Útravaló – 2019. szeptember 8., évközi 23. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Szeptemberben Kálmán Peregrin OFM pasaréti plébános ad útravalót.
Szerettelek
volna mindattól a szenvedéstől megkímélni benneteket, amelyeket most
miattam átéltek. Tudjátok azonban, hogy Krisztus azt mondta: aki apját,
anyját, feleségét vagy gyermekeit jobban szereti, mint engem, nem
méltó hozzám… – Boldog Franz Jägerstätter (1907–1943) írta ezeket a
sorokat családjának, halála előtt. Lefejezték, mert – miként az ítélet is
kimondta – vallási okokból nem állt be a Harmadik Birodalom fegyveresei
közé, még akkor sem, amikor püspöke, plébánosa, anyja és felesége is
kérte, engedelmeskedjék a behívó parancsának.
A
vértanúk tanúsága a szentírásmagyarázat egyik formája, értelmezik az egyes
szakaszokat, és bizonyítják: a kereszt titkának kibontakozása ad jövőt az
Egyháznak. Krisztus keresztje ugyanis egyszeri. „Amit az évszázadok során
közöl belőle övéivel, az mind ebből az egyszeriségből fakad”
(Adrienne von Speyr). Mert Krisztus „megjelenése az a mérték,
amelyet Isten Krisztusban a világra vonatkoztatott, a világgal
közölt, a világnak adományozott, éspedig a kegyelem, nem az ítélet mértékeként;
ajándékként adott mértékként, amelyet senki nem határozhat meg a saját
erejéből, de úgy adatik, hogy mindenki elsajátíthatja, aki akarja” (Hans
Urs von Balthasar).
Az ókori
kivégzések során a kereszt gerendájának hordozása megjelenítette az
elítélt hozzákötözését az ítélet szavához. Jézus is így jutott el a
Golgotára, talán éppen ezért vésődött be annyira a keresztfelvételre utaló
mondat az első keresztények gondolatvilágába, sőt azt is megörökítették,
miként tekintett Jézus erre az útjára: Íme, most fölmegyünk
Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az
Emberfiáról megírtak (Lk 18,31), vagyis tudatosan nézett szembe
a halállal, felmérte az ember üdvözítésének árát.
Jézus
tehát nem fátumként élte meg a rá váró eseményeket, hanem olyan útként,
ami ebből a világból átvezet az Atyához (Jn 13,1), ez éltette Jeruzsálem
felé haladó minden pillanatát. Tudta, a halálból az Életbe vonul át. Az
alapok lerakása – igehirdető és csodatevő munkája – után a
kereszten testének feláldozása által (Zsid 10,10) építette föl az
Egyházat, azt a tornyot, amely az üdvösség jele és eszköze a
világ számára. A lukácsi „egyházképben” az így született Egyház nem
hibátlan, de radikális, a konkrét történeti valósággal számoló közösség,
amely képes reménnyel áthatni korát, mert hittel vállalja az evangéliumért
járó meghurcoltatást. A szenvedések közepette kinyilvánuló kegyelmi
működés eszköze, amely által él a világ.
Az a
Krisztus, aki a tanítványokhoz e radikális felszólítással fordult: aki nem
gyűlöli…, mindenkinél jobban szerette anyját, rokonait, tanítványait és
népét. Amikor pedig ki kellett nyilvánulnia benne az Atyához való
ragaszkodásnak, elengedte kezüket, csak az Atyába kapaszkodott, ez volt
irántuk táplált szeretetének legszebb megnyilatkozása. Mert anyja e
szakadás nélkül nem lett volna János, valamint az Egyház anyjává, a
tanítványok a hit oszlopaivá, és nem teljesedett volna be a választott nép
hivatása: általad s utódaid által nyer áldást a föld minden nemzetsége
(Ter 28,14).
A
megváltás művében való részesedés tehát nemcsak Krisztussal köt össze
bennünket, hanem egymással is, akik terheket vállalunk át azért, hogy a
másik teljesítse az Úr akaratát. Így nyilvánul ki Isten dicsősége
szolgáiban, és lépünk át hivatásunk egy új dimenziójába. A szentek
közössége – amint vasárnaponként megvalljuk a Hitvallásban –,
különösképpen is jelenvalóvá válik a híveknek ebben az
egymásért vállalt közösségében, áldozatában. „Milyen nehéz lehetett a
mi Üdvözítőnknek, Aki szenvedése és halála által szeretett Édesanyjának
fájdalmat kellett okozzon, és mindezt irántunk, bűnösök iránt való
szeretetből elszenvedték” (Boldog Franz Jägerstätter).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése