Advent 3.hete Kedd

Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum

Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.

Advent 3.hete Kedd

A főtanács küldöttsége számon kérte Jézustól, milyen jogon avatkozott be egy üzletbe,amikor kikergette a templom területéről a kereskedőket és a pénzváltókat.

Nem részletezte beavatkozási jogát, mert a vitat kezdeményezők nem válaszoltak kérdésére, hogy Keresztelő János keresztsége Istentől való volt-e, vagy nem. Most Jézus tesz föl kérdést: „vajon erről mit gondoltok? Egy embernek két fia volt. Odament az elsőhöz és így szólt: Fiam! Menj ki ma, dolgozz a szőlőben: Az így válaszolt: Nem akarok, de később meggondolta magát és kiment. Akkor odament a másikhoz is, és ugyanúgy szólt neki. Az ezt felelte: Igenis, Uram! De nem ment ki. A kettő közül melyik tette meg az apa akaratát? Azt felelték: Az első." (28-31) A vitapartnerek okosan válaszoltak Jézus kérdésére. A kérdés lényege ugyanis ezt volt: melyik teljesítette az apa akaratét? A felfortyanással megtagadott engedelmesség ugyanis nem volt igazán emberi cselekedet, tehát erkölcsileg egyértelműen jó vagy rossz. Az értelem nem gondolkodott, dühösen forrongott az érzelemvilág, mit akar megint az apa, fontos-e a parancs? Neki engedelmeskednie kell, hiszen az apa kenyerét eszi? A megfontolás után az akarat egyértelműen úgy döntött: igen, neked engedelmeskedned kell, mert apád parancsolhat neked, hiszen ő a család feje. A parancsot nemcsak teljesítette, hanem erkölcsileg is jó volt a tette. A másik viszont úgy látszott, nyugodt volt, amikor a parancs feléje ismétlődött meg. Talán hallotta is a bátyjával lezajlott kurta szóváltást. Talán úgy vélekedett, nem bosszantja ő is az apját, azt mondja, amit ő vár tőle, de esze ágában sincs komolyan venni. Megfontolt, értelemmel és akarattal létrehozott döntés volt. Erkölcsileg rossz cselekedet. Engedetlenség. Jézus ebből a példából messzemenő tanulságokat vont le: Vitapartnerei, a farizeusok, írástudók és zsidó papok úgy tudták magukról, hogy ők Isten nagyon jó gyermekei, feddhetetlenül tartják az összes parancsát, tehát útjuk nyílegyenesen vezet a mennyországba. Bezzeg a vámosok és az utcanők azok a kimondottan kárhozat útját járó, megvetendő bűnösök. Ráadásul nem is akarnak, nem is tudnak megváltozni, tehát megtérni. Jézus viszont keményen elítéli ezt a felfogást. Nem azt állítja, hogy eme utóbbiak nem vétkeztek, hanem azt, hogy a gátlástalan nyerészkedéstől vagy az üzletszerű kéjelgésektől elvakítottak a komoly prófétai szóra azonnal megtértek, vezekelni kezdtek, vállalták bűneikért a büntetéseket, ezzel a mennyország felé fordult az útjuk, és hamarabb be is jutnak oda, mint akik önjelölt szentek. János fellépése tehát nagy figyelmeztetés: 
„Eljött ugyanis hozzátok János az igazság útján - és nem hittetek neki. A vámszedők és az utcanők azonban hittek neki. Ti még ennek láttán sem gondoltátok meg magatokat később, hogy higgyetek neki"(32)Jó szem előtt tartanunk nekünk is Jézus figyelmeztetését:„Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják"(Mt 23,12)

Evangelii gaudium - VIII.

Evangelii gaudium - VIII. A homília, a prédikáció (nr. 135–175)

November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápaEvangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.

Az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítás szerkezeti középpontjában a homília, az igehirdetés kiemelt formája áll. Ezek a pontok olyan mélyrehatóak, annyira alaposan járják körül a prédikálás gyakorlatát (az előkészületektől kezdve a megvalósuláson át egészen az egyházi hatások elemzéséig), hogy ennek a szakasznak tananyaggá kell válnia a szemináriumokban, egyfajta mini-kézikönyvül kell szolgálnia a prédikálás mindennapos gyakorlatában élő papság számára.

A pápa legelőször a homília koordinátáit vázolja fel. Nem egyszerű „prédikálásról”, szent témáról szóló beszédről van itt szó. A homília egyedi műfaj, minőségileg több mint egy átlagos értelemben vett igehirdetés vagy szentbeszéd. Az első alapvető meghatározója a liturgikus kontextus (nr. 137–138): ez determinálja tartalmát (vagy a szentírási szakaszok, vagy a liturgikus szövegek), de a szóhasználatát, „módszertanát” is. „A homília nem lehet egy szórakoztató látványosság, nem felel meg a médiaforrások logikájának, hanem át kell tüzesítenie, értelemmel kell megtöltenie a liturgikus ünneplést” (nr. 138). Épp a liturgia kerete okán rövidnek kell lennie, nem hasonlíthat előadáshoz vagy hittanórához, nem keverhető össze a bibliaórával vagy a katekézissel. Ha önállósodik, terjedelmében, tartalmában vagy stílusában kiválik a liturgia egészének szövetéből, akkor elfelejti az alapkövetelményt: az ünneplés „részei közötti harmóniát és annak ritmusát” (uo.). Emellett a prédikációban nem a dörgedelmes, vagy éppen okos, kioktató pap szólal meg, hanem az Egyház mint anya – aki éppen ezért (a pápa szójátékával élve) „anya-nyelvet” beszél a homíliában (nr. 139), egyfajta anyai kultúrát valósít meg. Csak így válhat a szentbeszéd olyan megszólalássá, amely valóban képes lángra gyújtani a szíveket. Emellett persze szükség van a homília inkulturációjára is, hogy így végül „az evangéliumi üzenet szintézisét, s ne különválasztott gondolatokat vagy értékeket” közvetítsünk (nr. 143).

A következő szakasz (nr. 145–159) alapvetően a prédikáló papságnak szól, s a felkészülés, az előkészítés szempontjait vizsgálja, melyek e helyen csak felsorolásszerűen említünk meg: a Szentlélek segítségül hívása, az igazság szolgálata (vagyis a szentírási szakaszok üzenetének figyelmes és alázatos feltárása), a Szó személyessé tétele (vagyis a prédikátor személyes eggyé válása az Igével), a lelki olvasás/értelmezés (vagyis nem pusztán nyelvi-teológiai szövegelemzés), a nép meghallgatása (vagyis a készség arra, hogy a hívők valóságára reflektáljunk) és a pedagógiai eszközök alkalmazása (a képek, példák alkalmazása, a helyes nyelvezet, a pozitív tónus). Csak így tehetünk eleget VI. Pál intésének: „sokat várnak ettől a prédikációtól, s azért teremnek gyümölcsöt belőle, mert egyszerű, világos, közvetlen és megfelelő” (nr. 158).

Az evangelizáció kapcsán természetesen nem hallgathatunk a kérügmáról, vagyis az evangélium első, apostoli meghirdetésének a fontosságáról. Nem csak a homíliában, de a katekézisben, hitoktatásban is kérügmatikusnak kell lenni: azaz mindig az üzenetre, a lényegre kell összpontosítani, s azt egyszerű szavakkal, tanúságtevő magatartással kell átadni. Emellett a katekézis terén fontos még a misztagógikus, a misztériumokba (értsd: szentségekbe, szentségi életbe) bevezető szemlélet. Enélkül semmilyen hitoktatás nem ér semmit. Hisz a lényeg ez: „a nevelési tapasztalat szükségszerű lépcsőzetes előrehaladása, amelyben közreműködik az egész közösség, és a keresztény beavatás liturgikus jeleinek megújult értékelése” (nr. 166). Azaz: a jó homília és hitoktatás belesző a közösség szentségi életébe, valóban eleven vesszővé tesz a szőlőtőn.

Ezért is fontos, hogy minden egyes személy vezetést, kísérést kapjon az útján, amely adott esetben egészen személyes kell, hogy legyen. Emellett tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy nem csak a prédikálás és a hitoktatás, de az egész keresztény lét a Szentírás szüntelen olvasásából, tanulmányozásából táplálkozik – baráti, közvetlen, bensőséges viszonyt kell kialakítanunk a Bibliával, hisz enélkül nem lehetünk misszionáriusok (nr. 175).

Adventi kalendárium 12.

Adventi kalendárium 

Az idei adventben mindennap Ferenc pápa gondolataival készülünk Jézus születésének ünnepére, karácsonyra.

A karizmák különleges kegyelmek, amelyeket egyesek azért kapnak, hogy sokaknak szolgáljanak velük. Képességek, sugallatok, belső indítások, amelyek arra vannak rendelve, hogy a közösség szolgálatára bocsássák őket. Valamennyien arra vagyunk hivatottak, hogy tiszteljük a karizmákat magunkban is, másokban is, és úgy fogadjuk, mint hasznos késztetéseket arra, hogy gyümölcsözően legyünk jelen és tevékenykedjünk az Egyházban.

Istenünk, lelkesítsd szívünket
egyszülött Fiad útjának előkészítésére,
hogy a vele való találkozás által
megtisztult lélekkel szolgáljunk téged.
A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Advent 3.hete Hétfő

Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum

Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.


Advent 3.hete Hétfő 

„Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember”

Amikor véget ért a negyven esztendős büntetés, a pusztai vándorlás, Izrael népe igen kifáradtan érkezett az Ígéret földjének közelébe, Moáb országába. Tábort ütöttek Moáb síkságán. Az óriási tábort szorongva figyelte Moáb királya, Bálák. Ebben az időben már a messze környék tudta, hogy Izrael Istene, az Élő Isten népének akarja adni a Földközi tenger és a Jordán közt elterülő országot. Bálák király és népe is rettegett tőlük, mert féltették a saját hazájuk épségét. Ezért követeket küldött Bálám prófétához, aki a Tigris és az Eufrátesz folyók síkságán lakott. Kérte, hogy jöjjön hozzá, és átokkal bénítsa meg az ő síkságán sátorozó Izraelt. Bálám nem akart ilyenre vállalkozni, később azonban elindult szamara hátán lovagolva. Amint megérkezett Moáb királyához, az vele együtt kiment a síkságot lezáró hegy tetejére. Bálám megtudta Isten akaratát, hogy ezt a tábort, az Ő népét, nem átkozni, hanem áldani kell. Így szólt: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, szól, aki Isten beszédeit hallja, aki a Mindenható látomását látja, aki leborul, és akkor megnyílik a szeme. Mily szépek sátraid, Jákob, hajlékaid, ó Izrael!” (Szám 24,3-5) A szép dicséretek után Isten áldását ismétli meg, amelyet Ábrahámnak adott meghívása idején:Aki áld téged, legyen áldott, aki átkoz, legyen átkozott” (Ter 12,3; Szám 24,9) Erre dühösen tiltakozik Bálák, ám Bálám megismétli korábbi állásfoglalását: „Nemde követeidnek, akiket hozzám küldtél, megmondtam:Ha tele adja nekem Bálák a házát arannyal s ezüsttel, akkor sem szeghetem meg az Úrnak, az én Istenemnek parancsát, hogy csak valami jót vagy rosszat is a magam szívéből mondjak, hanem amit majd az Úr mond, azt mondom”. (12-13) Ezután búcsúzóul elmondja Báláknak azt az üzenetet, amely az egyik legszebb messiási ígéret, bejárta a Közel -Keletet, ezerkétszáz évig minden éjjel megfigyelő helyre hívta a csillagászokat, aztán kegyelmi segítséggel megverősítve a tudományt, biztatta a mágusokat, hogy menjenek Izrael földjére, mert megszületett a Messiás király: „Szól Bálám, Beor fia, szól a bezárt szemű ember, szól, aki Isten beszédeit hallja, aki a Fölséges tudományát tudja, s a Mindenható látomásait látja, leborulva s megnyílt szemmel: Látom őt, de nincs még itt, nézem őt, de nincs még közel. Csillag támad Jákobból és királyi pálca kél föl Izraelből” (15-17) Ő az, akire a nemzetek várakoznak. Újabb ezer év múltán a betlehemi csillag felragyogott a magyar nemzet egén. Még egy ezer év végén több magyar testvérünk hite előtt vérrel, kegyetlen üldözéssel, másutt nagy pénzekkel elködösítették Bálám csillagát. Most élő, hívő magyarok hagyjuk, hogy a Magyarok Nagyasszonya újra tegye látóvá nemzetünket, és egy ég-kék vászon tizenkét csillaga közé szülje oda, akire a nemzetek várakoznak. Mária kegyelmeivel ez a csillag a magyarok egéről letörölhetetlen.

Adventi kalendárium 11.

Adventi kalendárium

Az idei adventben, mindennap Ferenc pápa gondolataival  készülünk Jézus születésének ünnepére, karácsonyra.

