„A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük” I.

„A szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük”

első rész

A világtörténelem legfontosabb eseménye Jézus születése volt: „Amikor ott (Betlehemben a barlang istállóban voltak), eljött az ideje (Máriának), hogy szüljön, és megszülte elsőszülött Fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette, mert nem kap ták helyet a szálláson”(Lk 2,6) Isten a világot gyönyörűnek teremtette. Nem is tehetett mást, hiszen ő maga végtelen szép, tökéletes, ugyanilyen fia is, a második Isteni Személy, akinek az embersége lett a teremtendő világ anyagi és szellemi formájának ősmintája. Jézusjövendő emberteste az anyagvilág, emberlelke pedig a szellemvilág (angyalok és emberlelkek) örök mintája lett. Amikor Isten Ádámot és Évát megalkotta, testük és lelkük gyönyörű volt, hogy nem volt szükségük anyagból készült ruhára: szépségük lett ragyogó köntösük. A sátáni kísértésre hallgatva elvesztették ezt a csodálatos fényruhát, de nem örökre. Az Úr megígérte nekik a bűnbocsánatot: a becsapott asszony megszüli majd Isten Fiát emberalakban, és visszaállítja a boldog világot, amelyik Istennek szentelve újra szép lesz. Ez az isteni ígéret valósult meg azon az éjszakán Betlehemben. Azért kellett a város végi barlangistállóba menni Szűz Máriának és Szent Józsefnek, mert Isten Fiát nem fogadta be senki a házába. Régen jámbor asszonyok engesztelő lélekkel járták a hívek házait, hogy a szállást kereső Szentcsaládnak pótlólag minden magyar házat felajánljanak. A Szentírás csak arról tudósít, hogy a szálláson már telt ház volt, a világ Ura pedig nem fogadott el egyetlen családtól sem olyan vendéglátást, amely egy várható gyermekszülés gondjaival terhelt. Jézus nem kérni-elfogadni, hanem adni, a boldogságunkat visszaadni érkezett közénk. „Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és (Mária) megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta őt és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson”(2,6) Az első órák boldogsága csak a kegyelemmel teljes Édesanyáé volt, és azé az „igaz emberé”, akit Isten kiválasztott öröktől fogva, hogy a szentcsaládnak feje legyen, kenyérkeresője és menedéke minden gonosz nyelv ellen. (Mt 1,18-24) Csodálatos a Gondviselés működése. Nem fut senki a közeli házakba az örömhírrel: Megszületett a világ Megváltója! Gyerünk, gyerünk, köszöntsük Őt! „Azon a vidéken pásztorok tanyáztak és őrizték nyájukat az éjszakában. Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal azt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: Találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve” (8-12) Egy kis csoporthoz küld követet az Ég. Angyalt látnak, sok ezer éves várakozás beteljesülését hallják meg elsőként. Mikeás próféta hatszáz éves jövendölése zeng a pusztai éjszakában:„De te; Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő Uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza” (Mik 5,1) Elámul a szegény pásztorcsoport szeme-szája. Beteljesült az ősi ígéret? És ennek mi vagyunk első tanúi? Nem valami édes álom ez? De ebben a pillanatban felragyog az angyalok hatalmas csapata: úgy érzik, az egész mennyország ott sorakozik kimondhatatlan boldogságban és énekelnek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”. (14) Immár kétezer éve, hogy Betlehemben megszületett a világ Megváltója. Testvérünk lett az Isten Fia. Meghalt értünk, hogy nekünk szabad utunk nyíljék a mennyországba. Mit tapasztalunk idelent? A karácsonyi születéstörténet sokak számára szép idill. A kis Jézus szerénysége nem feltétlenül vonzó. Az emberiség nagy része nyomorog.