Katekézis a Hit Évében XVI. Benedek pápa
rendelkezése szerint
2012.12.28. péntek
Az Újszövetség nagy ajándéka: a Szentháromság kinyilatkoztatása
Az ószövetségi Szentírásból pontosan nyomon követhető, hogyan alakult ki a zsidók istenismeretével kapcsolatban az a tudat, hogy a végtelen nagy Isten, az őket örökbe fogadó és irányító Jóság, olyan jó, mint egy földi édesapa, sőt sokkal jobb és megnyugtatóbb az ő atyai szeretete, mert a földi apákban azért mindig akad hiba, és a természet törvénye szerint megöregszenek, lassan tehetetlenné válnak és meg is halnak. Így eljön az idő, amikor már nem lehetnek családjuk támasza és gondviselője. Isten viszont örökké él, szeretete állandóan árad és nem lanyhul, nem szűnik meg soha. A zsidók Istent sosem tartották személytelen erőnek, erőtérnek, mint más keleti vallások még ma is teszik. Amikor az égő és el nem hamvadó csipkebokor látomásban Mózeshez szól az Úr, személyként teszi ezt: „Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene." (Kiv 3,6) Majd amikor Mózes fél vállalni a nagy küldetést, hogy visszamenjen Egyiptomba a fáraóhoz, és felszólítsa, hogy engedje el a pusztába Izrael fiait, akkor Isten így válaszol: „Én veled leszek." (12) Az én mindkét esetben személyt jelöl. Különben is az ember önmagában is a személyiséget tartja a legfőbb értéknek, hogyan lehet elvitatni a legtökéletesebb Lénytől ezt a tökéletességet?Amikor aztán Mózes megkérdezi: „Mi a neved?"- az Úr ezt válaszolja: „Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd el Izrael fiainak: Az, aki van (JAHVE) küldött engem hozzátok" (14). A fáraó előtt állva pedig így beszél Mózes: „Ezt üzeni az Úr: Izrael elsőszülött fiam nekem. Megmondtam ezért neked: Engedd el fiamat, hogy szolgáljon nekem." (4,22-23) Ezzel Isten kinyilvánította személyét és Izrael népéhez fűződő személyes szeretetét is. Figyeli sorsukat, sajnálja és félti őket. Viszont az Ószövetség idején semmit nem árul el nagy titkából, hogy az Isten nem egy, hanem három személy. Akad ugyan az ószövetségi Szentírásban meghökkentő szöveg, amelyből vonhattak volna le következtetést, de a szigorú egyistenhit ezt lehetetlenné tette. A 109.zsoltárban olvassuk: „Szólt az Úr az én Uramnak. Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem." (1) És a 2. zsoltárban: „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged." (7) Jézus felhívta hallgatói figyelmét, hogy a szigorú egyistenhit értetlenül áll e kinyilatkoztatott igazság előtt, illetőleg az utóbbi verset csupán a frissen felkent királyra vonatkoztatták. Jézus azonban küldetése egyik legfontosabb mondanivalójaként tudatja velünk a nagy titkot: az Istenben nemcsak egy személy van, hanem három, és az első személy nemcsak olyan, mint egy jó apa, hanem Atya, akinek ez az egyetlen és teljességet kifejező neve, Jézus pedig az Atyának természete szerinti Fia, Egyszülöttje. Amint a természetes családi életben az apa a gyermek életének forrása, aztán ő keresi a kenyeret a családjának, mondhatjuk, tőle árad minden, övé a tekintély is, ugyanígy Istenatyánk mindennek és mindenkinek az Ősforrása. Igazán Atya, mert van Fia. Az emberek esetében is a férfi lehet gyermek, felnőtt, férfi, férj, de csak akkor lesz apa, ha gyermeke születik. Az atyaság és a fiúság olyan összetartozó viszonyt jelent, mint a hegy meg a völgy. Egyik sem lehet a másik nélkül. A Fiúisten az Atyának tökéletes képmása. A Fiúnak az Atyától való származását megvilágosítja az értelmi tevékenységből vett hasonlat, - azaz feltételezve azokat, amiket a lélektan a megismerő tevékenységről tanít, - azt állítjuk, hogy a megismerő tevékenységünkben valamiképp megsejtődik a Fiúnak az Atyától való eredete (származása). Egyéni tapasztalatainkból tudjuk, hogy megismerő tevékenységünkben a megismert dologról képet alkotunk magunknak, amely kép szerint a megismert dolog bennünk létezik. Ezt a képet nevezzük fantáziának, ha érzéki megismerésről van szó, „igének" vagy fogalomnak, ha értelmi megismerésről van szó. Ez az ige különbözik a szájjal kimondott szótól. Sok dologról van fogalmunk, (értjük), de kimondani nem tudjuk.
2012.12.28. péntek
Az Újszövetség nagy ajándéka: a Szentháromság kinyilatkoztatása
Az ószövetségi Szentírásból pontosan nyomon követhető, hogyan alakult ki a zsidók istenismeretével kapcsolatban az a tudat, hogy a végtelen nagy Isten, az őket örökbe fogadó és irányító Jóság, olyan jó, mint egy földi édesapa, sőt sokkal jobb és megnyugtatóbb az ő atyai szeretete, mert a földi apákban azért mindig akad hiba, és a természet törvénye szerint megöregszenek, lassan tehetetlenné válnak és meg is halnak. Így eljön az idő, amikor már nem lehetnek családjuk támasza és gondviselője. Isten viszont örökké él, szeretete állandóan árad és nem lanyhul, nem szűnik meg soha. A zsidók Istent sosem tartották személytelen erőnek, erőtérnek, mint más keleti vallások még ma is teszik. Amikor az égő és el nem hamvadó csipkebokor látomásban Mózeshez szól az Úr, személyként teszi ezt: „Én vagyok atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene." (Kiv 3,6) Majd amikor Mózes fél vállalni a nagy küldetést, hogy visszamenjen Egyiptomba a fáraóhoz, és felszólítsa, hogy engedje el a pusztába Izrael fiait, akkor Isten így válaszol: „Én veled leszek." (12) Az én mindkét esetben személyt jelöl. Különben is az ember önmagában is a személyiséget tartja a legfőbb értéknek, hogyan lehet elvitatni a legtökéletesebb Lénytől ezt a tökéletességet?Amikor aztán Mózes megkérdezi: „Mi a neved?"- az Úr ezt válaszolja: „Én vagyok az, aki vagyok. Aztán azt mondta: Ezt mondd el Izrael fiainak: Az, aki van (JAHVE) küldött engem hozzátok" (14). A fáraó előtt állva pedig így beszél Mózes: „Ezt üzeni az Úr: Izrael elsőszülött fiam nekem. Megmondtam ezért neked: Engedd el fiamat, hogy szolgáljon nekem." (4,22-23) Ezzel Isten kinyilvánította személyét és Izrael népéhez fűződő személyes szeretetét is. Figyeli sorsukat, sajnálja és félti őket. Viszont az Ószövetség idején semmit nem árul el nagy titkából, hogy az Isten nem egy, hanem három személy. Akad ugyan az ószövetségi Szentírásban meghökkentő szöveg, amelyből vonhattak volna le következtetést, de a szigorú egyistenhit ezt lehetetlenné tette. A 109.zsoltárban olvassuk: „Szólt az Úr az én Uramnak. Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem." (1) És a 2. zsoltárban: „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged." (7) Jézus felhívta hallgatói figyelmét, hogy a szigorú egyistenhit értetlenül áll e kinyilatkoztatott igazság előtt, illetőleg az utóbbi verset csupán a frissen felkent királyra vonatkoztatták. Jézus azonban küldetése egyik legfontosabb mondanivalójaként tudatja velünk a nagy titkot: az Istenben nemcsak egy személy van, hanem három, és az első személy nemcsak olyan, mint egy jó apa, hanem Atya, akinek ez az egyetlen és teljességet kifejező neve, Jézus pedig az Atyának természete szerinti Fia, Egyszülöttje. Amint a természetes családi életben az apa a gyermek életének forrása, aztán ő keresi a kenyeret a családjának, mondhatjuk, tőle árad minden, övé a tekintély is, ugyanígy Istenatyánk mindennek és mindenkinek az Ősforrása. Igazán Atya, mert van Fia. Az emberek esetében is a férfi lehet gyermek, felnőtt, férfi, férj, de csak akkor lesz apa, ha gyermeke születik. Az atyaság és a fiúság olyan összetartozó viszonyt jelent, mint a hegy meg a völgy. Egyik sem lehet a másik nélkül. A Fiúisten az Atyának tökéletes képmása. A Fiúnak az Atyától való származását megvilágosítja az értelmi tevékenységből vett hasonlat, - azaz feltételezve azokat, amiket a lélektan a megismerő tevékenységről tanít, - azt állítjuk, hogy a megismerő tevékenységünkben valamiképp megsejtődik a Fiúnak az Atyától való eredete (származása). Egyéni tapasztalatainkból tudjuk, hogy megismerő tevékenységünkben a megismert dologról képet alkotunk magunknak, amely kép szerint a megismert dolog bennünk létezik. Ezt a képet nevezzük fantáziának, ha érzéki megismerésről van szó, „igének" vagy fogalomnak, ha értelmi megismerésről van szó. Ez az ige különbözik a szájjal kimondott szótól. Sok dologról van fogalmunk, (értjük), de kimondani nem tudjuk.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése