Himnusz CCCVIIL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Szentháromság egy Istenünk,

hatalmas Úr a föld felett,

halld meg dicsérő énekünk,

ébredve melyet zeng szívünk.

Az ágyból immár felkelünk

a csendességes éjidőn,

és esdekelve kérlelünk,

gyógyítsd meg égő sok sebünk.

A kísértő ha cselt vetett,

és vétkeztünk ez éjszakán,

a bűnt lelkünkről mossa le

kegyelmed égi ereje.

És bízó szívvel kérlelünk:

tündöklő fényed töltsön el,

hogy napjaink pergő során

romlást ne hozzon semmi ránk.

Ezt add meg, kérünk, jó Atya,

s Atyának mása, egy Fia,

s te, Szentlélek, Vigasztaló:

örökre egy uralkodó. Ámen.

Ferenc pápa a rabokhoz: Isten remél! Irgalmassága nem hagyja nyugton!

November 6-án a Szentatya a börtönben raboskodókkal és büntetés-végrehajtási intézetben dolgozókkal együtt mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, az irgalmasság jubileumi évének alkalmából. Hangsúlyozta, hogy senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet.

Az üzenet, amelyet Isten szava ma közvetíteni akar számunkra, nyilvánvalóan a reménység, az a reménység, amely nem csal meg. Az Antiokhosz Epiphanész király által halálra ítélt hét testvér közül egyik azt mondja: „Isten adta a reményt, hogy ő feltámaszt majd minket” (2Makk 7,14). E szavak rávilágítanak azoknak a vértanúknak a hitére, akiknek a szenvedések és kínzások ellenére van erejük arra, hogy messzebbre lássanak. Ez a hit megvallja Istenben a reménység forrását, de megmutatja az új élet elérésének vágyát is.

Ehhez hasonlóan az evangéliumban azt hallottuk, amint Jézus egy egyszerű, mégis tökéletes válasszal félresöpri a szadduceusok által eléje terjesztett egész banális kazuisztikát. Mondatával – „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké, mert számára mindenki él” (Lk 20,38) – felfedi az Atya igazi arcát, aki egyedül összes gyermekének életét akarja. Tehát ennek az új életre való újjászületésnek a reményét kell magunkévá tennünk, hogy hűségesek legyünk Jézus tanításához.

A reménység Isten adománya. Tehát kérnünk kell! Oda van helyezve minden egyes ember szívébe, hogy fényével meg tudja világítani a jelent, melyet sokszor megzavar és elhomályosít számos, szomorúsággal és fájdalommal járó körülmény. Rászorulunk arra, hogy mind szilárdabbá tegyük reményünk gyökereit, hogy gyümölcsöt hozhassanak. Először is szilárdabbá kell tennünk bizonyosságunkat abban, hogy Isten jelen van és együttérez velünk, az általunk elkövetett rossz ellenére is. Nincs olyan helye szívünknek, amelyet ne tudna elérni Isten szeretete. Ahol hibázó ember van, ott még erősebben megjelenik az Atya irgalma, hogy bűnbánatot, megbocsátást, kiengesztelődést, békét ébresszen.

Ma az irgalmasság jubileumát értetek és veletek tartjuk, kedves raboskodó testvéreim! Isten szeretetének e kifejeződésével, az irgalommal szemben érezzük, hogy szembe kell néznünk magunkkal. Nyilvánvaló, hogy a törvény be nem tartása elítélést vont maga után; a szabadság megvonása pedig a letöltendő büntetés legsúlyosabb formája, mert a személyt legbensőjében érinti. A remény mégsem csökkenhet! Egy dolog ugyanis, amit bűneink miatt megérdemlünk, és egy másik dolog a reménység „lélegzete”, amelyet semmi és senki nem fojthat el. Szívünk mindig remél a jóban; adósai vagyunk az irgalomnak, amellyel Isten elénk jön anélkül, hogy valaha is elhagyna minket (vö. Szent Ágoston: 254. beszéd, 1.).

Rómaiaknak írt levelében Pál apostol Istent a „remény Istenének” nevezi (Róm 15,13). Mintha azt akarná nekünk is mondani: „Isten remél”; és bármennyire ellentmondásnak tűnhet is, pontosan így van: Isten remél! Irgalmassága nem hagyja nyugton. Mint a példabeszédbeli apa, aki rendületlenül reménykedik hibázó fia hazatérésében (vö. Lk 15,11–32). Nincs nyugta Istennek, míg rá nem talál az elveszett bárányra (vö. Lk 15,5). Ha tehát Isten remél, akkor a reményt senkitől sem lehet elvenni, mert a remény az erő az előrehaladáshoz; a remény ad feszülést a jövő felé az élet átalakítására; a remény lendít a holnap felé, hogy a szeretet, amellyel mindenek ellenére szeretve vagyunk, újból utunkká válhasson… Egyszóval a remény a bizonyítéka Isten irgalmassága belső erejének, ő ugyanis azt kéri, hogy nézzünk előre, és győzzük le – hittel és őrá hagyatkozással – a rossz és a bűn vonzását.

Kedves fogvatartottak, ez a ti jubileumotok napja! Lobbanjon fel az Úr előtt reménységetek lángja! A jubileum – lényegénél fogva – magával hozza a szabadulás meghirdetését (vö. Lev 25,39–46). Nem tőlem függ, hogy megadjam azt nektek, ugyanakkor felszítani mindnyájatokban az igazi szabadság utáni vágyat olyan feladat, amelyről az egyház nem mondhat le. Előfordul, hogy egyfajta képmutatás arra késztet, hogy bennetek csak olyan embereket lássunk, akik bűncselekményt követtek el, és akiknek egyetlen útja a börtön. Azt mondom nektek: valahányszor börtönbe lépek, felteszem magamnak a kérdést: „Miért épp ők, és nem én [vagyok itt]?” Mindnyájan vétkezhetünk: mindnyájan! Így vagy úgy vétkeztünk is. A képmutatás miatt nem gondolunk az élet megváltoztatásának lehetőségére: kevéssé bízunk a rehabilitációban, a társadalomba való visszailleszkedésben. Ily módon azonban megfeledkezünk arról, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, és gyakran mi is foglyok vagyunk anélkül, hogy tudatosítanánk. Amikor bezárkózunk előítéleteinkbe, vagy amikor egy hamis jólét bálványainak rabszolgái vagyunk, amikor ideológiai sémákban gondolkodunk, vagy amikor abszolutizáljuk a piac törvényeit, amelyek semmibe veszik az embereket, valójában nem csinálunk mást, mint az individualizmus és az önelégültség cellájának szűk falai között maradunk, megfosztva a szabadságot termő igazságtól. Továbbá az ujjal mutogatás valakire, aki vétkezett, nem adhat jogalapot arra, hogy elrejtsük saját ellentmondásainkat.

Tudjuk ugyanis, hogy Isten előtt senki sem tarthatja magát igaznak (vö. Róm 2,1–11). De senki sem élhet a nélkül a bizonyosság nélkül, hogy megbocsátást nyerhet! A Jézussal együtt keresztre feszített bűnbánó lator a mennybe kísérte Jézust (vö. Lk 23,43). Ezért egyikőtök se zárkózzon múltjába! Nyilvánvaló, hogy a múltat, még ha akarnánk is, nem tudjuk meg nem történtté tenni. Ám a történelemnek azt a szakaszát, amely ma kezdődik és a jövőbe tekint, még meg kell írnotok Isten kegyelmével és személyes felelősségvállalásotokkal! A múlt hibáiból tanulva az élet új fejezetét nyithatjuk meg! Ne essünk abba a kísértésbe, hogy azt gondoljuk, nekünk már nem lehet megbocsátani! Bármilyen dologgal, kicsivel vagy naggyal vádoljon is minket szívünk, „Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20): csak rá kell bíznunk magunkat az ő irgalmára!

A hit, még ha oly kicsi is, mint a mustármag, képes hegyeket áthelyezni (vö. Mt 17,20). A hit ereje hányszor tette lehetővé a „megbocsátok” szó kimondását emberileg lehetetlen körülmények között! Olyan emberek [mondták ki], akik erőszakot vagy visszaélést szenvedtek el, ők maguk vagy szeretteik… Egyedül Isten ereje, az irgalmasság képes bizonyos sebeket begyógyítani. És ahol az erőszakra megbocsátással felelünk, ott a vétkező ember szívét is legyőzheti a szeretet, amely a rossz minden formáját legyőzi. Így – az áldozatok között és a vétkesek között – Isten az irgalmasság hiteles tanúit és eszközeit támasztja.

Szűz Máriát ma ebben a szoborban tiszteljük, amely az anyát karjában Jézussal ábrázolja, aki egy széttört bilincset tart kezében, a szolgaság és a börtön bilincsét. Mária fordítsa mindnyájunk felé irgalmas arcát, és fakassza fel szívetekben a reménység erejét, egy olyan új élet reményének erejét, amely méltó arra, hogy teljes szabadságban és a felebarát iránti szolgálatban éljétek.

 

Évközi harminckettedik hét hétfője

Évközi harminckettedik hét hétfője

A mai evangéliumi részlet három témát érint röviden, amelyek közös pontja a közösség, a közösségi élet. Elsőként a megbotránkoztatásról esik szó, amely bármely közösség vagy csoport életében, az Egyházban is előfordulhat. A botrányokozás itt azt jelenti, hogy a közösség egyik tagja helytelen, erkölcstelen tettével rossz példát mutat másoknak. Az ilyen személynek nincs helye a közösségben, mert a többieket is rossz cselekedetekre ösztönzi. A botrányok akadályozzák a közösséget és annak tagjait a hit útján való előrehaladásban.
Másodszor a megbocsátás fontossága kerül elő. A közösségen belül számtalan esetben előfordulhat, hogy valaki megbántja, megsérti felebarátját. A helyes eljárás ebben az esetben nem az, hogy az illetőt azonnal ki kell zárni a közösségből. Ez főként akkor nem volna járható út, ha megbánja tettét és bocsánatot kér. Ilyenkor meg kell bocsátani neki, még akkor is, ha bűnét a későbbiekben megismétli, de újból kifejezi bánatát. A megbocsátás azt szolgálja, hogy a közösség tagjai békességben éljenek egymással, amelyet azonban ellehetetlenít a megbocsátás hiánya, azaz ha a múltbeli hibás cselekedeteket állandóan a bűnös szemére vetjük.
Harmadikként a hit erejéről van szó. A közösség összetartó ereje ugyanis a közös hit, amely Isten adománya az egyének és az egész közösség javára.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te vagy a hit forrása minden ember számára! Istenségedet nem ismerték fel egyetlen pillanat alatt az apostolok és tanítványaid. Nekik is végig kellett járniuk a hit útját a te megismerésedtől egészen addig, hogy életüket áldozták érted. A hit lassan ébredezett bennük. Miként bennem is lassan erősödik, növekszik. A Szentlélek csendes munkája ez bennem. Olvasom az Atya üzenetét, figyelek sugallataira, életemet Isten szándékaihoz igazítom. Uram, adj nekem félelem nélküli hitet! Adj nekem élő hitet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!

Kik az elveszett Izrael juhaihoz küldettetek

Kik az elveszett Izrael juhaihoz küldettetek (18. zsoltár).

Ments meg, Uram minket!

A megtestesülésben egyértelműen feltárul – mivel Krisztus valóságos Isten és valóságos ember –, hogy a törvényhez való ragaszkodás egyben az Istenhez való ragaszkodás is. Az a zsidó, aki kész inkább meghalni, mint megenni a sertéshúst, az a muszlim, aki komolyan veszi a tilalmat, és nem iszik bort, az a hindu, aki még egy légy életét sem hajlandó kioltani, mert ezáltal Istenhez ragaszkodik, öntudatlanul is Jézus Krisztusról tesz tanúságot, aki értünk meghalt és feltámadt, s aki Isten hatalmával feltámasztja az igazakat az örök dicsőségre, mert ő minden ember Üdvözítője. Ezzel szemben milyen szomorú a valaha keresztény Európa szekularizációja, amely mára odáig jutott, hogy törvényhozásával szentesítette mind a tíz parancsolat megszegését, a hazudozástól a házasságtörésen át az emberölésig.

A Biblia hitében élő ember a világon túli, az örökkévaló Istenbe kapaszkodik. De minthogy ő láthatatlan, törvényeinek betartása által tudjuk csak kifejezni hozzá való ragaszkodásunkat. A mai Evangélium fényében ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy az Istentől kapott, de önkényesen és evilági módon értelmezett törvényhez való ragaszkodás szemben áll Isten akaratával, és akadályozza a hozzá való ragaszkodást. Az Istentől kapott parancshoz úgy ragaszkodni, mint magához az Istenhez, ugyanakkor nem feledve, hogy a törvény nem Isten – ez a helyes vallásos magatartás, amelynek mintegy mellékesen kultúrát alakító ereje is van.

Urunk, Jézus Krisztus, milyen könnyen mondjuk Neked, hogy követünk Téged és ragaszkodunk Hozzád, de életvitelünkkel inkább a világias közgondolkodáshoz igazodunk, mint a Te parancsaidhoz. Segíts, kérünk, kegyelmeddel felismernünk, hogy a Tízparancsolat tilalmai nem életünk beszűkítését, hanem az örök életre való kitágítását szolgálják, s törvényeidet szívünkbe fogadva megalkuvás nélkül, akár földi életünk árán is ragaszkodjunk Hozzád.

 

Himnusz CCCVIIIL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Krisztus, hatalmas nagy Király,

hogy megdicsőítsd szent Atyád,

s elveszett rangunk visszaadd,

megtörted értünk a halált.

Vállaltad gyengeségeink,

vállaltad azt a nagy Tusát!

A kísértő mit ránk hozott,

te megtiportad a halált.

A sírból kelve győztesen

Húsvét titkával tündökölsz,

s életre hívod újra mind,

kiket halálba vitt a bűn.

Lelkünk kegyelmed töltse el,

s ha majd Jegyesként visszatérsz,

lámpánk fényével minket is

az égre méltóknak találj.

Békédet, boldog fényedet,

jóságos Bírónk, add nekünk,

kiket buzgó hit, szeretet

a Háromsághoz fűz veled.

Fogadd magadhoz híveid,

kiket nem köt már föld pora,

nekik házadban adj helyet,

hogy zengjék áldó éneked. Ámen.

Ferenc pápa Úrangyala imádsága: A szeretet tettei magvetés az örök életre

Esernyők alatt - Ferenc pápával együtt az imádságban 

Ferenc pápa november 6-án vasárnap délelőtt a Szent Péter bazilikában mutatta be a fogvatartottak jubileumi szentmiséjét, majd az Úrangyala imádságot az Apostoli Palota dolgozószobájából imádkozta el a téren összegyűlt sokasággal.

A feltámadás győzelmét már most megízlelhetjük, a szeretet tettei magvetés az örök életre

Hozzájuk intézett beszédében a szentmise evangéliumának a témáját, a feltámadás kérdését elemezte, ahogy mondta, alig pár napra Mindenszentek és Halottak napja után. A feltámadásban nem hívő szadduceusok az Istennel való kapcsolatukat csak a földi élet távlatában értelmezték. Hogy nevetségessé tegyék Jézust, egy abszurd kérdéssel állnak elő, hogy a hétszer újraházasodó asszony, akit mindig egymást közt testvérek vesznek el, kié lesz végül a feltámadáskor. Jézus nem lép bele a kelepcébe, hanem kifejti, hogy a halál utáni élet másfajta lesz, mint a földi. Megérteti velük, hogy ennek a világnak a kategóriáit nem lehet alkalmazni arra a valóságra, mely túllép rajta. Kijelenti, hogy „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Ezzel azt érti, hogy ennek a világnak a dolgai átmeneti jellegűek és elmúlnak. A túlvilágon azonban a feltámadás után nem lesz többé halál, hanem az emberi kapcsolatokat is az Isten dimenziójában éljük meg. Így a házasság is, ami itt a földön Isten szeretetének a jele és eszköze, átalakul a szentek dicsőséges közösségének a fényében. A Jézus által említett „mennyország és feltámadás fiai” nem kevesek kiváltsága lesz, szögezte le a pápa, hanem mindenkié, mert az üdvösséget Jézus mindenkinek elhozta. Ferenc pápa arra figyelmeztetett, hogy a feltámadás nemcsak a halál utáni tény, hanem egy újfajta élet, melyet már most megtapasztalunk napjainkban, ez pedig a győzelem a semmi fölött, amely győzelmet már most megízlelhetjük. A feltámadás a keresztény hit és keresztény reménység alapja! Enélkül a kereszténység csak egy erkölcsi vagy egy életfilozófia lenne. Ellenben a feltámadás révén a szeretet minden cselekedete olyan mag, mely Isten kertjébe hullik, hogy az örök élet gyümölcsét teremje”.

Felhívás a foglyok életkörülményeinek megjavítása érdekében

Az Úrangyala elimádkozása után Ferenc pápa a fogvatartottak jubileuma kapcsán felhívással fordult a felelősökhöz a foglyok életkörülményeinek megjavítása érdekében, hogy teljes mértékben tartsák tiszteletben emberi méltóságukat. Azt kérte a hatóságoktól, hogy a bűnügyi igazságszolgáltatás ne legyen pusztán büntető jellegű, hanem nyíljon meg a reménységre és arra a távlati lehetőségre, hogy az elítélt visszailleszkedhessen a társadalomba.

A marokkói klíma-konferenciát hassa át a teremtett világ megőrzéséért vállalt lelkiismeretes felelősség

A két napja életbe lépett párizsi klímamegegyezés kapcsán arra emlékeztetett, hogy az emberiség képes együttműködni a teremtett világ megőrzésében, majd azt kérte, hogy a hétfőn kezdődő újabb marokkói klíma-konferenciát, mely a párizsi megegyezés megvalósítását szorgalmazza, hassa át a lelkiismeretes felelősség.

Az albán vértanúk példája segítsen bennünket életünk nehéz pillanataiban

Szombaton az albániai Szkutariban boldoggá avattak 38 vértanút, emlékeztetett a pápa, akik az ateista rendszer idején a legkeményebb üldöztetés áldozatai lettek. Ám ők inkább vállalták a börtönt, a kínzásokat és végül a halált, csakhogy hűségesek maradjanak Krisztushoz és az egyházhoz. Az ő példájuk segítsen bennünket életünk nehéz pillanataiban - zárta vasárnapi Úrangyala imádságát Ferenc pápa.

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Évközi harminckettedik hét vasárnap

Bepillantani a mennybe

 
Embernek lenni azt jelenti, hogy születésünk pillanatától állandóan úton vagyunk a halál felé. A gyermek ezt még nem tudja, nem gondol ilyesmire. Felnőve egyre többször találkozunk az elmúlással, a halállal. A teremtett dolgok nem létezhetnek örökké, életük elkezdődik az időben és egy idő után véget ér. Keserűen tör fel belőlünk a kérdés: azért születünk meg és azért élünk, hogy egyszer meghaljunk? Ez volna az élet célja? Mi értelme van így élnünk? E kérdések elvezetnek minket oda, hogy ne csak a láthatókra, hanem a láthatatlanokra is odafigyeljünk és felfedezzük lelkünket, a lelki valóságokat, lelkünk vágyát az el nem múló dolgok, az örökkévalók iránt.
A mai vasárnap evangéliumában a feltámadásról és a túlvilági életről olvasunk. Jézus a szadduceusok vallási csoportjához intézi szavait, akik nem hittek a feltámadásban. Ők úgy érveltek, hogy azért nincs feltámadás, mert a mózesi könyvekben nincs szó róla. Jézus Mózes személyét felidézve igyekszik meggyőzni őket, de szavai aligha találtak nyitott fülekre.
Keresztény emberként nekünk is vannak kérdéseink a feltámadással, a túlvilági léttel kapcsolatban. Ezek a kérdések nem jelentenek kételkedést a feltámadásban, vagy annak elutasítását, hanem szeretnénk legalább egy kis mértékig bizonyosságot szerezni a feltámadásról, nem elfelejtve, hogy a hit világába tartozik. Olyan jeleket keresünk világunkban, amelyek arra utalnak, hogy létezik a túlvilág. Először is azt érdemes észrevennünk, hogy Isten az élet barátja, minden élet neki köszönhető. Erre utal Jézus kijelentése is az evangéliumban: „Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Isten nem azért alkotta meg, teremtette meg a világot, hogy egyszer minden a semmibe hulljon, minden teremtménye megsemmisüljön. A teremtő Istentől, a szeretet Istenétől többet várunk, s valóban ő nem a megsemmisülés, hanem a megújulás, a beteljesedés felé vezeti a világot. Az ember újjáteremtése Isten megtestesülésével, emberré válásával megkezdődött. Isten azért küldte el Fiát a világba, hogy megváltsa és üdvözítse az embert. Jézus egész élete és halála értelmetlen volna, ha az ember sorsa a végső megsemmisülés lenne. Éppen Jézus feltámadása mutatja azt, hogy Isten üdvözítő terve nem értelmetlen.
A szentek életrajzában nagyon tanulságos lehet számunkra az, hogy ők hogyan várták a halált, pontosabban azt, ami utána következik. Közvetlenül a haláluk előtt mintha megláttak volna egy keveset abból a dicsőségből, boldogságból, örömből, ami a túlvilágon várja őket. Élményeik által mi is bepillantást nyerhetünk a mennybe. Lisieux-i Szent Teréz tüdőbajban halt meg, élete utolsó napjaiban nagy szenvedéseket okozott neki a levegővétel. Halálos ágya mellett ott voltak, együtt imádkoztak nővértársai. Nagy szenvedései közben Teréz egyszer csak felült ágyában, felnézett a feszületre és ezt mondta: Istenem, szeretlek. Néhány percig mosolyogva nézett, majd visszahanyatlott az ágyára és meghalt. Mi történhetett ebben a néhány percben? Nem tudjuk biztosan, de talán meglátott valamit a mennyei boldogságból.
A feltámadásban való hit éltet minket és felkészít bennünket az örök életre.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A halál könyörtelen tényével szembesülve könnyen azt gondoljuk, hogy az életnek ezzel vége, s utána nem következik semmi. Hisszük, hogy Isten, aki életet ad minden embernek, képes arra, hogy új életet adjon a halál után. A mennyei Atya életet adott neked, amikor húsvétvasárnap hajnalra feltámasztott, és új életet ad majd nekünk is, amikor feltámaszt minket az örök életre. A feltámadást követően találkozhatunk az örök szeretettel. Jézusom, hiszek feltámadásodban, s hiszem, hogy te vagy a halhatatlan Úr. Te vállaltad emberi sorsunkat, s életedet megosztottad velünk. Hozzád kötöm magam, hogy veled éljek, s részesüljek a feltámadásban. Segíts engem szüntelenül törekedni a menny felé!