A szentségek nem tünemények, nem rítusok, hanem Krisztus ereje; Jézus Krisztus van jelen a szentségekben. Amikor az eucharisztiát ünnepeljük, az élő Jézus az, aki egyesít minket, aki közösséggé tesz bennünket, és ő késztet arra, hogy imádjuk az Atyát. Ugyanis a keresztség, a bérmálás és az eucharisztia által mindegyikünk beletestesül Krisztusba és eggyé válik a hívők egész közösségével. Éppen ezért egyrészt az Egyház hozza létre a szentségeket, másrészt a szentségek hozzák létre az Egyházat.

Mindenható Istenünk,
te azt kívánod tőlünk,
hogy előkészítsük Krisztus Urunk útját.
Ne engedd, hogy gyöngeségeink letörjenek minket,
míg mennyei Orvosunk érkezését várjuk.
Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben,
Isten mindörökkön-örökké.

Evangelii Gaudium - VII.

Evangelii Gaudium - VII. Isten egész népe hirdeti az evangéliumot (nr. 111–134)

November 26-án a Szentszék sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére dr. Török Csabát, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük meg. Elemzését napi folytatásokban adjuk közre.

„Az evangelizálás az Egyház feladata. Azonban az evangelizálás alanya jóval több egy organikus intézménynél és hierarchiánál, hisz az sokkal inkább egy nép, amely úton van Isten felé” (nr. 111). Ezzel az alapvető, a II. Vatikáni Zsinatot visszhangozó meglátással kezdi Ferenc pápa az evangélium hirdetéséről szóló III. fejezetet az Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában.

Az Egyháznak tudatosítania kell önmagában ezt a „nép-szerűségét”, hiszen így érti meg, hogy a mindenkit üdvözíteni akaró Isten közösségeként neki is minden emberhez, minden néphez szóló küldetése van. Hisz Jézus nem elitet akart magának! Ferenc pápa ezért is mondaná szívesen a még nem hívőknek: „Az Úr téged is hív, hogy része légy népének, s ezt nagy tisztelettel és szeretettel teszi!” (nr. 113). Hogy az Egyházban mindenkinek helye van, az megmutatkozik abban, ahogyan a Szentlélek minden kultúra minden emberét képes belefoglalni a krisztusi közösségbe. Ezért „a kulturális sokféleség nem sebzi meg az Egyház egységét” (nr. 117). Később a szöveg még kitér arra is, hogy emiatt nem csak a személyeket, de a kultúrákat is evangelizálni kell – emiatt fontos az Egyház jelenléte a tudomány, a közgondolkodás, az oktatás terén (nr. 132–134).

Minden kereszténynek meg kell értenie, hogy egy ilyen ezerarcú közösség tagja, s hogy osztozik is e közösség nagy hivatásában: „mindannyian misszionárius tanítványok vagyunk” (nr. 119–121). Ennek a keresztség szentsége az alapja. „Minden megkeresztelt, akármilyen egyházi funkciója vagy hitismeretekben való jártassága legyen is, az evangelizáció aktív alanya. Helytelen lenne egy olyan elképzelésre gondolnunk, miszerint szakképesített munkások viszik előre az evangelizációt, miközben a nép többi tagja egyszerűen csak befogadja a cselekedeteiket” (nr. 120). Minden keresztény el kell hogy kötelezze magát a Krisztus melletti tanúságtételre.

Az evangelizáció terén külön fejezetet szentel a pápa a népi vallásosságnak (nr. 122–126), ebben ugyanis „meg lehet ragadni azt a módot, ahogyan a megkapott hit megtestesült egy kultúrában, és folyamatosan továbbadja magát” (nr. 123). Bár egyes katolikusok gyanakodva tekintenek a népi vallásosságra (s e tendencia felerősödött a II. Vatikáni Zsinat után), Ferenc pápa VI. Pál szavaival arra hív, hogy fedezzük fel újra ennek a jámborságnak az erejét: a népi vallásosság ugyanis „olyan Isten-szomjat nyilvánít ki, amelyet csakis az egyszerűek és szegények ismerhetnek” (uo.). Ferenc ezért is kéri, hogy „a jó Pásztor tekintetével” közelítsünk e jámborsághoz (nr. 125), amelynek kifejezési formái – mint fogalmaz – loci theologici, azaz teológiai források (nr. 126).

Az evangélium hiteles meghirdetésének további tényezője a személyesség, amelynek meg kell jelennie az Egyház missziós átalakulásában. A prédikáció első pillanata ugyanis „a személyes párbeszéd, amelyben a másik kifejezi és megosztja örömeit, reményeit, aggodalmait szeretteiért és számos dologért, ami megtölti szívét” (nr. 128) – mintha csak a Gaudium et spes kezdetű zsinati lelkipásztori konstitúció bevezetőjének szavait hallanánk, az evangelizációra alkalmazva. Ez a személyesség azonban csak akkor válik éltetővé és termékennyé, ha a Szentlélek karizmái válnak hatékonnyá benne, hiszen „a személyek és közösségek közötti különbözőségek olykor fárasztóak lehetnek, ám a Szentlélek, aki az eredete ennek a sokféleségnek, mindenből ki tud hozni valami jót, és át tudja azt alakítani evangelizációs dinamizmussá, amely a vonzás által cselekszik” (nr. 131). Ezért az emberi arcú egység, „az uniformizálás és az egyneműsítés bevezetése” (uo.) nem segít semmit az Egyház küldetésében – a Lélekre van itt szükség!

Advent 3. vasárnapja

Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum

Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.

Advent 3. vasárnapja

„Mindnyájan azon töprengtek magukban,vajon nem János-e a Krisztus?”

Szent Lukács evangéliumából nagyon jól tudjuk, hogy Keresztelő János hat hónappal volt idősebb, mint Jézus. Mindkettőjük születését Gábriel főangyal jelezte előre: Jánosét apjának, a templomban szolgálatot teljesítő idős zsidó papnak mondta meg előre, Máriát pedig názáreti otthonában kereste fel hat hónap múlva. Így illett: az angyal Istent teremtetése óta szolgálta mély alázattal, és felette állva földi szolgatársának, Zakariás papnak, szolgálati helyén adta tudtára, hogy végre fia születik, János lesz a neve, és ő készíti elő a Megváltó útját népéhez, Izraelhez. Öt-hatszáz évvel korábban Gábriel már járt a földön. Akkor Dániel prófétának jelentette a Messiás eljövetelének időpontját a hetek jövendölésében (Dán 9,24-27) Dániel nagy birodalmak királyainak megbecsült tanácsadója volt, de a fenséges égi lény előtt összeesett. félelmében. A vén zsidó pap viszont az első ijedelmen túl nem vette komolyan az angyal szavát, nem hitte el, hogy ő és felesége gyermeknek adhatnak életet. Ezért az angyal kilenc hónapos némasággal büntette őt. Hat hónap múlva ugyancsak Gábrielt küldte az Úr, hogy Szűz Máriát köszöntse igen nagy tisztelettel názáreti otthonában, és jelezze neki, hogy Isten neki, a minden kegyelemmel teljesnek ajánlja fel, hogy foganja a Szentlélektől, és szülje meg a világra Isten megtestesült Fiát, Jézust. Amikor pedig Mária kimondja a várva-várt választ: „íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38), az angyal tudja, hogy ebben a pillanatban a Magasságbeli ereje Mária méhében megalkotta a Fiúisten emberi testét, rögtön utána emberi lelkét, és odacsatolta istenségéhez elválaszthatatlanul örökre, odaajándékozva azt a Második Isteni Személynek. Gábriel most még nagyobb tisztelettel meghajolva búcsúzik, hiszen jövendő koronás királynéja előtt hódol. Amikor a mai evangéliumból felidézzük a harminc év múlva történteket, és olvassuk az emberek töprengését: „Vajon nem János-e a Krisztus?” – nem csodálkozunk, hiszen nem tudhatták, amiről nekünk pontos értesülésünk van. Viszont teljes tisztelettel hajtunk fejet János előtt, aki nem élt vissza jó híre fényével, hanem alázattal és pontos hitvallással informálta kortársait: „Ezért János így szólt hozzájuk: Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni. Szórólapátját már a kezében tartja, hogy megtisztítsa szérűjét: a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzben elégesse”.(16-17) Mi, katolikusok mindent pontosan tudhatunk, ami üdvösségünk kezdeteihez tartozik. Sokfájdalmú szociális és nemzeti bajunkat ismerve tudomásul vesszük, hogy kell segítenünk a bajbajutottakon. De megjegyezzük azt is, hogy kell Jézushoz és hogyan környezetéhez igazodnunk szóban és tettekben egyaránt. Krisztus a mi királyunk, törvényhozónk, mert Ő a „királyok Királya és uralkodók Ura” (Jel 19,16) Feljebbvalónak pedig csak azokat tiszteljük, akik teljes imádattal fogadják el Jézus Krisztust Uruknak, Istenüknek és nem próbálják meg hazudozással és szívbéli gyűlölettel kiszorítani Őt életünkből.