Hívom a családokat 2016 augusztusában – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

Nyolcéves házasok voltunk, három gyerekünk volt már – meséli a baráti társaságban egy feleség –, amikor egy fontos, az egész családot érintő ügyben nem tudtunk egyetérteni. Egyre elkeseredettebben veszekedtünk, végül a férjem kimondta, hogy ő így meg így határozott, és – mivel ő a családfő – az fog történni, amit ő elhatározott. Nagyon megbántva és megalázva éreztem magamat, ezt a sértést évekig nem tudtam neki megbocsátani. Én meg évekig azt vártam – vette át a szót a férj –, hogy a feleségem kérjen bocsánatot tőlem, hiszen beigazolódott, hogy nekem volt igazam. Ezt ő ugyan belátta, de nem tudta kimondani, hogy „bocs, jó, hogy úgy csináltuk, ahogy te akartad”.

„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34) – mondja Jézus tanítványainak. Ezzel a paranccsal a maga kimeríthetetlen, irgalmas szeretetét teszi a mi szeretetünk mércéjévé. Máskor meg így tanít: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! … Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!” (Lk 6, 37) A Miatyánkban is arra kérjük az Atyát, hogy a szerint bocsásson meg nekünk, ahogy mi megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Isten a mi gyarló, emberi gyakorlatunkhoz méri az Ő megbocsátó irgalmát. „A Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás, érzület, amely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullámhosszon kell mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.” (MV 9) [...]

Hogyan tudjátok gyerekeitekkel érzékeltetni az Atya irgalmas szeretetét? Milyen lehetőségetek van az idősebb rokonok – nagyszülők, nagybácsik, nagynénik – iránti tevőleges szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlására?

Mindannyian sebzett szívűek vagyunk, megsebesültünk és hordozzuk szívünk sebeit. A saját családunkon belül kapott sebek a legfájdalmasabbak ugyan, ezek azonban a családon belül gyógyíthatók a legjobban. A házasságban adódhatnak nézeteltérések, konfliktusok, válságos helyzetek. Sokan vannak, akik a válság feloldására nem látnak más lehetőséget, mint a válást. Figyelmen kívül hagyják, hogy az egyik leghatékonyabb válságkezelő eszköz a megbocsájtás. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat házassággá váljon, a feleknek legalább két helyzetben kell egymásra kimondaniuk az igent: esküvőjük pillanatában és valahányszor egymásnak megbocsátanak. Minden kisebb és nagyobb csalódás után a másikra kimondott igennel Jézust követjük, aki sokszor, hetvenszer hétnél is többször megbocsátott.

Megbocsátani annyi, mint tudatosítani mindkettőnk sebzettségét és szétesettségét; annyi, mint feladni a másik irányában táplált nem reális elvárásokat és lemondani arról a vágyról, hogy másmilyen legyen, mint amilyen a valóságban; annyi, mint a másikat szabaddá tenni, hogy megtalálhassa önmagát és nem hibáztatni azért, ami megtörtént. A megbocsátáshoz nincs szükség drámai könnyhullatásra, sokkal jobban érvényesülnek az egyszerű, arról tanúskodó gesztusok, hogy egymás életének részei vagyunk, mert Jézus kettőnket a vele való szövetségre hívott meg. Megbocsátani annyi, mint Jézust követni és hozzá hasonlóvá válni, mert Ő azért jött, hogy adjon és megbocsásson, hogy a sebeket begyógyítsa, hogy a széteső emberiséget összefogja. Minél jobban és őszintébben tudunk megbocsátani, annál inkább érezhetjük meg már most a mennyei lakodalom ízét, mert annak csak azok lehetnek a részesei, akik a saját hibáikat beismerik és a mások hibáit megbocsájtják.

Mi segített azoknak a sebeknek a begyógyításában, amelyeket hordozva léptetek be házasságotokba? Hogyan tudjátok segíteni azoknak a sebeknek a begyógyítását, amelyeket szüleitek, nagyszüleitek hordoznak?

Ha egy házasság válságba jut, csak két lehetőség van: vagy a belenyugvás és visszavonulás, vagy pedig Istenben bízva elindulni Felé, mert csak Ő tehet minket boldoggá, csak Ő gyógyíthat meg, csak Ő érintheti meg mindkettőnk szívét.

A keresztény házasságban Isten a közös cél, nem a házastárs. Házassági ígéretünkben ezért nem azt mondjuk, hogy „megoldom Uram, bízhatsz bennem”, hanem azt, hogy „köszönöm, Uram, ajándékaidat és a kegyelmeket, amelyekkel elhalmoztál; erős az elhatározás bennem, hogy segítségeddel végrehajtsam azt a feladatot, amelyet rám bíztál, akkor is, ha az nehéz lesz.”

Sohase feledjük, hogy a tartós házassági boldogságért meg kell dolgozni. A boldog házasság fokozatosan, fáradságos lelki fejlődési folyamatok révén alakul ki. A válság nem azt jelenti, hogy a házasság csődbe ment, mindennek vége. Ha a házaspár tud a sebekből, a hibákból, a gondokból tanulni, és tud megbocsátani, akkor a válságban is meglátja Isten ajándékát. Mert az Ő irgalma örökkévaló.

Hogyan sikerült a baráti, rokoni, ismerősi körben előfordult házassági válsághelyzeteket megoldani? Idézzetek fel ismeretségi körötökből olyan házasságokat, amelyekből a kedvezőtlen előjelek ellenére jó keresztény család alakult! Hogyan tudtok fiatal házasoknak segíteni konfliktusaik megoldásában?

De mondjátok – szólalt meg a társaság egyik tagja –, hogy s mint békültetek ki? Mert most úgy látszik, hogy nincs köztetek semmi feszültség, sőt. A huszonötödik házassági évfordulónkra készültünk – válaszolt a férj –, amikor elmentünk kettesben valahová vacsorázni. Jót beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy igazán boldogok lehetünk: jól megy sorunk, gyerekeink szépen fejlődnek, és akkor hirtelen megértettem, hogy milyen ostoba vagyok, hogy azt a régi ügyet még most is fájó sebként dédelgetem. A feleségem már rég kimondta, hogy tudja, hogy úgy volt jó, ahogy én akartam, én meg azt várom, hogy formálisan bocsánatot kérjen. És akkor ott a vendéglőben átöleltem és én kértem tőle ezért bocsánatot. Én pedig – folytatta a feleség –, megköszöntem neki, hogy akkor olyan határozott és ellentmondást nem tűrő volt, mert ez szolgálta az egész család javát. De tudjátok, ebből az ügyből sokat tanultunk, azóta sok nehézséget oldottunk meg veszekedés nélkül.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Ferenc pápa a zárómisén: Isten „mindig szurkol” nekünk, mint a legelszántabb szurkoló!

Július 31-én, vasárnap délelőtt Ferenc pápa másfél millió fiatal jelenlétében mutatta be az ifjúsági világtalálkozó zárómiséjét Krakkóban. Arra biztatta őket, hogy a Jézussal való kapcsolatukat tegyék első helyre életükben, és ne engedjék, hogy bármi megakadályozza őket ebben a kapcsolatban.

Kedves fiatalok, azért jöttetek Krakkóba, hogy találkozzatok Jézussal. És ma az evangélium épp Jézus és egy ember találkozásáról szól: Zakeussal találkozik, Jerikóban (vö. Lk 19,1–10). Jézus ott nem szorítkozik arra, hogy prédikáljon, vagy hogy egyvalakit üdvözöljön, hanem – miként az evangélista mondja – végig akarta járni a várost (vö. Lk 19,1). Más szóval, Jézus meg akarja közelíteni mindenkinek az életét, egészen végig akarja járni utunkat, hogy az ő élete és a mi életünk valóban találkozzon.

Így jön létre a legmeglepőbb, a Zakeussal, a vámosok, vagyis az adóbehajtók fejével való találkozás. Zakeus ugyanis az elnyomó rómaiak gazdag és gyűlölt kiszolgálója volt; kizsákmányolta népét, és rossz híre miatt nem is mehetett a Mester közelébe. De a Jézussal való találkozás megváltoztatja az életét, ahogyan ez valamennyiünkkel megtörtént és mindennap megtörténhet. Zakeusnak azonban ahhoz, hogy találkozhasson Jézussal, le kellett győznie néhány akadályt. Nem volt könnyű számára, szembe kellett néznie néhány akadállyal, legalább hárommal, amelyek nekünk is mondhatnak valamit.

Az első az alacsony termete: Zakeus nem láthatta a Mestert, mert kicsi volt. Ma is fenyegethet minket az a veszély, hogy távol maradunk Jézustól, mivel nem érezzük magunkat nagynak, mivel alacsony az önértékelésünk. Ez nagy kísértés, mert nemcsak az önbecsülésünkről szól, hanem a hitünket is érinti. Hiszen a hit azt mondja nekünk, hogy „Isten gyermekei” vagyunk, mégpedig „valóságosan” (1Jn 3,1): az ő képére teremtettünk; Isten Fia felvette a mi emberségünket, és az ő szíve sosem szakad el tőlünk; a Szentlélek bennünk akar lakozni; meghívást kaptunk az örök örömre Istennel! Ez a mi „termetünk”, ez a mi spirituális identitásunk: Isten szeretett gyermekei vagyunk, örökre. Így megértitek, hogy önmagunk el nem fogadása, az elégedetlenség és a negatív gondolkodás azt jelenti, hogy nem ismerjük legigazibb valónkat: olyan ez, mintha elfordítanám a fejem, amikor Isten rám akar tekinteni, mintha kitörölném az álmot, amelyet rólam szőtt.

Isten úgy szeret minket, ahogy vagyunk, és semmilyen bűn, gyarlóság vagy hiba miatt nem gondolja meg magát. Jézus számára – erről tanúskodik az evangélium – senki sem alacsonyrendű vagy távoli, senki sem jelentéktelen, hanem mindannyian kedvencek és fontosak vagyunk: te fontos vagy! Isten számít rád, azért, ami vagy, és nem azért, amid van: az ő szemében semmit sem számít a ruha, amelyet hordasz, vagy a mobiltelefon, amelyet használsz; nem érdekli, hogy divatosan öltözködsz-e; te érdekled őt, úgy, ahogy vagy! Az ő szemében értékes vagy, és értéked felbecsülhetetlen!

Amikor az életben megesik velünk, hogy lehorgasztjuk fejünket, ahelyett, hogy felemelnénk, segíthet nekünk ez az igazság: Isten hűséges az irántunk való szeretetében, sőt makacsul az! Segíthet nekünk, ha arra gondolunk, hogy ő jobban szeret minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat, hogy jobban hisz bennünk, mint ahogy mi hiszünk magunkban, hogy „mindig szurkol” nekünk, mint a legelszántabb szurkoló. Mindig reménykedve vár minket, akkor is, amikor szomorúságunkba zárkózunk s elszenvedett sérelmeiken és a múlton töprengünk. De megszeretni a szomorúságot, az nem méltó a mi spirituális termetünkhöz! Sőt az egy vírus, amely megfertőz és lebénít, amely minden ajtót bezár, meggátolja az élet újraindítását, az újrakezdést. Isten viszont makacsul reménykedő: mindig hiszi, hogy fel tudunk kelni, és nem nyugszik bele abba, hogy élettelennek és örömtelennek lásson minket. Szomorú egy fiatalt örömtelennek látni. Mert mindig az ő szeretett gyermekei vagyunk. Emlékezzünk erre mindennap kezdetén. Jót tesz nekünk, ha minden reggel azt mondjuk neki: „Uram, köszönöm, hogy szeretsz; biztosan tudom, hogy szeretsz; add, hogy beleszeressek az életembe!” Nem a gyarlóságaimba, melyeket el kell hagynom, hanem az életbe, amely nagy ajándék: arra szolgáló idő, hogy szeressünk és szeretve legyünk.

Zakeusnak volt egy második akadálya is a Jézussal való találkozás útján: a bénító szégyen. Erről mondtunk tegnap este néhány szót. El tudjuk képzelni, mi történt Zakeus szívében, mielőtt felmászott arra a vadfügefára, kemény küzdelem folyhatott benne: egyik oldalon a jó kíváncsiság, meg akarta ismerni Jézust; másik oldalon annak veszélye, hogy csúnyán leszerepel. Zakeus közszereplő volt; tudta, hogy ha megpróbálna felmászni arra a fára, nevetségessé tenné magát mindenki szemében, ő, a főnök, akinek hatalma van, de akit annyira gyűlölnek. De legyőzte a szégyent, mert Jézus vonzereje erősebb volt. Van tapasztalatotok arról, mi történik, amikor annyira vonzónak találunk valakit, hogy belészeretünk: akkor olyan dolgokat is szívesen megtennénk, amilyeneket egyébként soha. Valami hasonló dolog ment végbe Zakeus szívében, amikor megérezte, hogy Jézus annyira fontos számára, hogy bármit megtett volna érte, mert ő volt az egyetlen, aki kihúzhatta a bűn és a kedvetlenség homokjából. Így a bénító szégyen nem járt sikerrel: Zakeus – írja az evangélium – „előrefutott”, „felmászott”, aztán, amikor Jézus szólította, „gyorsan lemászott” (Lk 19,4.6). Kockáztatott, a bőrét vitte vásárra. Ez számunkra is az öröm titka: ne oltsuk ki a jó kíváncsiságot, hanem bátran kockáztassunk, mert az életet nem szabad fiókba zárni. Jézussal szemközt nem maradhatunk ülve, keresztbefont karral; őneki, aki az életet adja nekünk, nem válaszolhatunk csak egy gondolattal vagy egy egyszerű sms-sel!

Kedves fiatalok, ne szégyenkezzetek eléje vinni mindent, különösen a gyengeségeket, a nehézségeket és a bűnöket a gyónásban: ő képes meglepni titeket, megbocsátásával és békéjével. Ne féljetek igent mondani neki szívetek egész lendületével, nagylelkűen válaszolni neki, követni őt! Ne engedjétek elaltatni lelketeket, hanem a szép szeretet céljára állítsátok be az irányt, ami lemondást is megkíván, és egy erős nemet a mindenáron való siker doppingjára, a csak önmagunkra gondolás drogjára és a saját kényelmünkre.

Az alacsony termet és a bénító szégyen után van egy harmadik akadály is, amelyet Zakeusnak le kellett küzdenie, de ez már nem önmagában van, hanem maga körül: a zúgolódó tömeg, mely korábban akadályozta őt, aztán pedig kritizál: Jézusnak nem lett volna szabad belépnie a házába, egy bűnös házába! Milyen nehéz valóban befogadni Jézust, mennyire nehéz elfogadni egy „irgalomban gazdag Istent” (Ef 2,4)! Akadályozhatnak titeket, megpróbálhatják elhitetni veletek, hogy Isten távol van, merev és érzéketlen, jó a jókkal és rossz a rosszakkal. A mi Atyánk azonban „felkelti napját rosszakra és jókra egyaránt” (Mt 5,45), és az igazi bátorságra hív minket: erősebbnek lenni a rossznál, szeretve mindenkit, még az ellenségeket is. Kinevethetnek titeket, amiért hisztek az irgalmasság szelíd és alázatos erejében. Ne féljetek, hanem gondoljatok ezeknek a napoknak a szavaira: „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmat találnak” (Mt 5,7)! Álmodozóknak bélyegezhetnek titeket, amiért hisztek egy új emberiségben, olyanban, amely nem fogadja el a népek közötti gyűlölködést, az országhatárokban nem korlátokat lát, és őrzi hagyományait önzés és neheztelés nélkül. Ne csüggedjetek: mosolyotokkal és nyitott karotokkal reményt hirdettek, és áldás vagytok az emberiség egyetlen családja számára, melyet itt oly szépen képviseltek!

Azon a napon a tömeg megítélte Zakeust, felülről lefelé nézett rá; Jézus épp az ellenkezőjét tette: feltekintett rá (Lk 19,5). Jézus tekintete túllép a gyarlóságokon és a személyt látja; nem áll meg a múlt rosszaságánál, hanem meglátja a jövőbeli jót; nem nyugszik bele a bezárkózásokba, hanem keresi az egység és a közösség útját; nem áll meg a felszínnél, hanem a szívet nézi. Jézus nézi a szívünket, a te szívedet, az én szívemet. Jézusnak ezzel a tekintetével egy új emberiséget építhettek, de ne azt várjátok, hogy jónak mondjanak titeket, hanem a jót önmagáért keressétek, örüljetek a tiszta szív megőrzésének, és békésen harcoljatok a becsületességért és az igazságosságért. Ne álljatok meg a dolgok felszínénél, és ne bízzatok meg a látszat világias liturgiáiban, kerüljétek a lélek kozmetikázását, mely azt szeretné, hogy jobbnak tűnjetek. Ehelyett a legstabilabb kapcsolatot hozzátok létre, azét a szívét, amely látja és továbbadja a jót, fáradtság nélkül. És azt az örömet, melyet ingyen kaptatok Istentől, és kérlek titeket, ingyen is adjátok (vö. Mt 10,8), mert nagyon sokan várják! És tőletek várják!

Végül hallgassuk meg Jézus Zakeushoz intézett szavait, amelyek, úgy tűnhet, éppen nekünk szólnak, valamennyiünknek: „Gyere le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Gyere le hamar, mert ma nálad kell megszállnom! Nyisd ki előttem szíved ajtaját! Jézus ugyanezzel a felhívással fordul hozzád is: „Ma a te házadban kell megszállnom!” Az ifjúsági világnap, mondhatnánk, ma kezdődik és holnap, otthon folytatódik, mert Jézus mostantól ott akar találkozni velünk. Az Úr nem akar csak ebben a gyönyörű városban vagy a szép emlékekben maradni, hanem a házadba szeretne menni, belakni mindennapos életedet: a tanulást és az első munkaéveket, a barátságokat és a szerelmeket, a terveket és az álmokat. Mennyire tetszik neki, ha az imában mindezt eléje viszed! Mennyire reméli, hogy az összes érintkezés és a mindennapi chatek között az imádság aranyvezetékéé lesz az első hely! Mennyire szeretné, ha igéje mindennap szólhatna hozzá, ha evangéliuma a tied lenne és gps-ed lenne életed útjain!

Amikor azt kéri, hogy otthonodba mehessen, Jézus a neveden szólít, ahogyan Zakeussal tette. Jézus nevünkön szólít valamennyiünket! A neved értékes számára. Zakeus neve, annak a kornak nyelvén, Isten emlékezetét jelentette. Bízzatok Isten emlékezetében: az ő memóriája nem „merevlemez”, amely felveszi és megőrzi az összes adatunkat, az ő memóriája az ő együttérző, gyengéd szíve, amely örül annak, hogy véglegesen kitörölheti a rossz minden nyomát. Most mi is próbáljuk meg utánozni Istennek a hűséges memóriáját és megőrizni a jót, amit ezekben a napokban kaptunk! Csendben idézzük fel ezt a találkozót, őrizzük meg Isten jelenlétének és az ő igéjének emlékét, élesszük fel magunkban Jézus hangját, aki néven szólít minket! Így imádkozzunk, csendben, emlékezve, köszönetet mondva az Úrnak, aki azt akarta, hogy itt legyünk és itt találkozzon velünk!

