Nagyszombat

Nagyszombat

Prágai Szent Adalbert vértanú püspök emléknapja

Húsvét vigíliája

A keresztről Jézus drága testét

Édesanyja karjaiba tették.

Nincs a földön annyi tenger bánat,

Mint amennyi szent szívében támad.

Könyörögjünk!

Istenünk, te ezt a szent húsvéti éjszakát Urunk feltámadásának fényével beragyogod. Kérünk, éleszd föl Egyházadban az istengyermekség lelkét, hogy akik testben és lélekben megújultak, tiszta szívvel szolgáljanak neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik, a Szentlélekkel egységen, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„ Nolite timere vos!”

(Márk 16, 6b.)

„Ne féljetek!” Harsan bele a hajnalba az Úr angyalának hangja, akinek a tekintete olyan volt, mint a villám. Ruhája pedig fehéren ragyogott az éjszakában, mint a hó. Az asszonyok ebben az evangéliumi jelenetben jól láthatóan és érezhetően a gyorsan elvégzett pénteki temetést akarják ezen a hajnalon kiegészíteni, nem a feltámadást, nem azt a hatalmas csodát várják, amelyet pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus előre jelzet nekik. Ennek ellenére a szándékuk rendkívül őszinte, mert a szeretett vezérli őket. Az a szeretett, amelyet a názáreti Mestertől tanultak meg a háromévnyi működése során, amely legalább beléjük úgy beléjük ivódott, hogy kitörölhetetlenné vált életükből. Voltunk már mindannyian hasonló élethelyzetben, bár pont ilyenben nem lehetünk soha. A legdrágább, a legféltettebb, a legcsodálatosabb kincset vették el tőlük az idegen hódítók, és a saját népük vezetői. Harminchat óra telhetett el azóta, hogy Jézus Krisztus holttestét a sziklasírba rejtették. Harminchat óra telt el bánat, fájdalom, könnyek tengerében. A nagypénteki események gyors pillanatai után még csak most ennyi idő után kezdik el felfogni, hogy mit is jelent ő nélküle az élet. Most kezdik felfogni, hogy micsoda hatalmas űrt hagyott maga után, micsoda hatalmas bizonytalanságot, magányt. Márk evangélista ebben az evangéliumi szakaszban nem részletezi az eseményeket, nem is kommentálja azokat, hanem csak szigorúan a puszta tetteket, a tényeket közli velünk. A négy asszony egyedül férfiak nélkül indul a sírhoz, pedig tudják, hogy azt egy hatalmas kővel zárták el hiszen ott voltak. Mégis elindulnak a sírhoz anélkül, hogy bárkinek is szólnának, bármelyik tanítványt is felébresztenék, amikor azok éppen, hogy elszenderülhettek a gyászban és félelemben eltöltött, átvirrasztott éjszaka után. Kérdésükre, amelyet maguknak tettek fel az utón, azon nyomban megkapják a választ. Ez már az a hit, amely valóban megrengeti a világot, igaz még bizonytalan lábakon jár, amilyen bizonytalan léptekkel az asszony haladtak a sírhoz. A sírt, amikor üresen találják, a nagy követ elhengerítve, na, ez már megnyitja a fájdalomtól elgyötört szívükben a hit burjánzását. Ez az esemény, ez a látvány, a feltámadt Jézus Krisztus ez már nem a mi világunk tartozéka, nem a mi világunk megszokott eseménye, amelyet ilyen napok után szoktunk átélni életünkben. Gyakran a temetést követő napokban mi is kimegyünk szeretteink sírjához, hogy még egyszer, elszoruló szívvel megbizonyosodjunk arról, hogy nem tévedés, nem egy rossz lázálom, hanem valóban meghalt, valóban ott fekszik a sírban földdel letakarva, koszorúkkal, virágokkal elhalmozva. Ahogy a mi életünkben nem megszokott kép ez, nem megszokott esemény, úgy nem volt a zsidóasszonyok számára sem várt jelenség az üres sír. Beszélt ugyan Jézus Krisztus életében erről nem is keveset, hirdette fennhangon mindenkinek, de valljuk meg őszintén akkor ezt nem hitte még senki, még talán édesanyja sem. A nagypénteki szenvedés sorozat, az átélt, a megélt borzalmak, kínzó fájdalmak, szívet tépő eseményei, a halál sötétsége olyan hatalmas és visszavonhatatlan falat emelt az eltávozott Mester és tanítványa közé, amelyet áthághatatlannak éreztek. Sőt ő maga is megmondta az utolsóvacsorán: „Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek!” Ezek az akkor elhangzó szavak most kalapácscsapásokként dobolhattak fejükben. Mi is éreztünk már ehhez hasonlót, amikor valamelyik szerettünk meghalt és bizony legszívesebben utána vetettük volna magunkat a sírba. A koporsóra zuhanó hantok olyanok, mintha bezárnák végérvényesen a kaput köztünk és köztük. Pedig nem így van, és ez a mai evangéliumi jelenet éppen ezt hivatott jelképezni azt itt maradt, hívő emberek számára. Jézus Krisztus ki tudja nyitni a sírt, eltudja hengeríteni a leghatalmasabb követ is, mert az út nincs lezárva, mert az út nem sír sötét mélyén ér véget számunkra, hanem éppen ellenkezőleg a valódi élet még csak ezután kezdődik. A halált élőként megélt ember szeme mindig fátyolos, mindig homályos a sírástól és a fájdalomtól, emiatt aztán éppen ők azok, akik nem látnak tisztán, nem láthatnak hitelesen. A hatalmas Mennyei Atyánk azonban végtelen szeretetében erről is, mint mindenről számunkra, erről is gondoskodik. A feltámadt Jézus Krisztus, az ő Egyszülött Fia hitelességéről tesz tanúbizonyságot, ezért létéről, valódiságáról természetfeletti jellel tájékoztat bennünket, hogy a parányi bennünk élő hit tovább bontakozzon. Ezt kapjuk meg Krisztusban szeretett Testvéreim, az angyali jelenésben. A Mindenható Isten leküldi magát a mennyet Egyszülött drága Fia sírjához, hogy, akik odamennek, hogy azok az emberek, akik részesei lesznek Fia halálában, részesei lehessenek majd Fia feltámadásában is. Ezért mondja nekünk az angyal: „Ne féljetek” Ne reszkessetek! A halál nem végsőállomás, a halál csupán kapu föld és menny között, amelyen át minden Jézus Krisztusban hívő ember beléphet, ha életében elfogadja a názáreti Mester tanításait, szavait, és a Megváltásunkért hozott áldozatát. Mert Testvéreim ne, hogy azt higgyük, hogy Ő a kínhalálával a mi szenvedéseinket csak úgy elvette! Nem! Ő példát mutatott nekünk abban, hogyan kell földi ember módjára olyan hitelesen élnünk, hogy annak a hiteles életnek a jutalma a Mennyországba való bejutás legyen. És ehhez a hiteles élethez, hiteles hallállal is kell meghalnunk, úgy végig hordozva keresztünket az életünk útján, ahogy ő végig hordozta azokban az utolsó órákban. Harminchat óra a sírban! Harminchat óra mélyálomban! Feltehetjük Testvéreim az őszinte kérdést: „Miért alszol, Uram?” Ezt a kérdést a zsoltáros Istennek teszi fel, mégpedig azért, mert úgy érzi, hogy a porba taposták a lelkét, a teste a földhöz tapadt, és Isten nem felel, nem mozdul, olyan, mint a mélyen alvó ember. Nem tud semmiről. Mi most Jézus Krisztust szólongatjuk. Ő válaszolhatna: lelkemet a porba aláztátok, emberek, a testem többször is a földre zuhant, iszonyatosan összetörték minden porcikámat, majd keresztre feszítve kivégeztetek. Valóban alszom. Alszik a testem halálos álomban, mert emberi lelkem az alvilágban jár, a test halott. Nem a beteg gyógyító alvása ez, nem igazi pihenés, hanem a halál mozdulatlansága, némasága. Vállalt sors az ősbűn miatt. Testvéreim sorsából nem húztam ki magam, ha már a bűneiket magamra vettem. Jó mély sír ölén alszom háborítatlanul. Isten törvénye védi nyugalmamat: szombat van, nem jöhet ide senki, még az sem, aki a legjobban szeret, és egyedül hisz bennem a szenvedések után. Akik sírba fektettek, szerettek, de úgy vélték, meghaltam, elaludtam atyáim sorsa szerint mindörökre. Alszom, de nem tehetetlenül. Lelkem a pokol tornácán tartózkodó sokmillió igaz lélek között örvend az örömüknek, hogy megváltottam őket. Aztán bement a lelkem a pokol szenvedtető területére is: parancsomra megkötözték a sátánt, és előttem ott görnyedt nyögve az összes ördög. Szánakozó szemem megnézte a kínok közt örökre vergődő embereket. Rajtuk segíteni nem tudok, de egy pillanatra találkozhattak velem, a Jósággal. Egy halvány sugár ott maradt belőlem. Alszom, de csak harmadnapig, amint életemben többször is előre megmondtam. Milyen kár, hogy ezt csak Édesanyám hiszi egyedül. Alszom az elvetett búzaszem néhány napos álmát. Úgy tűnik ma is alszol Uram. Úgy tűnik néha, újfent legyőztek. Pedig Te titokban ma is dolgozol. És mi, kiáltó szükségeinkben mi már nem ószövetségi szinten szólítgatunk, mi már tudjuk, hogy alvásod rövid, és feltámadsz! Nem kell hát félnünk tovább ettől az álomtól, mert ahogy az angyal is üzeni: „Ne féljetek!”

Imádkozzunk:

Kérünk, Urunk, Istenünk, áraszd szívünkbe szereteted Szentlelkét, hogy akiket húsvéti szentségeiddel tápláltál, azoknak szívét forrassza eggyé atyai jóságod. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!