2018. június 23., szombat

Nyitott szívvel – Holpár Balázs, a Győri Egyházmegye újmisése



Nyitott szívvel – Holpár Balázs, a Győri Egyházmegye újmisése


Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében.


Holpár Balázzsal a szentelés előtti nap délutánján beszélgettünk a győri szeminárium rekreációs termében. Akkor tért vissza a szentelésre felkészítő lelkigyakorlatról, éppen befejezték a másnapi szertartás próbáját.  Még várt rá a Veres András főpásztorral végzett esti szentségimádás, amelynek során a szentelendők leteszik az esküt a cölibátusra, az egyházmegyéhez való hűségre és az engedelmességre. Azután indult „haza”, a soproni Szent István-plébániára, hivatása születésének és fejlődésének helyszínére, hogy másnap a hívekkel és Böcskei Győző plébánossal érkezhessen a szentelés ünnepére.
Holpár Balázs februárban töltötte be 25. életévét. Születésnapját Mosonmagyaróváron ünnepelte. A szentelés előtti tanévet ugyanis itt, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte diakónusként. Azt meséli, szép időszak volt ez számára, a papi élet minden szeletéből ízelítőt kapott. Tanított hittant óvodában és iskolában, keresztelt, temetett, segített a házasságra való felkészítésben, és gyakran volt lehetősége prédikálni is. „Nagy ajándékot jelentett számomra a prédikáció. Öröm volt, hogy tanúságot tehetek arról, amit élek.”

„Atya, ne menjen el!” – kérlelték a hittanosai az év végén, és Balázsnak nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása. „Egy kicsit féltem a tanítástól, és most megtapasztaltam, milyen sokrétű feladat a hitátadás. Az volt a célom, hogy szeressem a híveket, és nyitott legyek feléjük. Láttam, az emberek azt várják a paptól, hogy utat mutasson nekik. Fontos számukra, hogy érezzék, van pásztoruk, aki szereti őket. Szolgálatunk alapja, hogy szeretjük Krisztust, és a vele való kapcsolatunk tükröződik az életünkben”– vallja a hivatásáról.
Balázs Pusztacsaládon töltötte a gyermekéveit. Nagyszülei vitték el a templomba, ahol plébánosa, Böcskei Győző atya sokat foglalkozott a vallás iránt érdeklődő fiúval. Pártfogója lett a kamaszkor nehéz éveiben. Aztán mindketten Sopronba kerültek: Böcskei Győző a Szent István-plébániára, Balázs az orsolyitákhoz, a gimnáziumba. „Győző atya segített felismerni a hivatásomat, ő hívta fel a figyelmemet az erre utaló jelekre. Sokat köszönhetek neki, a hosszú út során mindig mellettem állt.” Balázs rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az első hónapok nagyon nehezen teltek. Az ismeretlen környezet, az új társak, a bezártság megijesztett. Aztán egyre könnyebb lett, de sok küzdelem van mögöttem. Főként magammal vívódtam, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de a közösségben is voltak konfliktusaink. Mindemellett sok szép élményt köszönhetek ennek az időszaknak, és meghatározó barátságokat is. Ezek az évek érleltek meg igazán” – vonja meg a mérleget.

Balázs ragaszkodó természet. Mosonmagyaróváron, ahol az utóbbi évet töltötte, nagyon szeretik a hívek, ezt érezni lehetett a köszöntésekből is. Balázsnak pedig sokat jelent, hogy tartozik valahová. „Hagytam, hogy megszólítsanak, és én is kerestem a kapcsolatot az emberekkel. A pasztorációval egy új világ nyílt meg a számomra, amely sok lehetőséget és persze veszélyeket is rejt” – utal röviden a csapdákra, például arra a hibára, amit azzal követhet el egy pap, ha „leragad” néhány hívőnél, ha a rokonszenv határozza meg a kapcsolatait.
A mosonmagyaróvári szolgálati évvel az elöljárók szándéka az volt, hogy Balázs még inkább megerősödjön a döntésében, és így jelentkezzen a szentelésre. A tanév egy súlyos balesettel kezdődött számára. Az autóba, amelyben ült, belehajtott egy kamion. Akár meg is halhatott volna, de végül agyrázkódással és bordatöréssel megúszta az ütközést. „Megtapasztaltam Isten szeretetét és irgalmát, átéltem, hogy mindig ott van mellettem. Nem engedte, hogy meghaljak, és én tudom, hogy feladatom van a világban.”
A Mosonmagyaróváron töltött év sok feladat elé állította Balázst, aki így képet kapott arról, milyen is valójában egy pap élete. „Megerősödtem az elhatározásomban, tudatos és mély döntést hoztam Krisztus mellett. Tudom, hogy ki hívott meg, és mire hívott. Nem tehetek mást, mint hogy kinyitom a szívem, és ráhagyatkozom Istenre.”


Ferenc pápa: Sok fájdalommal és üldözéssel megpróbált a közel-keleti keresztények tanúságtétele



Ferenc pápa: Sok fájdalommal és üldözéssel megpróbált a közel-keleti keresztények tanúságtétele


A Keleti Egyházakat Segítő Mű (ROACO) június 19. és 22. között tartotta 91. közgyűlését Rómában, a Jézus Társasága anyaházában. Június 22-én, pénteken délben fogadta az ülés száz résztvevőjét a pápa. A szervezet fennállásának 50. évfordulóját ünnepli idén.



Kedves barátaim!
Örülök, hogy a plenáris üléseteken zajló munka végén találkozhatom veletek, amely idén a ROACO alapításának ötvenedik évfordulójával is egybeesik. Szeretettel köszöntöm Sandri bíborost, és egyben megköszönöm bevezető szavait. Hálás köszönetet szeretnék mondani továbbá a közel-keleti országokban dolgozó pápai küldötteknek, akik nap mint nap kísérik a sajnos konfliktusokkal és szenvedésekkel teli földeken élő keresztény népesség és más vallási hagyományokhoz tartozók reményét. Hálával üdvözlöm a katolikus ügynökségek képviselőit és a Keleti Egyházak Kongregációjának jótevőit, valamint azokat, akik az elmúlt években munkatársként működtek közre, és most a kerek évforduló okán újra ellátogattak ide.
A dikasztérium centenáriuma után, mely éppen most ért véget, a ROACO jubileumi évet ünnepel. Az Írás szerint minden ötvenedik évben megszólalt a sófár, a kürt, mely a rabszolgák szabadulása, a hitelek elengedése, a földek tulajdonjogainak visszaállítása évének kezdetét hirdette ki. Mindennek alapját a szövetség és a föld ingyenességének tudata jelentette, és ennek a jele volt Isten részéről az ő népe felé. Arra hívlak benneteket, hogy hálásan emlékezzünk vissza az elmúlt időkre, és elsősorban azok arcára – egyesek ugyanis már befejezték földi zarándokútjukat –, akik a kongregációban és az egyes ügynökségeitekben hozzájárultak a segítségnyújtásra és a tevékeny szeretetre irányuló igyekezethez.
A projektek tanulmányozása és azok anyagi támogatása az egész világról származó sok-sok hívő nagylelkűségének köszönhetően lehetővé tette a keleti katolikus egyházak különféle szervezeteinek, akár az anyaországban, akár a szórványokban, hogy fejlődésnek induljanak és folytassák az evangélium melletti tanúságtételt. Keményen megpróbált tanúságtétel ez, gyakran sok fájdalommal és üldözéssel, eleinte a kelet-európai totalitárius rendszerek részéről, majd a közelmúltban a vallási fundamentalizmus és fanatizmus formái, illetve konfliktusok által, melyek főleg a Közel-Keleten szemlátomást nem akarnak szűnni. A konkrét szolidaritás, melyet kifejezésre juttattatok, háborúk és elvándorlások szükséghelyzeteiben nyújtott segítséget, de mindenekelőtt képes volt biztosítani az egyházak életét, a pasztorális és evangelizációs tevékenységet, a szociális és segélyszervezeteket. Mindez Krisztus Egyházának arcát fedi fel, aki szavakkal és tettekkel hirdeti az evangéliumot, jelenvalóvá téve Isten minden ember iránti szeretetét. Az Úr kegyelmének esztendeje ugyanis mindig magában foglal egy belső dimenziót, a bűn által rabságban tartott emberi szív szabadulását, és egy küldő dimenziót is a megváltottak új életében, amely az új ég és új föld elővételezése, ahol az igazságosság lakozik majd.

Pünkösd utáni beszédében Szent Péter felidézi Joel – számomra oly kedves – próféciáját: „A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok Lelkemből minden testre. Fiaitok és lányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak” (ApCsel 2,17). A katolikus keleti egyházaknak, melyek az apostoli kezdetek élő tanúi, különösen is feladatuk, hogy a pünkösdi tűz szikráját őrizzék és továbbadják: nap mint nap újra fel kell fedezniük saját prófétai jelenlétüket mindenhol, ahová zarándokútjuk vezeti őket. Kezdve Jeruzsálemtől, a szent várostól, amelynek identitása és különleges hivatása minden a feszültségek és a politikai viták ellenére fenn kell, hogy maradjon, ahol a keresztények közössége, még ha csak kicsiny nyájat alkotnak is, a Szentlélekből erőt merít tanúságtétel missziójához, amely ma sürgetőbb, mint valaha.
A szent helyekről, ahol Isten álma valóra vált Jézus Krisztus megtestesülésben, halálában és feltámadásában, áradjon az erősség megújult szelleme, mely lelkesíti a Szentföld és Közel-Kelet keresztényeit, hogy megértsék különleges hivatásukat, és hogy képesek legyenek hitüket és reményüket megindokolni. A katolikus keleti egyházak fiai és leányai váljanak képessé prófétai küldetésük őrzésére, Jézus evangéliumának hirdetésére, akár nyugati társadalmunk sokszor igencsak szekuláris közegeiben is, ahová migránsként vagy menekültként érkeznek. Kívánom, hogy fogadtatásra találjanak mind a hétköznapi életben, mind pedig az egyházi közösségekben, megőrizve és tovább folytatva saját hagyományaik örökségét. Ők a ti segítségeteknek is köszönhetően képesek tanúsítani, a mi, néha elerőtlenedett szíveink számára is, hogy megéri élni és szenvedni az evangéliumért, még ha kisebbségben vagy akár üldöztetésben vagyunk is, mert az evangélium az öröm és az élet a férfiak és nők számára minden időben.
Engedjetek meg nekem még egy utolsó gondolatot a hála és a buzdítás jegyében. A ROACO tevékenységének köszönhetően, a szerető pillantásokon és gesztusokon keresztül, melyek a keleti egyházak életét támogatják, Péter utóda folytathatja az összes keresztények látható egységének megvalósulása felé vezető utak keresésére irányuló küldetését. Miközben igyekszünk alázattal és őszinte szívvel megrázni a tőlünk legtávolabb álló testvéreink kezét, gyermekeinket sem felejtjük el, és nem szeretjük őket kevésbé, hanem a ti segítségeteknek köszönhetően is mindig figyelmet és segítséget kapnak, hogy a Feltámadott Egyházaként járják útjukat, a kihívások és a testi-lelki szenvedések közepette, Közel-Keleten és Kelet-Európában.
Kedveseim, kísérjen benneteket munkátok során mindig az isteni gondviselés. Szívből adom mindannyitokra apostoli áldásomat, és kiterjesztem azt az általatok képviselt szervezetekre, családjaitokra, és a közösségekre, amelyekhez tartoztok. Kérlek benneteket, imádkozzatok értem. Köszönöm.


Évközi tizenegyedik hét szombatja



Évközi tizenegyedik hét szombatja


A földi gazdagság, a földi vagyon könnyen bűvkörébe vonja az embert, felébreszti szívében a birtoklási vágyat és a telhetetlenséget, amelynek velejárója, hogy az ember szíve eltávolodik Istentől. A Jézus által említett „mammon” a pénzt, a vagyont, a gazdagságot jelenti, amely könnyen rabul ejti az embert. A vagyon bálvány lehet, amelyet sokan Isten elé helyeznek. A krisztusi tanítvány tehát választás előtt áll. Vagy a földi kincsek gyűjtésére adja életét vagy Istennek. Középút nincs, legfeljebb azoknak volna, akiknek két szíve van, de mindannyian egy szívvel születünk. Jézus egyértelműen fogalmaz: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Nem szolgálhattok az Istennek is, a mammonnak is.”
Ezt követően Jézus az isteni gondviselésről tanít, amely logikus folytatása a korábban mondottaknak. Ha valaki nem a vagyonban, nem a földi kincsek által nyújtott biztonságban bízik, akkor miben? Az Úr válasza egyszerű: Isten megad számára minden szükségeset. Nem érdemes aggódnunk amiatt, hogy miként jutunk a megélhetéshez szükséges javakhoz, mert Isten gondoskodni fog rólunk. Az isteni gondviselésbe vetett bizalom azonban nem jelenthet tétlenséget az ember részéről, azaz nem arra hív minket, hogy ne dolgozzunk, hanem arra, hogy ne nyugtalankodjunk a jövő miatt.
© Horváth István Sándor

Imádság

Szent tested, Úr Jézus Krisztus Istenem, segítsen engem az örök életre, s drága véred bűneim bocsánatára! Legyen ez az Eucharisztia örömömre, egészségemre és vigadozásomra, félelmetes második eljöveteledkor pedig méltass általa, hogy bár bűnös vagyok, dicsőséged jobbján állhassak szeplőtelen Anyád és összes szentjeid imádsága által!
Alexandriai Szent Cirill


2018. június 22., péntek

Teremtésvédelmi kalendárium – Hová vezet a vidék és a város szétszakítása?



Teremtésvédelmi kalendárium – Hová vezet a vidék és a város szétszakítása?


A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a vidék és a város szétszakítása mennyire végzetes következményekkel járhat. De még van visszaút!


Sir Patrick Geddes várostervezőnek, biológusnak, társadalmi aktivistának tulajdonítják a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elvének első megfogalmazását. A jó várostervezőnek, úgy is mint tájtervezőnek, sajátja a holisztikus megközelítés. Geddes is ebben az értelemben közelíti a város fogalmát az 1915-ben megjelent, Városok evolúciója című könyvében írja le először fenti fogalmat. Úttörő elképzelései voltak, abban az értelemben, hogy szervesen látta a várost és vidékét. Az építészek tőle tanulták meg a „régió” koncepcióját, és biológusként jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy megértsük a környezeti szempontok fontosságát; levezette, hogy nem környezetünk ellen, hanem vele együtt kell működnünk. A „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” felhívás azóta, de különösen az 1960-as évek közepétől a környezetvédelmi mozgalmak vezető jelszava lett.
Az elmúlt hetekben a hazai sajtóban is reflektáltak két USA-beli kutató, Gavin A. Schmidt (NASA Goddard Intézet) és Adam Frank (NY Rochester Egyetem) írására, amely az emberiség lehetséges kihalásának forgatókönyv alapú, statisztikai modellezését kísérli meg. A cikk címe Sziluriai hipotézis: lehetséges-e egy ipari civilizáció nyomait kimutatni geológiai módszerekkel? A földtörténeti korokban öt nagy kihalási időszakot ismerünk. Az első kihalási időszak az úgynevezett ordivíciumban volt, amikor még nem volt élővilág a szárazföldön. A második kihalási időszak az ordivícium és a szilur határán (körülbelül 444 millió éve), a harmadik a szilur és a devon határán (ún. felső szilur) jelentkezett. A „sziluriai hipotézis” nyilvánvalóan a kihalási időszakokra rímel.
A két kutató és kollégáik azt feltelezik, hogy az emberi civilizáció nyoma, hatása a környezetre leginkább az energiafogyasztáson keresztül mutatható ki. Az emberiség nagyjából háromszáz éve használja intenzíven az energiahordózókat, különösen a nem megújuló, fosszilis eredetű energiát. A fenti cikkükben bemutatott módszerek alapján, számításaikban a kutatók olyan energiaintenzív társadalmú „modellbolygókat” használtak, amelyekben a népességrobbanást, az elérhető erőforrásokat, valamint az energiahasználatokat – ideértve a megújuló típusú energia termelését is – különböző bemenő és határértékekkel változtatták. Úgynevezett környezeti egyensúlyi és népességi egyensúlyi folyamatok egymásra hatását vizsgálták, szakszóval úgynevezett equilibrium modellek együttes eredményeire voltak kíváncsiak. A legtöbbször kapott eredmény az „összeomlás” volt, de gyakori eredmény volt egy ennél szelídebb visszaesés, amihez természetesen át kellett állítani a bemenő paramétereket valóságos – és nem csak színlelelt – környezettudatos módra.
Kiss Károly, a Corvinus Egyetem környezetgazdaságtan professzora az elmúlt hónapokban több riportban is figyelmeztetett arra, hogy térjünk vissza – és térjenek vissza a zöld NGO-k is az eredeti megközelítésükre, azaz – a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” gondolati keretei közé. Mit is jelent ez? A helyi erőforrások helyben történő használatát, a helyi megoldások, helyi munkahelyek fejlesztését, a helyben maradáshoz való feltételek megteremtését. Mindez nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő világra, Afrikára és Ázsiára is egyaránt igaz. Mi kell ehhez? Sok-sok pénz. Van erre forrás, nemcsak az EU-ban vagy más nemzetközi pénzalapokban, hanem a multinacionális vállalatok tulajdonosainál is. Annyi igaz, hogy az EU 2021–2027-ra szóló költségvetéséből negyvenmilliárd eurót – mintegy afrikai Marshall-tervként – Fekete-Afrika gazdasági fejlesztésére fordítana. De minimum tízszer ennyire volna szükség ahhoz (és ennél sokkal több pénz is rendelkezésre áll), hogy mindenkinek a hazájában legyen megélhetése, és a helyi erőforrásokat ne multik hordják szét – szinte fillérekért – a világ minden tájára, hanem a helyieknek hagyják meg azt, ami az övék. Jelenleg inkább „elzavarják” az embereket, hogy könnyedén kiaknázhassák a helyi természeti kincseket!
Szinte érthetetlen, hogy manapság már nem fontos a nagy nemzetközi környezetvédelemmel is foglalkozó szervezeteknek az egyetlen használható megoldás, a helyi erőforrások helyben tartása az „összeomlás” megelőzésére. Azaz a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv érvényesítése minden szinten és helyen: szakpolitikákban, a nemzetközi politikában, ideértve a migrációs ügyeket, hiszen mindenkinek joga van a saját hazájához. Teremtsük meg a rendelkezésre álló irdatlan mennyiségű pénzből a helyben maradás feltételeit, megszüntetve a természet kirablását és az emberek kizsákmányolását!
A jövő, azaz a gyermekeink, unokáink megmentésének kulcsa és a migráció megállításának megoldása ugyanabban rejlik: „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”, és védd, őrizd meg a helyi erőforrásokat, élőhelyeket, kis településeket, a természet még épen maradt, védhető elemeit.


Ferenc pápa homíliája Genfben: Jézus alapélelmiszer, ne csak köretnek szánjuk!



Ferenc pápa homíliája Genfben: Jézus alapélelmiszer, ne csak köretnek szánjuk!


A Szentatya június 21-én este szentmisét mutatott be a genfi Palexpo kiállítási és konferenciaközpontban. Beszédében a Miatyánk három alapszaváról – Atyánk, kenyér, megbocsátás – elmélkedett.



Atyánk, kenyér, megbocsátás. Három szó, melyet a mai evangélium elénk ad. Három szó, melyek a hit szívéhez-közepéhez vezetnek minket.
„Atyánk.” Így kezdődik az ima. Más szavakkal is folytatódhat, de nem feledheti el az elsőt, mert az „Atyánk” szó a bejárati kulcs Isten szívéhez; mert „keresztény nyelven” csak akkor imádkozunk, ha Atyát mondunk. „Keresztényül” imádkozunk: nem egy általánosságban vett Istenhez imádkozunk, hanem ahhoz az Istenhez, aki mindenekelőtt apuka. Jézus ugyanis azt kérte, hogy azt mondjuk: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, és nem azt: „Mennyek Istene, aki Atya vagy”. Mindenekelőtt, mielőtt végtelen vagy örök lenne, Isten Atya.
Tőle származik minden apaság és anyaság (vö. Ef 3,15). Benne van minden jónak és életünknek a forrása. „Atyánk”: ez tehát az élet formulája, mely feltárja önazonosságunkat: szeretett gyermekek vagyunk. Ez a formula oldja meg a magány tételét és az árvaság feladványát. Ez az egyenlet jelöli ki, mit kell tenni: szeretni Istent, a mi Atyánkat és a többieket, a mi testvéreinket. Ez a mi imánk, az Egyházé; én és enyém nélküli ima, mely te-ként szólítja meg Istent („a te neved”, „a te országod”, „a te akaratod”), és csak többes szám első személyben használható. „Mi Atyánk”, két szó, mely a lelki élet jelrendszerét kínálja számunka.

Így valahányszor keresztet vetünk a nap kezdetén és minden fontos tevékenységünk előtt, valahányszor azt mondjuk: „Mi Atyánk”, visszanyúlunk az alapunkat adó gyökerekhez. Szükségünk van rá ebben a gyakran gyökértelen társadalomban. A Miatyánk megszilárdítja gyökereinket. Amikor jelen van az Atya, senki sincs kizárva; nem vesz erőt rajtunk a félelem és a bizonytalanság. Újra előkerül a jó emléke, mert az Atya szívében nem virtuális jelenségek, hanem szeretett gyermekek vagyunk. Ő nem ültet minket megosztási csoportokba, hanem együttesen – mint családot – újjáteremt minket.
Ne fáradjunk bele azt mondani: „Mi Atyánk”: ez emlékeztetni fog minket arra, hogy nincs gyermek Atya nélkül, így tehát egyikünk sincs egyedül ebben a világban. De arra is emlékeztet minket, hogy nincs Atya gyermekek nélkül: egyikünk sem egyedüli gyermek, mindannyiunknak gondolt kell viselnünk testvéreinkre az emberiség egyetlen családjában.
Amikor „Mi Atyánk”-at mondunk, kijelentjük, hogy minden emberi lény hozzánk tartozik, és látva a számtalan rosszaságot, melyek az Atya arcát sértik, nekünk, az ő gyermekeinek testvérekként kell reagálnunk, mint családunk jó őrzői, és dolgoznunk kell azon, hogy ne legyen bennünk közöny a testvérrel szemben, egyetlen testvérrel szemben sem: sem a gyermekkel szemben, aki még nem született meg, sem az öreggel szemben, aki már nem beszél; sem az ismerősünkkel szemben, akinek nem bírunk megbocsátani; sem a szegénnyel szemben, akit mindenki elutasít. Ezt kéri tőlünk, ezt parancsolja nekünk az Atya: hogy gyermeki szívvel szeressük egymást, mint egymás testvérei.

Kenyér: Jézus azt mondja, hogy mindennap kérjük az Atyától a kenyeret. Többet nem kell kérnünk: csak a kenyeret, vagyis ami létfontosságú az élethez. A kenyér mindenekelőtt az elegendő eledel a mához, az egészséghez, a mai munkához; és ez az eledel sajnos sok fivérünk és nővérünk számára hiányzik. Ezért mondom: Jaj annak, aki spekulál a kenyéren! A népek mindennapi életéhez szükséges alapélelemnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie!
A mindennapi kenyér kérése annak mondását is jelenti, hogy: „Atyám, segíts, hogy egyszerűbben éljek!” Az élet nagyon bonyolulttá vált. Az élet ma sokak számára olyan, mintha „doppingszert vettek volna be”: reggeltől estig futnak, ezeregy telefonhívás és üzenet között, képtelenek megállni a másik arca előtt, törékenynek érzik magukat ebben a roppant összetett világban, és a nagy rohanástól szorongóvá válnak. A józan életvitel mellett kellene dönteni, mely mentes a felesleges holmiktól. Az árral szembe kellene úszni, ahogy azt a maga korában Gonzága Szent Alajos tette, akire ma emlékezünk. Le kellene mondanunk sok dologról, ami megtölti az életet, de kiüresíti a szívet. Fivéreim és nővéreim, válasszuk az egyszerűséget, a kenyér egyszerűségét, hogy bátorságra leljünk a csendhez és az imához, minden igazán emberi élet kovászához. Válasszuk az embereket a dolgokkal szemben, hogy személyes, és ne virtuális kapcsolatokat erjesszenek! Tanuljuk meg újra szeretni környezetünk hamisítatlan illatát! Amikor kicsi voltam, otthon, ha leesett a kenyér az asztalról, azt tanították nekünk, hogy azonnal vegyük fel és csókoljuk meg. Becsüljük és őrizzük meg, amink egyszerűen a mindennapokban van: nem használni és kidobni, hanem megbecsülni és megőrizni!

Azt se felejtsük el, hogy a „mindennapi kenyér” Jézus. Nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Ő az alapélelmiszer, hogy jól élhessünk. Időnként azonban Jézust csak köretnek szánjuk. De ha ő nem az éltető táplálékunk, ha ő nem napjaink középpontja, mindennapjaink lélegzetvétele, akkor minden hiábavaló, minden csak köret. Amikor kenyérért imádkozunk, kérjük az Atyától – és mondogassuk magunknak mindennap –, hogy egyszerűen tudjunk élni, hogy viseljük gondját a környezetünknek, és hogy Jézus legyen ott mindenben és mindent megelőzően.
Megbocsátás: Nehéz megbocsátani, mindig hordozunk magunkban egy kis neheztelést, gyűlöletet, és amikor ismét gondot okoz nekünk az, akinek már megbocsátottunk, a harag hatványozottan visszatér. Az Úr azonban ajándékként követeli bocsánatunkat. Elgondolkodtató, hogy a Miatyánkhoz fűzött egyetlen eredeti kommentár, Jézusé, egyetlen mondatra összpontosít: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek, de ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,14–15). Ez az egyetlen megjegyzés, amit az Úr az imához fűz! A megbocsátás a Miatyánk korlátozó záradéka! Isten megszabadítja szívünket minden bűntől, Isten megbocsát mindent, tényleg mindent, de kér egy dolgot: hogy mi se fáradjuk bele a megbocsátásba! Azt akarja, hogy mindnyájan általános amnesztiát adjunk mások bűneire. Kellene egy jó röntgenfelvételt készíteni a szívünkről, hogy láthassuk, vannak-e bennünk megbocsátást gátló részek, elmozdítandó kövek. És akkor mondhatnánk az Atyának: „Látod ezt a kődarabot, rád bízom, és imádkozom ezért az emberért, ezért a helyzetért; még ha nehezemre esik is megbocsátani, kérlek, adj erőt megtenni!”
A megbocsátás megújít, a megbocsátás csodákat tesz! Péter megtapasztalta Jézus bocsánatát, és nyájának pásztora lett; Saul Pállá lett, miután bocsánatot nyert Istvántól; valamennyien új teremtménnyé születünk, amikor az Atya bocsánatát fogadva szeretjük testvéreinket. Csak ekkor tudunk valódi újdonságokat a világnak adni, mert nincs nagyobb újdonság a megbocsátásnál, mely a jót rosszra változtatja. Ezt látjuk a kereszténység történetében. Megbocsátani egymásnak, testvérként felfedezni egymást százados viták és szakadások után mennyire jót tett és tesz ma is nekünk! Az Atya boldog, amikor szeretjük egymást, és szívből megbocsátunk egymásnak (vö. Mt 18,35). És akkor nekünk adja Lelkét. Kérjük ezt a kegyelmet: hogy ne sáncoljuk el magunkat megkeményedett szívvel, mindig csak a többiektől követelve, hanem tegyük meg mi az első lépést, az imában, a testvéri találkozásban, a konkrét szeretet gyakorlásában. Így hasonlóbbak leszünk az Atyához, aki számítás nélkül szeret. És ő kiárasztja ránk az egység Lelkét.