Évközi tizennyolcadik hét hétfője

Évközi tizennyolcadik hét hétfője

Az emberi nyomorúságot és szegénységet látva szánalom ébred bennünk. Kiben ne keltene együttérzést a nélkülözők szükséghelyzete? Szeretnénk változtatni a helyzeten, de sok esetben kevés ehhez az erőnk, tehetetlennek érezzük magunkat.
Jézus is megtapasztalt élete során hasonlót, miként erről a mai evangéliumban olvasunk. A sajnálat és a szánalom érzése rögtön cselekvésre indítja. Először azt látja, hogy tömegesen jönnek hozzá az emberek és rengeteg beteget hoznak. Máté evangélista Jézus érzését és cselekedetét így írja le: „Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket.” Lám, Jézus nem tehetetlen, nem erőtlen, hanem isteni hatalmát arra használja fel, hogy jót tegyen az emberekkel. Nem erőfitogtatásról van itt szó, hanem arról, hogy az isteni irgalmasság cselekedetekben ölt testet. Ezt követőn a mi Urunk újabb szükséghelyzettel szembesül, az embereknek nincs ennivalója. E helyzeten szintén egy csodával segít, megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, hogy mindenki jóllakjon.
A kenyérszaporítás eseménye előrevetíti az utolsó vacsora csodáját. Krisztus ekkor is ételt ad apostolainak, a kenyérben önmagát, saját testét adja. Meghívása a szeretetlakomára minden szentmisében megismétlődik felénk. Az Úr jelenvalóvá lesz az Oltáriszentségben, hogy önmagát adja nekünk lelki táplálékul.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenünk, te időt ajándékozol nekünk, és föltárod előttünk életünk értelmét. Segíts, hogy napjainkat számba tudjuk venni. Kérünk, segíts, hogy fölépíthessünk egy emberibb és boldogabb világot, amelyben nem a pillanatnyi érdekek, hanem az örök értékek határozzák meg az emberek cselekedeteit. Add, hogy tudjuk megosztani mindazt, ami jót és szépet birtokolunk. Add, hogy ne ragaszkodjunk a mulandó dolgokhoz, és szívünk tebenned váljék gazdaggá.

 

Szent Anna 6.

Kisebbik Szent Jakab, Szent Anna unokafia

A mélységből a magasság felé tartó, a földi élet viszontagságaitól, durva igazságtalanságaitól, és a mulandóság tapasztalatától megfáradt, de az örökkévaló Istenre tekintő ember látásmódja szerint minden hiábavalóság az ég alatt. Ebben a magatartásban azonban egyoldalúság van, azt jelentené, hogy sohasem jutunk el Jézus Krisztusig, aki ugyan visszautasította e világ fejedelmének hármas kísértését, és hangsúlyozta, hogy mennyei kincsek után vágyakozzunk, ugyanakkor szerette ezt a földet, és kedvét lelte az emberek fiainak társaságában. A mezők liliomaira és az ég madaraira, a kánai menyegzőn az ifjú párra, a hozzá vitt gyermekek arcára nem a Prédikátor rezignáltságával nézett, hanem Isten gyermekének szabad, tiszta, derűs tekintetével.

A mai Evangélium gazdagja éppen az ellenkező magatartást testesíti meg. Gyakorlati materialista, távol tart magától minden kérdést az élet valódi értelmével kapcsolatban, s csak anyagi javainak gyarapításával és őrzésével van elfoglalva, s a legjobb úton halad, hogy saját maga által előidézett lelki halállal az önzésbe fulladt test kimúlásával véglegessé, visszafordíthatatlanná váljon. Már régen betonbiztos bunkerre változtatta házát, emberi kapcsolatait (ha egyáltalán voltak), s előre megjósolható (maga is tudja), hogy nem a másokért való izgalom miatt, hanem pusztán a zabálás jutalmaként fog jelentkezni nála a cukorbetegség, fenyegeti a szívinfarktus, miközben elnehezült, lomha testét tönkrement lábai egyre keservesebben hordozzák.

A Prédikátor keserű – bár életünk egy-egy korszakában hiteles – spiritualizmusa és az evangéliumbeli gazdag hedonizmusa között van az igazság. Pontosabban nem is. A végső igazság nem középen van: közepe csak a felületnek van, az ember szívében nincs közép és szélesség, csak mélység, mely egyszersmind az isteni magasságok kapuja.

Maga a feltámadt Jézus, aki már testével is az új teremtésben van, küld minket vissza a földre, s elküldve Szentlelkét belénk árasztja Isten örökkévalóságát. Az örök élet megkezdődött, s amíg levetjük a régi embert szokásaival együtt, az új ember napról napra megújul bennünk. Az örök élet megkezdődött, csak még együtt van az idővel. Mennyire más így a föld íze: egy jó ebéd, a jól végzett munka utáni kellemes fáradtság, egy testvéri tekintet, baráti mosoly, de még a szenvedés és a magány sötétsége is más, mert mindent átjár az örökkévalóság íze, színe, illata, világossága.

 

Himnusz CCVIL.

Istenem, jöjj segítségemre!

Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ

Immár a nap leáldozott,

Teremtőnk, kérünk tégedet:

légy kegyes, és maradj velünk,

őrizzed, óvjad népedet.

Álmodjék rólad a szívünk,

álmunkban is te légy velünk,

téged dicsérjen énekünk,

midőn új napra ébredünk!

Adj nekünk üdvös életet,

szítsd fel a szív fáradt tüzét,

a ránk törő rút éjhomályt

világosságod rontsa szét!

Kérünk, mindenható Atyánk,

Úr Jézus Krisztus érdemén,

ki Szentlélekkel és veled

uralkodik, s örökre él. Ámen.

 

Ferenc pápa a papoknak: Írjátok tovább az evangélium lapjait az irgalmasság tetteivel!

Július 30-án, szombat délelőtt Ferenc pápa a II. János Pál-központban mutatott be szentmisét, ez volt az az alkalom, amikor külön a lengyel püspökökkel, papokkal, szerzetesekkel, pap- és szerzetesnövendékekkel találkozott.

Az imént hallott evangéliumi szakasz (vö. Jn 20,19–31) egy helyről, egy tanítványról és egy könyvről beszél nekünk.

A hely az, ahol a tanítványok húsvét estéjén tartózkodnak: csak azt tudjuk meg róla, hogy ajtói zárva vannak (vö. Jn 20,19). Nyolc nappal később a tanítványok még mindig abban a házban tartózkodnak, és az ajtók még mindig zárva vannak (vö. Jn 20,26). Jézus belép a házba, középre áll, és elhozza az ő békéjét, a Szentlelket és a bűnök bocsánatát, egyszóval: Isten irgalmát. Ezen a zárt helyen erővel hangzik fel Jézus övéihez intézett felhívása: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).

Jézus küld. Ő kezdettől fogva azt szeretné, ha az egyház kifelé haladna, ha a világba menne. És azt akarja, hogy ezt úgy tegye, amint ő tette, amint őt küldte az Atya: nem hatalmasként, hanem szolgai állapotban (vö. Fil 2,7), nem „hogy szolgálatot várjon, hanem hogy szolgáljon” (Mk 10,45), és hogy elvigye az örömhírt (vö. Lk 4,18); így küldi ő is övéit, minden korban. Szembetűnő az ellentét: míg a tanítványok félelemből bezárják az ajtókat, Jézus misszióba küldi őket; azt akarja, hogy nyissák ki az ajtókat, és induljanak el, hogy hirdessék Isten bocsánatát és békéjét, a Szentlélek erejével.

Ez a hívás nekünk is szól. Hogy ne hallanánk visszhangozni benne Szent II. János Pál nagy felhívását: „Tárjátok ki a kapukat!”? Ugyanakkor papi és megszentelt életünkben gyakran megkísérthet bennünket, hogy bezárkózva maradjunk – félelemből vagy kényelemből – önmagunkba és közegeinkbe. A Jézus által kijelölt út viszont egyirányú: kilépni önmagunkból. Ez egy retúrjegy nélküli utazás. Exodusra kell indulnunk önmagunkból, elveszíteni életünket őérte (vö. Mk 8,35), az önátadás útját követve. Jézus azonban nem szereti a félig megtett utakat, a félig betett ajtókat, a kettős életeket. Azt kéri, hogy csomagok nélkül induljunk útnak, mondjunk le biztonságot nyújtó dolgainkról, és egyedül beléje gyökerezzünk.

Más szóval, leghűségesebb tanítványainak – és nekünk ilyennek kell lennünk – konkrét szeretettel kell élniük, vagyis szolgálattal és rendelkezésre állással; olyan életet kell élniük, amelyben nincsenek zárt terek és magántulajdonok saját kényelmünkre – legalábbis nem szabad lenniük. Aki azt választotta, hogy egész életében hasonlóvá válik Jézushoz, nem választja többé a saját helyeit, hanem odamegy, ahová küldték; kész válaszolni annak, aki hívja, nem választja többé saját időit sem. A ház, ahol lakik, nem az övé, mert az egyház és a világ az ő küldetésének nyitott terei. A kincse az, hogy az Urat az élet közepére állítsa, semmi mást nem keresve önmagának. Így elkerüli a megelégedettséget nyújtó helyzeteket, amelyek a középpontba helyeznék, nem emelkedik a világ hatalmainak ingadozó piedesztáljára, és nem keresi a kényelmet biztosító lehetőségeket, amelyek elerőtlenítik az evangelizációt; nem pazarol időt arra, hogy biztos és jövedelmező jövőt tervezzen magának, s ezáltal nem kockáztatja, hogy elszigetelt és komor legyen, bezárkózva egy remény és öröm nélküli önzés szűk falai közé. Elégedett az Úrban, nem elégszik meg a középszerű élettel, hanem ég benne a vágy, hogy tanúságot tegyen és elérjen másokat; szeret kockáztatni és kilép, nem kényszerítik a bevált utak és módok, hanem nyitott a Lélek által mutatott irányokra, és hűséges hozzájuk: tengődés helyett az evangelizálásban lubickol.

A mai evangéliumban – második helyen – feltűnik az egyetlen néven nevezett tanítvány alakja: Tamás. Kételkedésében és nyugtalan érteni akarásában ez a tanítvány, meglehetős makacsságában is, kicsit hasonlít ránk, és rokonszenvezünk is vele. Tudtán kívül nagy ajándékot ad nekünk: közelebb visz Istenhez, mert Isten nem rejtőzik el az őt keresők elől. Jézus megmutatja neki dicsőséges sebeit, megérinteti kezével Isten végtelen gyengédségét, élő jeleit annak, amennyit emberek iránti szeretetből szenvedett.

Számunkra, tanítványok számára nagyon fontos, hogy emberségünket érintkezésbe hozzuk az Úr testével, vagyis hogy odavigyük hozzá bizalommal, teljes őszinteséggel és teljes mértékben azt, amik vagyunk. Jézus, ahogyan Szent Fausztinának mondta, örül annak, ha beszélünk neki mindenről, nem fárasztja általa már ismert életünk, várja megosztásunkat, még napjaink elmesélését is (vö. Napló, 1937. szeptember 6.). Így kell Istent keresni, áttetsző imában, mely megbízik benne és rábízza a nyomorúságokat, a fáradalmakat és a tiltakozásokat. Jézus szívét meghódítja az őszinte nyitottság, a szív, mely képes beismerni és megsiratni saját gyengeségeit, bízván abban, hogy épp ott működik majd az isteni irgalmasság. Mit kér Jézus tőlünk? Ő valóban megszentelt szívekre vágyik, olyanokra, amelyek a tőle kapott megbocsátásból élnek, hogy azt együttérzéssel továbbárasszák testvéreikre. Jézus a szegények felé nyitott és gyengéd, sosem kemény szíveket keres, tanulékony és áttetsző szíveket, amelyek nem titkolóznak azok előtt, akik az egyházban az útmutatás feladatát kapták. A tanítvány nem habozik kérdéseket feltenni magának, van bátorsága belakni a kételkedést és az Úrhoz, a növendéknevelőkhöz és az elöljárókhoz vinni azt, számítgatás és elhallgatás nélkül. A hű tanítvány éber és állandó megkülönböztetést végez, annak tudatában, hogy a szívet napról napra kell nevelni, az érzelmektől kezdve, hogy elkerülhessen minden kétszínűséget magatartásában és életében.

Tamás apostol, szenvedélyes kereső útjának végén, nemcsak hitre jutott a feltámadásban, hanem megtalálta Jézusban élete teljes értelmét, az ő Urát. Azt mondta neki: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). Jót tesz nekünk, ha ma és mindennap, elimádkozzuk ezeket a csodálatos szavakat, amelyekkel azt mondjuk neki: te vagy az én egyetlen kincsem, az én egyetlen utam, életem középpontja, az én mindenem!

Végül az utolsó versben, melyet hallottunk, szó van egy könyvről: ez az evangélium, amelyben nincs leírva a Jézus által tett sok más csodajel (Jn 20,30). Irgalmasságának nagy jele után – érthetjük így – nem volt szükség mást hozzátenni. Létezik azonban még egy kihívás, van tér az általunk végbevitt csodák számára, megkaptuk ugyanis a Szentlelket, és az a feladatunk, hogy terjesszük az irgalmasságot. Mondhatnánk, hogy az evangéliumnak, Isten irgalmassága élő könyvének, melyet folytonosan olvasnunk és újraolvasnunk kell, vannak még üres oldalai a végén: nyitott könyv marad, melyet nekünk kell továbbírnunk ugyanazzal a stílussal, vagyis az irgalmasság tetteit cselekedve. Kérdezlek titeket, kedves testvéreim és nővéreim: milyenek a ti könyvetek lapjai? Írtok rá mindennap? Kicsit igen, kicsit nem? Vagy üresen állnak? Segítsen minket ebben Isten anyja: ő, aki teljesen befogadta Isten Igéjét az életébe (vö. Lk 8,20–21), adja meg nekünk a kegyelmet, hogy az evangélium élő írói legyünk; az irgalmasság anyja tanítsa meg nekünk, hogy konkrétan ápoljuk Jézus sebeit testvéreinkben és nővéreinkben, akik szükséget szenvednek, közeliek és távoliak, betegek vagy bevándorlók, mert szolgálva a szenvedőket Krisztus testét tiszteljük meg. Szűz Mária segítsen minket, hogy elégessük teljesen magunkat a ránk bízott hívekért, és hogy hordozzuk egymás terheit, mint igazi testvérek és nővérek az egyháznak, a mi szent anyánknak közösségében.

Kedves testvéreim és nővéreim, valamennyien őrizzük szívünkben Isten irgalmassága könyvének egyik legszemélyesebb lapját: ez meghívásunk története, annak a szeretetnek a hangja, amely magához vonzotta és átalakította életünket, hogy hátrahagyjunk mindent az ő szavára, és kövessük őt (vö. Lk 5,11). Élesszük ma fel hálával az ő meghívásának emlékét, mely erősebb minden ellenállásnál és fáradtságnál. Folytatva az eucharisztikus ünneplést, életünk középpontját, adjunk hálát az Úrnak, amiért az ő irgalmasságával belépett a mi zárt ajtóinkon; amiért, mint Tamást, néven szólított minket; amiért megadja a kegyelmet, hogy továbbírhassuk az ő szeretetevangéliumát.

