Ferenc pápa üzenete a betegek 27. világnapjára
A lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én ünnepli az Egyház a betegek világnapját. Ez alkalomból a pápa minden évben üzenetet intéz a hívekhez. Idei üzenetének témája: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8).
Kedves
Testvérek!
„Ingyen
kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). E szavakkal küldi Jézus az apostolokat
az evangélium hirdetésére, hogy Isten országa az adakozó szeretet tettei által
terjedjen.
A
betegek 27. világnapja alkalmából, amely ünnepélyes keretek között 2019.
február 11-én Kalkuttában veszi kezdetét, az Egyház mint édesanya arra
emlékezteti gyermekeit, különösen is a betegeket, hogy az ajándékozás ingyenes
gesztusai – mint az irgalmas szamaritánus cselekedete – jelentik az
evangelizáció leghitelesebb módját. A betegápolás szaktudást és gyengédséget
igényel, ugyanakkor spontán és egyszerű gesztusokra is szüksége van, amelyek
teljesen ingyenesek, mint például egy simogatás, amelyek segítségével tudtára
adhatjuk a másik embernek, hogy ő értékes számunkra.
Az élet
Isten ajándéka, ahogy Szent Pál apostol is int bennünket: „mid van, amit nem
kaptál?” (1Kor 4,7). Mivel ajándék, életünket sem tekinthetjük egyszerűen a
tulajdonunknak vagy egy birtokolható tárgynak, különösen nem az orvostudomány
és a biotechnológia eredményeit látva, amelyek az embert könnyen arra
csábíthatják, hogy engedjen a kísértésnek, és manipulálja az „élet fáját” (Ter
3,24).
A
selejtezés és az érzéketlenség kultúrájával szembesülve haladéktalanul rá szeretnék
mutatni arra, hogy az odaadás modelljének kihívást kell jelentenie az
individualizmus és a mai össztársadalmi pazarlás számára azért, hogy
előmozdíthassa a népek és kultúrák között az együttműködés lehető legszélesebb
spektrumának kialakulását. A dialógus mint az odaadás szükséges előfeltétele
megnyitja az emberi fejlődés és növekedés előtt a szükséges kapcsolatokat,
amelyek így áttörhetik a társadalomban már begyakorlottnak, hagyományosnak
számító hatalomgyakorlási formák kereteit. Az odaadás nem azonos az
ajándékozással, csak akkor nevezhetünk egy gesztust odaadásnak, ha valaki saját
magát is átadja benne: épp ezért nem korlátozódhat a tulajdon vagy bármely más
tárgy egyszerű átadására. Az odaadás épp abban különbözik az egyszerű
ajándékozástól, hogy az ember saját magát tárja fel benne, és kifejezi, hogy a
másik emberrel kapcsolatba kíván lépni. Az odaadás mindenekelőtt egymás
kölcsönös elismerése, ami a társadalmi kötődés nélkülözhetetlen ismertetőjele.
Az odaadásban visszatükrözzük Isten szeretetét, amely abban érte el
csúcspontját, hogy Jézus, az Isten Fia emberré lett és kiáradt ránk a
Szentlélek.
Minden
ember szegény, rászoruló és szükséget szenvedő. Amikor megszületünk, az élethez
szükségünk van szüleink gondoskodására, és életünk egyetlen szakaszában sem
lehetséges, hogy teljesen függetlenedjünk másoktól és lemondjunk a
segítségükről, senki sem tudja teljesen levetni magáról a kiszolgáltatottság
kötelékeit. Mindez annak az állapotnak a sajátossága, amelyet „teremtettségnek”
nevezünk. Ennek az igazságnak az őszinte felismerése segít minket, hogy
alázatosak maradjunk és bátran gyakoroljuk a szolidaritást mint az élethez
szükséges nélkülözhetetlen erényt.
Ez a
felismerés felelős és felelősségtudatot ébresztő cselekvésre indít minket, egy
olyan értéket szem előtt tartva, amely egyszerre egyéni és társadalmi is.
Amikor az ember saját magát nem mint önálló és önmagába záródó világot
szemléli, hanem mint egy olyan lényt, amely természeténél fogva szorosan
kapcsolódik másokhoz, akiket kezdettől fogva testvérének tart, akkor válik
lehetségessé a szolidáris és a közjóra irányuló cselekvés. Ne féljünk beismerni
azt, hogy szükséget szenvedők vagyunk, és képtelenek arra, hogy mindent
biztosítsunk magunknak, amire szükségünk van, mert egyedül és kizárólag a saját
erőnkre támaszkodva nem tudjuk legyőzni a korlátainkat. Ne féljünk ettől a
felismeréstől: Isten saját magát megalázta Jézusban (vö. Fil 2,8), és lehajolt
hozzánk, lehajol szegénységünkhöz, hogy segítsen minket – megajándékozva
mindazzal, amit magunktól soha sem érhetünk el.
Ezen
ünnepélyes világnap kezdetén örömmel és csodálattal tekintek Indiában Kalkuttai
Teréz anyára, úgy mint az irgalmasság példaképére, aki a szegények és a betegek
számára megtapasztalhatóvá tette Isten szeretetét. Ahogyan a szentté avatásán mondtam:
„Teréz anya egész létezésével az isteni irgalmasság nagylelkű szétosztója volt,
aki mindenkinek a szolgálatára állt az emberi élet befogadása és védelmezése
által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és kiselejtezett
életről. (…) Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott
emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ
hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett
szegénységből fakadó bűncselekményekben. A bűncselekményekben! Számára az
irgalmasság volt az a »só«, amely megízesítette minden tettét, és az a »fény«,
amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy
sírjanak szegénységük és szenvedésük miatt. Az ő missziója a városok és az
emberi létezés peremterületein úgy áll ma is előttünk, mint beszédes
tanúságtétel Istennek a szegények legszegényebbjeihez való közelségéről. ” (Homília,
2016. szeptember 4.).
Szent
Teréz anya segít minket abban, hogy megértsük: a cselekvés egyetlen kritériuma
az önként adott szeretet kell, hogy legyen, tekintet nélkül nyelvre, kultúrára,
bőrszínre vagy vallásra. Az ő példája arra indít minket, hogy az öröm és a
remény új horizontjait nyissuk meg a rászoruló emberiségnek, különösen is a
szenvedőknek, akiknek megértésre és gyengédségre van szükségük.
Az
emberi cselekvés ingyenessége a kovász az önkéntesek számára, akiknek
szolgálata nagy fontossággal bír a szociális és betegápolási szektorban, és
ékes módon utánozza az irgalmas szamaritánus lelkiségét. Megköszönöm azon
önkéntes szervezetek munkáját, akik a betegek szállításával, elsősegéllyel,
vér-, szövet- és szervadományozás koordinálásával foglalkoznak, és bátorítom
őket. Ennek a munkának különleges terepe – ahol jelenlétetek különösen is
tükrözi az Egyház figyelmét – a betegek jogainak védelme, mindenekelőtt azoké,
akik speciális ellátást igényelnek betegségük miatt. Ez az önkéntes szolgálat,
amelyet a kórházakban és az otthonápolás területén végeztek, és ami a testi
ápolástól egészen a lelki-spirituális támogatásig terjed, alapvető jelentőségű.
Sok beteg, egyedülálló és idős embernek, akik pszichés és mozgásszervi
problémákkal küzdenek, ez nagy hasznára szolgál. Arra hívlak titeket, hogy
továbbra is legyetek jelei az Egyháznak e szekularizált világban. Az önkéntes
segítő önzetlen barát, akivel a beteg megoszthatja gondolatait és érzéseit, aki
odafigyelésével segíti őt, hogy az ápolás passzív alanyából egy kölcsönös
viszony aktív résztvevőjévé és szereplőjévé váljon, új reményt nyerjen, és
képessé váljon a terápia elfogadására. Az önkéntes a szolgálatával értékeket,
magatartásmintákat és olyan életformát ad tovább, amelynek középpontjában az
adás kovásza áll. Így kap az ápolás emberi arcot.
Az
önzetlenség dimenziójának mindenekelőtt a katolikus egészségügyi intézményeket
kell áthatnia, mivel azok tevékenysége az evangéliumi magatartás alapján áll,
működjenek akár a világ fejlettebb, akár a szegényebb vidékein. A katolikus
intézményeknek a szolidaritást és az önzetlenséget kell megvalósítaniuk,
válasznak kell lenniük a profit mindenáron való hajszolásának, az „adok, hogy
adj”, a kizsákmányolás logikájára, ami nem veszi figyelembe az embert.
Arra
hívlak mindnyájatokat, hogy mozdítsátok elő az önátadás és az önzetlenség
civilizációját, amihez elengedhetetlen, hogy legyőzzük a profitorientált
gondolkodásmódot és a selejtezés kultúráját. A katolikus intézmények nem
válhatnak az üzleti folyamatok áldozatává, fontosabbnak kell tartaniuk az
emberekről való gondoskodást, mint a profitot. Mind jól tudjuk, hogy az ember
egészsége kapcsolatokra épül, emberi kapcsolatoktól függ, és bizalomra,
barátságra, szolidaritásra van szüksége. Ez olyan érték, amelynek teljességét
akkor tapasztalja meg az ember, ha megosztja másokkal. Az öröm, ami az önzetlen
adást kíséri, jele a keresztény ember egészségének.
Mindnyájatokat
Máriára bízom, aki Salus Infirmorum, a Betegek
Gyógyítójára. Ő segítsen minket, hogy azokat az adományokat, amelyeket a
dialógus és a kölcsönös elfogadás szellemében elnyerünk, megosszuk egymással;
segítsen, hogy mint testvérek éljünk, hogy mindegyikünk a másik szükségleteit
is szem előtt tartsa, nagylelkűen, szívből adjon és így megtapasztalja az
önzetlen adományozás örömét. Nagy szeretettel biztosítlak mindnyájatokat arról,
hogy imádságban közel vagyok hozzátok, és szívből adom apostoli áldásomat.
Vatikán,
2018. november 25.,
Krisztus, a Mindenség Királyának főünnepén
FerencKrisztus, a Mindenség Királyának főünnepén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése