Kik Krisztus keresztjében dicsekedtetek

Kik Krisztus keresztjében dicsekedtetek (2. Timót 3).

Ments meg, Uram minket! 

Érteni a szeretet mikéntjét, hogy azt tudatosultan éljem. Tettel és igazsággal szeretni! Erzsébet szeretete, akit ma tisztelettel ünnepelünk, csak egy szelete annak, ami szeretet. Azt, hogy mit jelentett a számára, hogy szeretet, az érthető lesz, ha élete történetét megismerem. Pontosabban: úgy fogom érteni, ahogy én látok, és én képessé teszem magam rá, hogy általa üzenet legyen számomra az a szeretet, ami Őt szentté teszi.

De a szeretet, az én életemet hogyan teheti szentté? Ez a nagy kérdés, amire nekem, az én életemmel kell választ találnom. Jézus szavai, melyek e mai evangéliumban elhangoznak, vajon újat mondtak korának, vagy újat tud mondani az én számomra? Vagy, nem mond újat, de újra kell hallanom azért, hogy életemmé válhasson?

Miért ismétli vajon a természet szüntelen önmagát a négy évszakkal? Újra, meg újra lesz tél, majd tavasz, és így tovább. Miért lesz minden évben újra, meg újra Karácsony, és Húsvét, majd Pünkösd, és így tovább? Minden a szeretetről akar szólni?

Jézus cselekvő élete, de halála is a szeretet üzenete szeretne lenni. A ma elhangzó szavainak bizonyosságaként. E szavakra gondol, amikor éli az életét, bele a világba. Vagy, miközben éli azt az életet, amit az Atya jelenlétében – Vele közösségben él – fogalmazódik meg a szeretet jelentése, és hagyja ránk, hogy szavai nyomán váljon életté, isteni életté a mi életünk is?

Ha a magam életét szemlélem, aki az Isten szeretetének megvalósítására szeretnék törekedni, de homályosan látok, és nem színről színre, ahogy látott Jézus, tapogatódzom. Nem akarok Jézus lenni, sem Szent Erzsébet, de önmagam szeretnék lenni, akiben ott poshad Isten része, mert nem vagyok képes azonosulni vele – vakságom miatt, bűnöm miatt – hiába szeretnék. Vajon, ki vagyok, ki lehetek akkor, amikor az Isten által ember számára kifejezett szeretet alanya, tárgya, állítmánya, igéje – mind, egyszerre – kéne, hogy legyek? Lehet, ha ember vagyok? Jézus mintha azt mondaná, ne töpreng ezeken a dolgokon, csak legyél, és miközben lettél, már leszel, kibontakozva azzá, mint ahogy egy virág, egyetlen rózsa is az, a szeretet teljessége, rügyként is, bimbóként is, teljes pompájában is, és emlékezetemben is az lehet! Mert a tartalom nem forma, bár bennem formálódik és jelesül meg, amit miután megfoghatóvá lett, tudom azt mondani róla, hogy ez a szeretet, számomra.

Talán Erzsébet tanulsága az, a számomra, ami Jézusé is: fedezzem fel a bennem élő Istent olyannak, aki a számomra akar lenni, de akit Krisztus tanításából lehetek képes azonosítani, hogy aztán tanújává lehessek! A tanítványból lett tanúság, az én életem lehet, és akkor az életem a szeretet műve! Nem azért, amiért más annak vallja, hanem azért, amiért Krisztussal közösségben valósul meg! Ami csak akkor válhat emberi közegben egy közös erővé, értékké, amiről mások úgy vélekedhetnek, ahogy az őskeresztények korában vélekedtek róluk az emberek: „Nézzétek mennyire szeretik egymást!”, ha Krisztus tanítását egyként, de mégis mindegyikünk helyes önismerettel képes tanúsággá tenni, feltakarva a kinyilatkoztatás színtiszta értékére egyenként megigazultan. Közösségben megszentelődve.

Ahogy az írás tanúsága szól: „egy szív, egy lélek mindnyájak”! (ApCsel 4,32) Ami nem a vallás szerinti, hanem a hívők osztályozása szerinti fogalom! Vagyis, a hitben való buzgóság tehet ilyenné közösséget!