Évközi tizennyolcadik vasárnap

Évközi tizennyolcadik vasárnap

A jövőre gondolva

 
Minden földművelő, mezőgazdaságból élő ember azt szeretné, hogy az történjen vele, ami az evangéliumi példabeszédben szereplő emberrel: bőséges termést hozzon a földje. Legalábbis a történet kezdetén sokan szívesen azonosulnának vele, hiszen amúgy is gazdag, vagyonos ember, akinek ráadásul szerencséje van, ismét gazdagabb lett a kiváló termésnek köszönhetően. A példázat vége felé már kevésbé szeretnénk a helyében lenni, amikor földi javait hátrahagyva eltávozik az életből és számon kéri őt Isten, s bizony nem sok jóra számíthat a túlvilágon.
Mi a gond ezzel az emberrel? Miért nevezi őt Isten esztelennek? A bőséges termés új helyzet elé állítja ezt az embert. Valamit lépnie kell, döntést kell hoznia, hogy mit tegyen ebben a számára is váratlan helyzetben. Mielőtt azonban bármit tenne, elkezd gondolkodni, de ezt a gondolkdzást Jézus okoskodásnak nevezi. Az esztelen gazdag magában beszél, önmagával beszéli meg, hogy mi volna a jó megoldás. Láthatjuk, hogy nincs kihez fordulnia, nincs kitől tanácsot kérnie. Talán éppen növekvő gazdagsága, szépen gyarapodó vagyona miatt veszítette el korábbi barátait. Mert nem figyelt már az emberekre és emberi kapcsolataira, hanem kizárólag csak anyagi javainak élt. Úgy tűnik, hogy családja sincs, hiszen nem szerettei életét akarja jobbá tenni vagyonából, hanem csak magának gyűjt.
Magányos helyzetéhez korábbi sorozatos hibái vezettek, amelyet az tetéz, hogy Istennel sincs semmilyen kapcsolata. Döntése előtt tehát nem kérdezi meg Istent, s ezt úgy is mondhatnánk, hogy nem imádkozik. Miként az sem jutott eszébe, hogy esetleg hálát adjon Istennek a bőséges termésért, ugyanúgy arra sem gondol, hogy tanácsot, útmutatást kérjen tőle. Ezen a ponton már kezdjük megérteni, hogy mi is a gond ezzel az emberrel. Nem az a baj, hogy gazdag, hiszen anyagi javaiból akár segíthetne, támogathatna másokat. Azért esztelen ez az ember, mert nem vette észre, hogy a gazdagság elfordította őt az emberektől és elszakította őt Istentől. Lám, ide vezet a vagyon gyűjtése.
Jézus példabeszédében nincs szó arról, hogy mennyi idő alatt gazdagodott meg, hány év alatt sikerült eltávolodnia mindenkitől, s arról sem, hogy mennyi időre tervez előre. Csak egyetlen, az időre, az idő múlására utaló kifejezés szerepel a történetben, de ez nem a múltra és nem is a jövőre vonatkozik, hanem a jelenre: még az éjjel visszakérik tőle lelkét. Isten nem vár, nem szán hosszabb életet neki, nincsenek további tervei vele, hanem itt az ideje, hogy elszámoljon életével.
A gazdag ember esztelensége, ostobasága abban is megmutatkozik, hogy szeretné a jövőjét biztosítani. Mondhatnánk, hogy előrelátó, megfontolt ember, de esetében nem erről van szó, mert csak evilági jövőjére, az elkövetkezendő esztendőkre gondol és nem végső sorsára, nem a túlvilági jövőre, nem az örökkévalóságra. Amilyen jövőre ő gondol, abban nincs helye Istennek. Jövőnket mi sem láthatjuk előre. Azt viszont kérhetjük imáinkban, hogy Isten velünk legyen hátralévő napjainkban. Persze szabad tervezgetni és álmokat szövögetni, de közben ne feledkezzünk meg arról, hogy az idő múlik, egyre kevesebb időnk van arra, hogy Istenben gazdagodjunk, s ezzel biztosítsuk örökké tartó jövőnket, örök életünket.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Az anyagi javak gyűjtése helyett te az Istenben való gazdagodást és a lelkiekben való bővelkedést ajánlod nekünk. A jóság, a szelídség, a türelem, a megbocsátás, a békességre való törekvés, a szeretet gyakorlása, az alázatosság, az odafigyelés, az együttérzés és más lelki javak mind-mind olyan kincsek, amelyek sosem mennek ki a divatból, nem számítanak idejétmúltnak és elavultnak. E kincsekből akkor sem fogyunk ki, ha pazarlóan adjuk őket másoknak. Segíts minket, hogy felfedezzük a lelki gazdagság értékét!