irányadó lehet számunkra, ha komolyan vesszük a küldetésünket. A tálentumot elásó, és azt nem gyarapító szolgáról szóló példabeszédet idézte, és hozzátette, Sándor bácsi a kapott tálentumait sikeresen gyarapította, és adott belőlük a közösségnek.

A ferences szerzetes prédikációja alatt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban élő gyermekek mondtak Kányádi-verseket, az egyik kislány a Valaki jár a fák hegyén, a másik pedig a Volna még című verset szavalta el.

A gyászszertartás végén Dávid Gyula irodalomtörténész emlékezett meg gyermekkori barátjáról, kollégájáról. Visszaemlékezett arra, hogy Kányádi verseit mindig tüzetesen elolvasták a cenzorok, sok mű megjelenését jóváhagyták, azonban ezek a versek később kötetbe szedve teljesen más jelentést kaptak. Megjegyezte, nem csodálkozhatunk, hogy az 1957-ben megjelent Sirálytánc című kötetét bevonták és papírmalomba küldték.

„Költészeted meghatározó jelentősége abban rejlik, hogy nem féltél a hatalomtól, és általa minket is felszabadítottál a félelemből” – szólt néhai barátjához az irodalomtörténész jelezve, hogy a Fától fáig című versben erre félelemfeloldásra találhatunk rá. A könnyeivel küszködő Dávid Gyula megemlékező beszédét azzal a kérdésfelvetéssel zárta, hogy vajon lesznek-e olvasói a műveinek, amelyeknek most már a költő lényét kell nélkülözniük.

A szertartás után a költő hamvait tartalmazó urnát átkísérték a családi sírkertbe, ahol a temetési szertartás után a Dévai Szent Ferenc Alapítvány gondozásában élő gyermekek, illetve a Kaláka együttes is a költő több megzenésített versét adta elő.

A déli harangszóval érkezett a szomorú hír 2018. június 20-án: meghalt Kányádi Sándor. A költőre és az emberre ÍGY emlékeztünk, akinek egyszer vendégei lehettünk.

Ferenc pápa: Sok keresztény Jézushoz való tényleges kapcsolódás nélkül él!

Július 8-án a Szentatya a vasárnapi evangéliumról elmélkedve arra kérte a híveket, hogy tartsanak önvizsgálatot, és nézzék meg, észreveszik-e Isten jelenlétét, Jézus személyét a mindennapi életben, a konkrét valóságban. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai evangéliumi szakasz (vö. Mk 6,1–6) azt a Jézust állítja elénk, aki hazatér Názáretbe és szombaton tanítani kezd a zsinagógában. Amióta elment és prédikálni kezdett a közeli településeken és falvakban, egyszer sem tette be a lábát hazájába. Most visszatért. Ezért az egész falu összeverődött, hogy hallgassa a nép fiát, aki már egész Galileában és azon túl is bölcs tanító és hatalmas gyógyító hírében állt. Csakhogy ami nagy sikernek nézett ki, csúfos kudarcba fulladt, s így Jézus nem tudott ott csodát tenni, csak néhány gyógyítást vitt végbe (vö. Mk 6,5). Márk evangélista részletesen bemutatja ennek a napnak a dinamikáját: a názáreti emberek először hallgatják őt, elképednek, aztán csodálkozva kérdezgetik egymástól: „honnét veszi ezeket?”, ezt a bölcsességet, és végül megbotránkoznak, mert benne az ácsot, Mária fiát ismerték fel, akit láttak felnövekedni (Mk 6,2–3). Ezért Jézus a szállóigévé lett mondattal fejezi be beszédét: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában” (Mk 6,4).

Tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan történhet, hogy Jézus falubelijei a csodálkozásból hitetlenségbe esnek? Összehasonlítják Jézus egyszerű származását mostani képességeivel: egy tanulatlan ács, aki mégis jobban prédikál az írástudóknál és csodákat művel. És ahelyett, hogy megnyílnának a valóságra, megbotránkoznak. A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (vö. Jn 13,1–20). Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is.

Az elképzelések Jézus általi felborítása egyéni és közösségi önvizsgálatra kötelezi az ő tegnapi és mai tanítványait. Napjainkban is megeshet ugyanis, hogy előítéleteket táplálunk, melyek megakadályozzák a valóság megragadását. Az Úr arra hív minket, hogy sajátítsuk el az alázatos odahallgatás és a tanulékony várakozás magatartását, mert Isten kegyelme gyakran ér el minket meglepő módon, ahogyan nem is várnánk. Gondoljunk csak például Kalkuttai Teréz anyára. Egy aprócska nővérke – senki nem tett volna rá egy árva garast sem –, aki járta az utcákat és összeszedte a haldoklókat, hogy méltó haláluk legyen. Ez a kicsiny nővérke imájával és tetteivel csodákat művelt! Egy nőnek a kicsinysége forradalmi változást hozott az Egyház karitásztevékenységében! Ez csak egy példa napjainkból arra, hogy Isten nem alkalmazkodik előítéleteinkhez. Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.

Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.

***

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap Bariban a közel-keleti egyházak pátriárkáival és képviselőikkel különleges napot töltöttünk együtt, amelyen imádkoztunk annak a térségnek a békéjéért. Hálát adok Istennek ezért a találkozóért, mely a keresztények egységének beszédes jele volt, és Isten népének lelkes bekapcsolódása kísérte. Még egyszer köszönetet mondok egyházvezető testvéreimnek és képviselőiknek, igazán sokat épültem magatartásukon és tanúságtételükön. Köszönetet mondok Bari érsekének, aki alázatos és szolgáló testvér, az összes munkatársnak és a hívőknek, akik kísértek és támogattak minket imáikkal és derűs jelenlétükkel.

Mára esik a „tenger vasárnapja”, amikor megemlékezünk a tengerészekről és a halászokról. Imádkozom értük és családjaikért, ugyanígy a tengeri apostoli szolgálatban működő papokért és önkéntesekért. Külön is gondolok azokra, akik emberhez méltatlan körülmények között kénytelenek a tengeren dolgozni, és azokra is, akik igyekeznek megtisztítani a tengereket a sok szeméttől.

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok! Köszöntöm a Lengyelországból jött híveket, és külön gondolok azokra, akik részt vesznek a Mária Rádió családjának éves nagy zarándoklatán a częstochowai kegyhelyre. Köszöntöm a Fülöp-szigetekről érkezett ministráns gyerekeket, családjaikkal együtt; a padovai fiatalokat, a bresciai tanulók és tanárok csoportját, valamint a Val d’Aosta-i Pont-Saint-Martin cserkészeit. Brazil zászlókat is látok… Köszöntöm a brazilokat, ne keseredjetek el, lesz még alkalom!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Évközi tizennegyedik hét vasárnapja

Évközi tizennegyedik hét vasárnapja

A hitetlenség akadály

Az evangéliumok segítségével a 2000 évnyi időbeli távolság ellenére is lélekben együtt lehetünk Jézussal, aki tanítványaival együtt járja a városokat és a falvakat. Könnyen az egykori hallgatóság helyébe képzelhetjük magunkat, leülhetünk, hogy hallgassuk az Úr magával ragadó tanítását, és szemlélhetjük rendkívüli erejéről, isteni hatalmáról tanúskodó tetteit, csodáit. Az evangélisták bizonyára azzal a szándékkal említik meg egy-egy csoda esetén az emberek csodálkozását és ámulatát, hogy írásuk későbbi olvasói, az Úr követői a későbbi időkben szintén rácsodálkozzanak e tettekre és az azokban megnyilvánuló szeretetre Isten részéről, valamint épüljenek mások hitéből.
E szempontok alapján úgy tűnik, hogy talán jobb lett volna, ha hallgatnak Jézus sikertelen názáreti fellépéséről, amiről a mai vasárnap evangéliumában olvasunk. Jézus természetesen soha nem keresi a sikert, nem vágyódik az emberek elismerésére, a csodát nem azért teszi, hogy feltűnést keltsen, mégis elmondható a tevékenységéről, hogy valóban sikeres és eredményes. Legalábbis mindenhol, ahol nyitott szívvel, hittel fogadják őt az emberek. De nincs ez így Názáretben, azaz éppen abban a városban, ahol felnevelkedett. Egyszerűen fogalmazva a názáretieket megbénítják előítéleteik, azaz a Jézusról korábban kialakított képet nem képesek megváltoztatni. A zsinagógában szombaton, az istentisztelet alkalmával tanító Jézust csodálkozva hallgatják az emberek, majd pedig kérdéseket tesznek fel, amelyek teljes értetlenségüket jelzik. Úgy vélik, hogy mindent tudnak Jézusról, aki az ő körükben nőtt fel, ismerik családját és származását. Bizonyára hozzájuk is eljutottak azok a hírek, hogy másutt milyen csodákat tett Jézus, s most azt várják, hogy az ő szemük láttára is történjenek ilyen csodák. Jézustól viszont távol áll az ilyen önigazolás, őt az emberek hite és bizalma indítja mindig arra, hogy gyógyítson, segítsen a betegségben szenvedőkön.
A názáretiek által felsorolt kérdések a csodálkozásból az elutasítás irányába haladnak, nem képesek felismerni azt, hogy Jézus az Isten Fia, nem tudnak hinni benne. Márk evangélista nagyon keserű megjegyzéssel zárja a jelenetet, miszerint maga Jézus is csodálkozott a názáretiek hitetlenségén. Kezdetben ugyan elismerik Jézus bölcsességét, de más személynek tulajdonítják azt, mintha valakitől tanulta volna. A Jézus által véghezvitt csodák és erőmegnyilvánulások mögött szintén más hatalmat sejtenek, nem tudják elképzelni, hogy saját erejéből képes ezekre, mert nem hisznek istenségében. A názáretiek tehát úgy gondolják, hogy Jézus bölcsessége és csodáiban megmutatkozó ereje nem Istentől, hanem az ördögtől, a gonosztól származik. Ezen a ponton kimondatlanul is megismétlődik az, hogy az ördöggel való szövetkezéssel vádolják Jézust (vö. Mk 3,22). A názáretiek Jézus hatalmát firtató kérdései előrevetítenek egy későbbi eseményt, amikor a jeruzsálemi vallási vezetők kérdezik majd őt hatalmának eredetéről (vö. Mk 11,28).
Miért írták le mégis ezt a meglehetősen kellemetlen jelenetet az evangélisták? Azért, mert bizony ebből is tanulhatunk. Megtanulhatjuk, hogy a gyanakvás, a rosszindulat, az előítéletek akadályoznak minket abban, hogy megismerjük Jézus személyét és kövessük őt. Megtanulhatjuk azt is, hogy a hitetlenség akadálya lehet annak, hogy az Úr csodát tegyen velünk.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Istenünk! Életutunk során olykor meggyengül bennünk a hit. Kérünk, erősítsd hitünket! A hit ott kezdődik, ahol az emberi gondolkodás már nem képes továbblépni. Ott kezdődik, ahol már nem találunk emberi magyarázatokat. A hit ott kezdődik, ahol az emberileg megtehetőnél többre van szükség vagy több történik. A hit olyan helyre vezet, ahová csupán emberi erőnkkel nem jutnánk el soha. Istenünk, a hit a hozzád vezető út. Emberi véges kicsinységünk és a te végtelen nagyságod között nem létezik más út, csak a hit útja. Vezess minket a hit útján!