NAGYPÉNTEK

NAGYPÉNTEK:
Stációs templom: a jeruzsálemi Szent Kereszt templom

 
1. Tárgya: A Nagypéntek Isten örök rendelésében a legnagyobb és legtermékenyebb misztériumot, azt a szent halált ünnepli, amelyet Jézus Krisztus, az Istenember érettünk, emberekért, a kereszt szégyenfáján kimondhatatlan kínok között szenvedett. Ez a földön eltöltött 33 éves áldozatos életének befejezése. Ez engedelmességének végső célja az összes bűnök elengedéséért való kiengesztelésül. A kínnak és sötétségnek kimondhatatlan szakadéka ez, amelyből azonban egy szentséggel, kegyelemmel teli világ keletkezett, egy új paradicsom és ez még mindig tökéletesedik.

2. Neve és jellege: A liturgiában a Nagypénteket Feria VI. in Parasceve-nek, azaz az Előkészülődés pénteki napjának nevezik. A zsidóknál ugyanis ez a nap volt az, amelyen mindent előkészítettek, ami az ő pászka-ünnepükhöz szükséges volt. Másik neve: missa praesanctificatorum, az előre megszentelt adományok miséje. Ma ugyanis nincs felajánlás, mert ma nem kenyeret és bort, hanem az Üdvözítő maga-magát áldozza fel. A misében csak a tegnap előre átváltoztatott ostyával megáldozik a pap. Innen a magyar «csonka-mise» név is. Az Egyházban az apostolok idejétől kezdve a legszigorúbb vezeklőnap volt ez a nap és komolyságát az év összes péntekjei fölé szétterjeszti, mert Krisztus halálának emlékezetére az Egyház a pénteki napokon a húsételek élvezetét megtiltja. Amint nem örülhet a menyasszony vőlegényének halála napján, éppúgy az Egyház sem tud örömünnepet ülni azon a napon, amelyen Krisztust, az ő vőlegényét kimondhatatlan kínok között meghalni látja. Sőt annak a gondolatnak, hogy a mi bűneink okozták Krisztus halálát, minden jámbor hívő szívében fel kell keltenie azt a komolyságot és azt a gyászt, amely minden időktől fogva a Nagypéntek sajátossága volt. Ez a csendes magábavonulásnak napja, amelyen a keresztény nép szívesen szenteli magát az imádságnak és jámbor olvasásnak, de a templomi liturgikus cselekményekben is nagy buzgalommal vesz részt. A megfosztott oltár, a nyitott tabernákulum, a fekete miseruhák, minden összhangban van a golgothai nagy titokra irányuló komoly gondolattal.

3. Története: A mai nagypénteki istentisztelet főrészében Jeruzsálemből származik. A IV. században az egész csütörtöki éjszakát az olajfák hegyén töltötték, imádság és zsoltárok mondásával; 7 órakor a Szentkereszt templomában az igazi kereszt-ereklyét kitették csókolásra; délután 3 óra táján az ó- és újszövetség szentírásaiból olvastak Jézus szenvedéseiről, és utána imádkoztak. Nyugaton, főként Rómában, a rendes stációs istentiszteletet (zsoltárok, szent olvasmányok Jézus szenvedéseiről) végezték és imádkoztak minden állásért, de mise nem volt. Ez a régi (V. és VI. századbeli) istentisztelet alkotja ma is a nagypénteki szertartás első részét. De hamarosan (már a VIII. században átvették keletről a kereszt tiszteletét és az áldozási szertartást és így alakult ki végleges formájában a mai nap liturgiája, mely felépítésében a rendes szentmiséhez hasonlítható. Az első rész: a hittanulók ősi miséje teljesen megfelel a mai szentmise imádságos és oktató részének; a második a kereszt imádása a felajánlás és átváltoztatás helyett van; a harmadik rész az áldozási szertartás.