Vajon, kell érteni a szeretet mikéntjét, vagy egyszerűen csak élni kell? Úgy gondolom, hogy az, aki Krisztussal közösségre tud lépni, annak nem kell értenie, csak egyszerűen élni kell a Benne való jelenlétet! De, az is igaz, hogy előbb érteni kell Jézust, elfogadni és követésre kell bírnia magát az embernek! Alávetni magát az ember olyan dolognak vesse alá, ami meggyőzte őt arról, hogy lelkiismeretével rokon, közös. Azaz, hittel képes hordozni, és azonosulni vele.

Mennyei Atya, Te ismersz engem, jobban, mint én magamat. Magaménak vallom Jézus tanítását, életét, és tanúságát. Mégis kérem, hogy Te, isteni bölcsességeddel, erőddel, és kegyelmeddel formálj engem olyanná, ami üdvösségemre elvezethet engem! Ámen

Himnusz CCCLV.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

A napfény újból felragyog,

csendüljön hálaénekünk,

dicsérjük Isten nagy nevét,

Krisztus kegyelmét, érdemét.

Mert Krisztus által alkotott

nekünk az Isten éjt, napot,

s örök törvénye szabja meg,

hogy váltsák egymást szüntelen.

Te hívők biztos fénye vagy,

rajtad nem úr az ősi rend:

te nem tűnsz el, ha jön az éj,

örök napfényként tündökölsz.

Atyánk, kinek nincs kezdete,

add, hogy napunk ma teljesen

Krisztushoz méltó nap legyen,

s minket Szentlelke töltsön el. Ámen.

Ferenc pápa a bíborosoknak: Óvakodjunk az ellenségben gondolkodás vírusától!

Ferenc pápa a bíborosoknak: Óvakodjunk az ellenségben gondolkodás vírusától!

November 19-én délelőtt a Szentatya tizenhét új bíborost kreált a Szent Péter-bazilikában tartott nyilvános, rendes konzisztórium keretében. A bíborosi testület előtt elmondott beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Az imént hallott evangéliumi szakaszt (vö. Lk 6,27–36) sokan „síksági beszédnek” nevezték. A tizenkét apostol körének létrehozása után Jézus lement a hegyről tanítványaival oda, ahol nagy sokaság várt rá, hogy hallgassa őt és gyógyulást keressen nála. Az apostolok meghívását kíséri ez a „felkerekedés” a sík terep felé, a sokasággal való találkozás felé. A tömeg pedig – miként az evangélium mondja – „meggyötört” volt (vö. Lk 6,18). Kiválasztásuk után Jézus a hegyen, a csúcson maradás helyett a tömeg közepébe vezeti az apostolokat, az emberek gyötrelmei közé viszi őket, az ő életük szintjére. Ily módon az Úr feltárja nekik – és nekünk –, hogy az igazi csúcspont a sík mezőn érhető el, a síkság pedig arra emlékeztet minket, hogy a csúcs egy tekintetben és különösen egy meghívásban található: „Legyetek irgalmasok, ahogy a ti Atyátok irgalmas” (Lk 6,36).

Ezt a meghívást négy felszólítás kíséri, mondhatni négy buzdítás, amelyeket az Úr azért intéz hozzájuk, hogy hivatásukat létük konkrétságába, mindennapiságába ágyazza. Négy olyan cselekvésről van szó, amelyek formát, tartalmat és megfoghatóságot adnak a tanítvány útjának. Azt is mondhatnánk, hogy az irgalmasságba bevezető út négy szakaszáról van szó: szeressetek, tegyetek jót, mondjatok áldást és imádkozzatok! Úgy gondolom, e négy dologban mindnyájan egyetérthetünk, és ezeket ésszerűnek is tartjuk. Négy olyan cselekedetről van szó, amelyet könnyen megvalósítunk a barátainkkal, a hozzánk érzelmileg, ízlésben és szokásban többé-kevésbé közel álló emberekkel.

Probléma akkor merül fel, amikor Jézus bemutatja nekünk, hogy e cselekedeteknek kik felé kell irányulniuk, és ebben ő nagyon világos, nem kertel, nem használ szépítő körülírásokat. Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket, mondjatok áldást azokra, akik átkoznak titeket, imádkozzatok azokért, akik rosszul bánnak veletek (vö. Lk 6,27–28).

Ezekre a cselekedetekre nem vagyunk ösztönösen készek, amikor valaki ellenfélként, ellenségként áll előttünk. Velük szemben az első és ösztönös magatartásunk az, hogy leminősítjük, hiteltelenítjük, átkozzuk őket, sok esetben arra törekszünk, hogy démonizáljuk őket a célból, hogy „szent” igazolásunk legyen eltávolítani őket magunktól. Ezzel szemben Jézus azt mondja nekünk az ellenségről, aki gyűlöl, átkoz téged vagy rossz híredet kelti: szeresd, tégy jót vele, áldd meg és imádkozz érte!

Jézus üzenetének egyik legsajátosabb jellemzőjével állunk szemben, ott vagyunk, ahol az ő ereje és titka rejlik; ahonnan örömünk forrása, küldetésünk hatalma és az örömhír hirdetése származik. Az ellenség olyasvalaki, akit szeretnem kell. Isten szívében nincsenek ellenségek, Istennek csak gyermekei vannak. Mi falakat emelünk, gátakat építünk és osztályozzuk az embereket. Istennek gyermekei vannak, és nem azért, hogy eltávolítsa őket magától. Isten szeretetében az emberek iránti hűség íze van, mert az ő szeretete a teljes bensőjét átjáró, anyai-apai szeretet, mely soha nem hagyja el az embereket, még ha vétettek is. A mi Atyánk nem vár szeretni a világot, míg jók nem leszünk, nem vár szeretni minket, míg nem leszünk kevésbé igaztalanok vagy nem leszünk tökéletesek; szeret minket, mert úgy döntött, hogy szeret minket, szeret minket, mert nekünk adta a gyermekség állapotát. Akkor is szeretett minket, amikor még ellenségei voltunk (vö. Róm 5,10). Az Atya mindenki iránti feltétlen szeretete jelentette és jelenti a megtérés követelményét a mi szegény szívünk számára, amely arra hajlik, hogy ítélkezzen, megosszon, ellenálljon és elítéljen. Tudni azt, hogy Isten továbbra is szereti azt, aki elutasítja őt, a bizalom kifogyhatatlan forrása és ösztönzés a küldetésre. Egyetlen piszkos kéz sem akadályozhatja meg, hogy Isten belehelyezze kezünkbe az Életet, amelyet nekünk kíván ajándékozni.

Korunkat súlyos problémák és bizonytalanságok jellemzik világszerte. Olyan korban élünk, amikor társadalmainkban járványszerűen üti fel fejét az ellentétes táborokra oszlás és a kirekesztés, mint a problémák megoldásának egyetlen lehetséges módja. Azt látjuk például, hogy a mellettünk álló személy nemcsak az ismeretlen vagy a migráns vagy a menekült státusával rendelkezik, hanem gyorsan fenyegetéssé válik, az ellenség státusát nyeri el. Ellenség, mert távoli földről jön, mert más szokásai vannak. Ellenség a bőrszíne miatt, a nyelve miatt vagy a szociális helyzete miatt, ellenség, mert eltérően gondolkodik, és azért is, mert más a vallása. Ellenség, mert… És anélkül, hogy észrevennénk, ez a logika befészkeli magát élet- és cselekvésmódunkba. Tehát lassan mindennek és mindenkinek ellenség íze lesz. Lassanként a különbözőség ellenségesség, fenyegetés és erőszak tünetévé válik. Az ellenségesség és az erőszak e járványa miatt mennyi seb keletkezik, mely sokak testébe belevésődik, akiknek nincs szavuk, mert kiáltásuk elhalkult és elhalt a közömbösség e patológiája miatt! Milyen sokan élnek bizonytalanságban és szenvedések között annak következtében, hogy növekszik az ellenségesség a népek között, közöttünk! Igen, közöttünk, közösségeinkben, papi testületeinkben, összejöveteleinken. Az ellentétes táborokra oszlás és az ellenségesség vírusa átjárja gondolkodásunkat, érzésvilágunkat és cselekvésmódunkat. Nem vagyunk védtelenek vele szemben, és vigyáznunk kell, hogy ez a magatartás nehogy elfoglalja szívünket, mert ez az egyház gazdagsága és egyetemessége ellen hatna, melyet e bíborosi testületben kézzel tapinthatunk. A föld egymástól távoli tájairól jövünk, eltérő szokásaink, bőrszínünk, nyelvünk és szociális helyzetünk van, másképpen gondolkodunk és hitünket is eltérő szertartásokkal ünnepeljük, de ezek közül egy sem tesz minket ellenséggé, ellenkezőleg, ez az egyik legnagyobb gazdagságunk.

Kedves testvérek, Jézus nem szűnik meg „lejönni a hegyről”, továbbra is oda akar helyezni minket a történelem kereszteződéseibe, hogy hirdessük az irgalmasság evangéliumát. Jézus továbbra is hív minket, és elküld népeink „sík terepére”, továbbra is arra hív, hogy életünket az emberek reményének fenntartására szenteljük, a kiengesztelődés jeleiként. Egyházként továbbra is az a küldetésünk, hogy felnyissuk szemünket, és meglássuk sok, méltóságától megfosztott fivérünk és nővérünk sebeit.

Kedves új bíboros testvérem, az ég felé vezető út a síkságon kezdődik, a másoknak megtört és szétosztott élet, az odaszánt és odaadott élet hétköznapiságában. Annak a mindennapi és csendes odaajándékozásában, amik vagyunk. A mi csúcsunk: a szeretetnek e minősége. A célunk és vágyunk az, hogy az élet síkságán – Isten népével együtt – arra törekedjünk, hogy megbocsátásra és kiengesztelődésre képes emberekké váljunk.

Kedves testvérem, ma az a kérés hangzik el feléd, hogy őrizd meg szívedben és az egyház szívében azt a meghívást, hogy „irgalmasak legyünk, mint az Atya”, tudván, hogy „ha valaminek szentül nyugtalanítania és aggasztania kell lelkiismeretünket, akkor az az, hogy oly sok testvérünk él a Jézus Krisztussal való barátság ereje, világossága és vigasztalása nélkül, őket befogadó hívő közösség nélkül, az élet értelmének távlata nélkül” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás 49).

Évközi harmincharmadik hét szombatja

Évközi harmincharmadik hét szombatja

A magyar szentek és boldogok népes táborából a mai napon ünnepelt Szent Erzsébet az egyetlen, akit világszerte ismernek és mindenütt az irgalmas szeretet hősének tekintenek. Személyében az Egyház olyan példaképet állít minden keresztény elé, aki valóban megértette a szeretet parancsát és azzal a tudattal segítette a rászorulókat, hogy bennük Krisztusnak nyújt segítséget. Az általa megkezdett munkát és szolgálatot minden korban folytatnunk kell, mégpedig ugyanazzal a lelkülettel, ami Szent Erzsébetben is élt. Az Isten felé irányuló szeretet nélkül minden jócselekedet, amit embertársunknak teszünk legfeljebb emberiességből fakadó jótett. Krisztus viszont azt kéri tőlünk, hogy minden rászorulóban őt ismerjük fel, a szenvedőkben az ő szenvedő arcát lássuk, az éhezőkben és a szomjazókban őt tápláljuk, az idegenekben őt fogadjuk be. Az alázat nélkül végzett jócselekedetek legfeljebb önmagunk magasztalásának minősíthető, de nem Isten dicsőségét szolgálja.Az irgalmasság gyakorlása ma is, mint minden korban kihívás és hősiességet kíván. Saját
szükségeinkre való hivatkozással nem mondhatunk le arról, hogy másokat segítsünk. Vegyük észre mások még nagyobb szegénységét és nyomorúságát! Fedezzük fel, hogy van mit adnunk abból, amit mi is kaptunk! Legyünk irgalmasok embertársainkhoz, miként Isten is irgalommal fordul hozzánk!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Teljes szívünkből kérünk, Uram, hadd harcoljunk az igazságért a lélek és a test erejével egészen a végsőkig. Ha eljön az idő, amikor próbára teszik hitünket – hiszen amint az aranyat a kemencében, úgy hitünket is a veszélyben és az üldözésben próbálják ki –, ha kitör az üldözés, add, hogy felkészülten találjon, hogy házunk télen ne omoljon össze, hogy lakóhelyünket ne rombolja le a vihar, mintha csak homokra épült volna. Add, hogy minden próbára készen nyilvánvalóvá tegyük irántad való szeretetünket, Isten, akinek legyen dicsőség és hatalom mindörökké.