4. A hittanulók miséje megőrizte számunkra a mai mise ősi kezdetleges alakját. Nincs még lépcsőimádság és introitus, mert ezek később alakulnak. Viszont megvan még a két szentlecke és megvannak főként az «orationes fidelium», a hivőkért, azok minden csoportjáért és minden szükségletéért, valamint a többi emberekért mondott könyörgések. Ezek közvetlenül a felajánlás előtt voltak és utánuk bocsátották el a hittanulókat. Mikor ez a rész eltűnt, akkor a kánonba olvasztották be megemlékezésként.

5. A kereszt leleplezése: A nagypénteki liturgia középpontjában a keresztnek leleplezése és az előtte való hódolat áll, az «Adoratio Crucis». Az igazi kereszt tiszteletének utánzása ez a szertartás, amint ez Jeruzsálemben régtől fogva szokásban volt. Nagypénteken a nép a kereszt szent fája előtt mélyen meghajolt, azt csókolta, homlokával és szemeivel érintette, anélkül azonban, hogy azt kezeivel megfogta volna. A kórus a szertartás alatt az ú. n. «Improperia»-kat énekli, a kereszt himnuszával: Pange lingua (szerzője: Venantius Fortunatus, poítiersi püspök, meghalt 600 körül). Ezalatt a templomszolgák a mellékoltárokon lévő kereszteket is leleplezték. Végül a keresztet a diakónus ismét az oltáron lévő helyére állítja és a következő nap «Nona»-jáig, azaz a húsvéti ünnep kezdetéig térdhajtással tiszteljük.
Ez a térdhajtás által történő tiszteletadás tulajdonképpen nem imádás, hanem tisztelés, amilyen az Úr ereklyéinek; pl. az igazi keresztből való kegytárgynak jár és alapját abban a kapcsolatban leli, amelyben a kereszt az Üdvözítővel szemben áll. Ezt a tiszteletet «Cultus latriae relalivus»-nak nevezik, ami kb. «átvitt értelemben való imádás»-t jelent. – «Krisztus tagjaival való érintkezés miatt» – mondja Aquinói Szent Tamás –, «és mert a kereszt az ö vérével volt itatva, azért imádkozunk a kereszthez úgy, mintha magához a Megfeszítetthez imádkoznánk». A mi kereszt-tiszteletünk értelme tehát az, hogy mialatt a keresztet tiszteljük, amely által megváltattunk, imádjuk azt, aki minket megváltott. A testünkkel a kereszt előtt borulunk le, lelkünkkel azonban az Úr előtt.
Az improperiák, azaz szemrehányások mélyen komoly panaszok a kiválasztott zsidó népnek Isten iránt való hálátlansága miatt. A liturgia ezeket a Megfeszített Üdvözítőnek szájába adja. Az első három vers az ú. n. trisagion-ba van beillesztve; ez egy kibővített latin és görög nyelvű sanctus, amely által a világ a megfeszített Üdvözítő előtt, legmélyebb megalázása pillanatában istenségéről tesz fényes tanúságot. Ez a leleplezés és az előtte való hódolat tulajdonképpen a szentmise kánonját és az átváltozást helyettesíti.

6. A szentáldozási szertartás: Az adoratio crucis után kezdődik az áldozás szertartása. Az oltárt egy oltárterítővel, tulajdonképpen az áldozási terítővel letakarják, a gyertyákat most meggyújtják. A papság körmenetbe áll fel, hogy a szent Ostyát ünnepélyes módon a kápolnában lévő urnából a főoltárra vigyék. Most az Oltáriszentségnek és az oltárnak szokásos tömjénezése és a papnak erre következő kézmosása után kezdődik a megrövidített áldozási ünnep és pedig a szentmise áldozási rítusából való imákka1. Ezzel a nagypénteki áldozati rítus befejeződik. (Tulajdonképpen az ősegyház áldoztatási szertartásának maradványa ez. Így áldoztak keresztény őseink, ha a szentmisén kívül járultak az Úr asztalához.)

7. Egyéb szokások Ahol nyilvános karének van, ismét vespera következik, mint előző napon. Azonban a nap komolyságának megfelelően az Egyház délután mindenütt istentiszteletet tart, a szomorú szenvedés tiszteletére, továbbá prédikációkat és keresztúti ájtatosságokat. Nálunk az Oltáriszentség az ú. n. szentsíron imádásra ki van téve. Az Egyház a szentsírok látogatását és az Oltáriszentség előtt való imádkozást ezen a napon és Nagycsütörtökön sok részleges búcsúval és teljes búcsúval is jutalmazta. Estefelé tartják a nagyszombati zsolozsmákat, amelyek különösen az Üdvözítő síri nyugalmát dicsőítik.

Nincs festő, aki a világ Megváltójának kereszthalálát oly tökéletes művészettel tudná szemléltetni, nincs költő, aki az Úr halálát oly szívhez szólóan tudná ábrázolni, mint az Egyház a liturgiában. Szó és ének, jelkép és valóság egyformán odahelyez minket a Kálváriára és lelkünket ellenállhatatlan erővel vonzza a Megfeszített felé. Nagypéntek liturgiája tele van megragadó szépséggel. Az egészen az őskeresztény gondolat vonul végig: a kereszt trónján uralkodik a mi királyunk. Ezt állítja elénk három emelkedő fokban. Az első rész szóval: a jövendölő próféta, a szenvedést elmondó evangélista és a királyhoz imádkozó Egyház szavával. A második rész cselekedettel: a kereszt felmagasztalásával és tiszteletével. A harmadik rész a szentséggel, mikor a szentség misztériumában valósággal nekünk adja a levágott és mégis megdicsőített Bárányt.

Vexilla regis: Királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl, melyen az élet halni szállt, s megtörte holta a halált.

NAGYCSÜTÖRTÖK

FERIA QUINTA IN COENA DOMINI

NAGYCSÜTÖRTÖK

A Lamentációk vagy Jeremiás siralmaiként ismert ájtatosság a szent három nap ismert imádsága.

A szent három nap reggeli dicséretének (Laudes) és olvasmányos imaórájának (Matutinum) ötvözete. A zsolozsma közös imádkozása nemcsak a szerzetesek imája, hanem a hívek által is látogatott liturgia. a Lamentációk vagy Jeremiás siralmai mai formájában a zsolozsma lerövidített változata, kiegészítve egyéb rituális elemekkel Ezek a szent szövegek a szent város, Jeruzsálem eleste, valamint a Templom kirablása és elpusztítása miatti bánkódást, gyászt, fájdalmat fogalmazzák meg. Ezek Kr. e. 586 után keletkezett énekek, amelyekben az istenfélők elpanaszolják az Úrnak bajaikat. Nyomorúságos sorsukat saját bűneik következményeként fogták fel, és így tárták Isten elé, hogy könyörüljön rajtuk. Ezeket az énekeket a zsidók gyászünnepeken énekelték a liturgiában. A keresztények ezekben az énekes költeményekben az első századoktól kezdve Krisztus és az egyház imáját látták megfogalmazódni. Ezért nagyon alkalmasak arra, hogy éppen a szent három nap során kifejezzék Krisztus és az egyház bánatát, fájdalmát az emberiség bukása, a bűn pusztítása miatt.

169. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.03.28. csütörtök

Ne féljetek!

Amikor Jézustól azt kérték tanítványai, hogy tanítsa meg őket imádkozni, lelkükben ott élhetett a vágy: így megtudjuk biztonságosan, milyen kapcsolatban állunk Istennel. Az ima elején ugyanis meg kell Őt szólítanunk. Mózestől kezdve Istent így lehetett, sőt kellett volna említeni: Jahveh, aki van. Aki több, értékesebb mindennél, ami van vagy lehetséges, sőt az összes létező összességénél is. Amikor ezt Mózes meghallotta, térdre rogyott, eltakarta arcát, hiszen a végtelen nagy Úrral állt szemben. Ki sem merték mondani népének tagjai a Jahveh nevet. Helyette az Úr megszólítás hangzott mindenütt. Keresztelő Jánossal új, bár nagyon rövid korszak kezdődött Isten és emberek között. Apja, Zakariás, nyolc napos fiacskáját nem szólítja Jánosnak, hanem a küldetését emlegeti, hiszen születése előtt három hónappal visszakapta az ősszülők által elvesztett kegyelmet, a fogadott fiúság méltóságát. Erről szólt neki Gábor főangyal a templomban, ezt a tudatot erősítette Mária, aki már szíve alatt hordozza a világ Megváltóját, és ez a fiú Mária Fiának előfutára lesz. Ezért hát ő már „a Magasságbeli prófétája”. (Lk 1, 76) János vajon hogyan szólította Istent, hogyan tanította imádkozni tanítványait? ( Lk 11 1) Jézus tanítványai már egyenesen Atyának kell, hogy szólítsák őt: „Mi Atyánk” (Mt 6, 9; Lk 11,2)Igaziból ezt kellene mondanunk: Apukánk vagy Atyácskánk a héber szöveg (Abinu) nyomában. Halála előtt megerősíti őket:„Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük”.Ne féljetek!Hangoztatta Jézus: „a világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot”.

168. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.03.27. szerda

Egy új társadalom felé

A mi korszakunk iszonyú viszonyokat teremtett azzal, hogy elhagyta Istent. Elveszítette az Atyát, árvaságának állandó tudata félelmetes érzés. A nagy a Testvért, aki odaadta magát minden emberért áldozatul, hogy visszaszerezze nekünk a földi békét, a szeretni tudást és ezzel a boldogság lehetőségét, kitagadta; visszautasítja tanítását, az igazság tárházát; az Eukarisztiában az istenemberi szeretet csodálatos lehetőségeit. A Szentlelket legtöbbször azonnal kiutasítja lelkéből a bérmálás után. Ember embernek farkasa lett. Nem akar ember lenni. Pedig mi szentháromságos tiszta szeretetre vagyunk teremtve, ez az egyetlen út jó. Sokan talán úgy gondolják, hogy a Szentháromság Személyei között is vannak különbözőségek, tehát az emberek között is lehetnek. Valóban lehetnek, de ezek az isteni Személyek közötti különbözőségek nem a konfliktusok gyökerei, mint az embereknél. Aki különböző, annak vannak lehetőségei valami mást ajándékozni. De emberi síkon sem vezethetnek oda a különbözőségek, hogy az felforgassa a rendet, mint a nők és férfiak átalakítása. Testvér, te a magad nemében akarj több lenni, nem más.

167. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.03.26. kedd

Mit jelent az új horizont?

Horizontnak hívjuk a valóságból ténylegesen elénk táruló tájat. Ezt úgy tapasztaljuk, lezárja az égbolt csodálatos harangja. Ha helyünket változtatjuk, akkor új horizont tárul elénk. Amikor Jézus Krisztus megszületett, új világ tárult a pásztorok elé, majd utánuk az „egész népnek” (Lk 2, 10) Ennek mottója lett az angyalok betlehemi éneke: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”. (14) Az ember már nem félelemből ad dicsőséget Urának, Istenének, hanem felfigyel a nagy tényre: „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten, aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne”. (1Jn 4, 16) Jézusnak sok csodája ragyogtatta már Jánosnak és a többi apostolnak ezt a végtelen szeretetet, megrázta őket a tenger viharának lecsendesítése és az Úr hozzáfűzött tanítása. „Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő, pedig a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk? Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: Csendesedj és némulj el! Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” (Mk 4, 37-40) Eme csodák után végül is felmásztak a Golgotára. Ott megbámulták Jézus szenvedéseit, de elvesztették a hitüket. Így tehát magát sem tudta megmenteni. Aztán jött a húsvéti találkozó, amikor a Mester visszaadta a hitüket. Erről a magaslatról immár valóban új és örök horizont volt látható: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16) lám, milyen egyszerű: Isten mindig teremtményeivel van. A viharban már láthatóan velünk volt. Halálában és feltámadásban, pedig beláthatóan velünk maradt. Ez a mi örök öröm-horizuntunk.

166. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.03.25. hétfő

A Szentháromság mintájára.

A legegyszerűbb eszköz is akkor hasznos, ha arra a célra használjuk fel, amire tervezték és készítették. A bicska jó kenyeret szelni, faricskálni, de kár sziklahasogatásra használni. Tönkremegy. Fokozottan áll ez az elv az emberre. Az embert Isten a maga hasonlatosságára teremtette, tehát arra, hogy élete hasonló legyen a Szentháromság személyeinek belső életéhez. (Ter 1,26-27) Az isteni Személyek benső élete egymás tökéletes boldogítása. Ez abban fejeződik ki, hogy az Atya végtelen nagy isteni természetét maradéktalanul odaajándékozza öröktől fogva születő Fiának. Ezzel Őt végtelenül boldoggá teszi. A Fiú is ugyanígy boldogító ajándékozásra érez ösztönzést, mert végtelenül szereti Atyját, és tudja, hogy az isteni természet neki is feltétlenül szükséges. És ezt a végtelen ajándékot immár ketten adják tovább az isteni akarat síkján származó Szentléleknek. Az embereknek, mint én magam is milliószor hangoztattam és írtam, ugyanez a feladatuk, ha boldogok akarnak lenni. Adniuk kell azt a jót a melléjük rendelteknek, amire nekik szükségük van a boldogságukhoz. Az egyszerű emberéletben az édesanya ennek a teljes odaadásnak a képviselője. A másik, a lélek síkján tevékenykedő hivatáskör képviselője a pap. Az ő feladata is a rábízottak boldogítása. A papok éljenek, boldogítsanak minden rászorulót „a Szentháromság mintájára”.Ez arra a mérhetetlen kegyelmi kincsre vonatkozik, amelyet a fölszentelés alkalmával Isten kezünkbe rejt. Az igazság hirdetése a gyermekek szintjétől kezdve a teológia mérhetetlen titkaiig mindent tudjon a pap, és közölni is tudjon, ebbe bele ne fáradjon. A szeretet, a kegyelemre szoruló igénye szerint bőven áradjon a papok tevékenysége révén. Kereszteljen, hogy az illető az Atya gyermeke, a Fiú testvére, a Szentlélek temploma legyen. A megszentelő kegyelmet elveszített bűnöst gyóntassa, oldozza fel, hogy többszörösen is boldognak érezhesse magát. Adja a Krisztust szívébe várónak a Megváltó teljességét a szentmisén, szentáldozásban. Eskessen, hogy a jegyesek szerelme önemésztő tűzként képesítse mindegyiket, hogy a napi áldozatokat meg ne tagadja, önmaga kiüresítéséig adni tudja a családjának ebben a félrevezetett korban is. S közben neki is adassék a boldogság, hogy ne érezze magát kisemmizettnek, mert ezeket a kincseket osztja, maga ne legyen koldusa vagy tolvaja mások boldogságának.

165. nap a Hit Évében.

Katekézis a Hit Évében

2013.03.24. vasárnap

Az evangéliumi bölcs ember.

Urunk Jézus Krisztus a hegyi beszédben minden ember számára elmondta, hogy az üdvösségnek elnyerése kemény, önfeláldozó élet árán lehetséges. Sokan ezért nem vállalkoznak a krisztusi életmódra. Jézus a nagy beszéd záradékaként könnyen érthető hasonlatot mondott: „Mindenki, aki hallgatja ezeket a szavaimat és követi azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hallgatja ezeket a szavaimat, de nem cselekszi meg azokat, hasonlít majd a balga emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jöttek a folyamok, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és nagy lett a romlása.”(Mt 7,24-27)
Nagy Konstantin császár nem tudta sziklára építeni birodalmát, előbb-utóbb össze kellett omlania. Az ősi római nép is, a barbár újak is Isten teremtményei. Mindenki lehet Jézus Krisztus híve, Isten gyermeke. De ehhez meg kell tanulniuk a keresztény tanítást, és el kell fogadni az arra épülő életet. Ehhez kifogástalan tanítók és példaképek kellenek. Szükség van felszentelt, miséző, gyóntató, tehát kegyelmet közvetítő papokra.„Elő kell tehát készítenünk testünket és lelkünket a parancsok iránti szent engedelmességben a harcra, és mivel ezt természetünk magában nem tudja megtenni, kérjük az Urat, hogy adja meg nekünk, kegyelmének segítségét”(Bencés regula)