Ferenc pápa homíliája Genfben: Jézus alapélelmiszer, ne csak köretnek szánjuk!
A Szentatya június 21-én este szentmisét mutatott be a genfi Palexpo kiállítási és konferenciaközpontban. Beszédében a Miatyánk három alapszaváról – Atyánk, kenyér, megbocsátás – elmélkedett.
Atyánk, kenyér,
megbocsátás.
Három szó, melyet a mai evangélium elénk ad. Három szó, melyek a hit
szívéhez-közepéhez vezetnek minket.
„Atyánk.” Így
kezdődik az ima. Más szavakkal is folytatódhat, de nem feledheti el az elsőt,
mert az „Atyánk” szó a bejárati kulcs Isten szívéhez; mert „keresztény nyelven”
csak akkor imádkozunk, ha Atyát mondunk. „Keresztényül” imádkozunk: nem egy
általánosságban vett Istenhez imádkozunk, hanem ahhoz az Istenhez, aki
mindenekelőtt apuka. Jézus ugyanis azt kérte, hogy azt mondjuk: „Mi Atyánk, aki
a mennyekben vagy”, és nem azt: „Mennyek Istene, aki Atya vagy”. Mindenekelőtt,
mielőtt végtelen vagy örök lenne, Isten Atya.
Tőle
származik minden apaság és anyaság (vö. Ef 3,15). Benne van minden jónak és
életünknek a forrása. „Atyánk”: ez tehát az élet formulája, mely feltárja
önazonosságunkat: szeretett gyermekek vagyunk. Ez a
formula oldja meg a magány tételét és az árvaság feladványát. Ez az egyenlet
jelöli ki, mit kell tenni: szeretni Istent, a mi Atyánkat és a többieket, a mi testvéreinket.
Ez a mi
imánk, az Egyházé; én és enyém nélküli ima, mely te-ként
szólítja meg Istent („a te neved”, „a te országod”, „a te akaratod”), és csak
többes szám első személyben használható. „Mi Atyánk”, két szó, mely a lelki
élet jelrendszerét kínálja számunka.
Így
valahányszor keresztet vetünk a nap kezdetén és minden fontos tevékenységünk
előtt, valahányszor azt mondjuk: „Mi Atyánk”, visszanyúlunk az alapunkat adó
gyökerekhez. Szükségünk van rá ebben a gyakran gyökértelen társadalomban. A
Miatyánk megszilárdítja gyökereinket. Amikor jelen van az Atya, senki sincs
kizárva; nem vesz erőt rajtunk a félelem és a bizonytalanság. Újra előkerül a
jó emléke, mert az Atya szívében nem virtuális jelenségek, hanem szeretett
gyermekek vagyunk. Ő nem ültet minket megosztási csoportokba, hanem együttesen
– mint családot – újjáteremt minket.
Ne
fáradjunk bele azt mondani: „Mi Atyánk”: ez emlékeztetni fog minket arra, hogy
nincs gyermek Atya nélkül, így tehát egyikünk sincs egyedül ebben a világban.
De arra is emlékeztet minket, hogy nincs Atya gyermekek nélkül: egyikünk sem
egyedüli gyermek, mindannyiunknak gondolt kell viselnünk testvéreinkre az
emberiség egyetlen családjában.
Amikor „Mi
Atyánk”-at mondunk, kijelentjük, hogy minden emberi lény hozzánk tartozik, és
látva a számtalan rosszaságot, melyek az Atya arcát sértik, nekünk, az ő
gyermekeinek testvérekként kell reagálnunk, mint családunk jó őrzői, és
dolgoznunk kell azon, hogy ne legyen bennünk közöny a testvérrel szemben,
egyetlen testvérrel szemben sem: sem a gyermekkel szemben, aki még nem
született meg, sem az öreggel szemben, aki már nem beszél; sem az ismerősünkkel
szemben, akinek nem bírunk megbocsátani; sem a szegénnyel szemben, akit
mindenki elutasít. Ezt kéri tőlünk, ezt parancsolja nekünk az Atya: hogy
gyermeki szívvel szeressük egymást, mint egymás testvérei.
Kenyér: Jézus
azt mondja, hogy mindennap kérjük az Atyától a kenyeret. Többet nem kell
kérnünk: csak a kenyeret, vagyis ami létfontosságú az élethez. A kenyér
mindenekelőtt az elegendő eledel a mához, az egészséghez, a mai munkához; és ez
az eledel sajnos sok fivérünk és nővérünk számára hiányzik. Ezért mondom: Jaj
annak, aki spekulál a kenyéren! A népek mindennapi életéhez szükséges
alapélelemnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie!
A
mindennapi kenyér kérése annak mondását is jelenti, hogy: „Atyám, segíts, hogy
egyszerűbben éljek!” Az élet nagyon bonyolulttá vált. Az élet ma sokak számára
olyan, mintha „doppingszert vettek volna be”: reggeltől estig futnak, ezeregy telefonhívás
és üzenet között, képtelenek megállni a másik arca előtt, törékenynek érzik
magukat ebben a roppant összetett világban, és a nagy rohanástól szorongóvá
válnak. A józan életvitel mellett kellene dönteni, mely mentes a felesleges
holmiktól. Az árral szembe kellene úszni, ahogy azt a maga korában Gonzága
Szent Alajos tette, akire ma emlékezünk. Le kellene mondanunk sok dologról, ami
megtölti az életet, de kiüresíti a szívet. Fivéreim és nővéreim, válasszuk az
egyszerűséget, a kenyér egyszerűségét, hogy
bátorságra leljünk a csendhez és az imához,
minden igazán emberi élet kovászához. Válasszuk az embereket a dolgokkal szemben, hogy
személyes, és ne virtuális kapcsolatokat erjesszenek! Tanuljuk meg újra
szeretni környezetünk hamisítatlan illatát! Amikor kicsi voltam, otthon, ha
leesett a kenyér az asztalról, azt tanították nekünk, hogy azonnal vegyük fel
és csókoljuk meg. Becsüljük és őrizzük meg, amink egyszerűen a mindennapokban
van: nem használni és kidobni, hanem megbecsülni és megőrizni!
Azt se
felejtsük el, hogy a „mindennapi kenyér” Jézus. Nélküle semmit sem tehetünk
(vö. Jn 15,5). Ő az alapélelmiszer, hogy jól élhessünk. Időnként azonban Jézust
csak köretnek szánjuk. De ha ő nem az éltető táplálékunk, ha ő nem napjaink
középpontja, mindennapjaink lélegzetvétele, akkor minden hiábavaló, minden csak
köret. Amikor kenyérért imádkozunk, kérjük az Atyától – és mondogassuk
magunknak mindennap –, hogy egyszerűen tudjunk élni, hogy viseljük gondját a
környezetünknek, és hogy Jézus legyen ott mindenben és mindent megelőzően.
Megbocsátás: Nehéz
megbocsátani, mindig hordozunk magunkban egy kis neheztelést, gyűlöletet, és
amikor ismét gondot okoz nekünk az, akinek már megbocsátottunk, a harag
hatványozottan visszatér. Az Úr azonban ajándékként követeli bocsánatunkat.
Elgondolkodtató, hogy a Miatyánkhoz fűzött egyetlen eredeti kommentár, Jézusé,
egyetlen mondatra összpontosít: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek
ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek, de ha nem bocsátotok meg az
embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,14–15). Ez az
egyetlen megjegyzés, amit az Úr az imához fűz! A megbocsátás a Miatyánk
korlátozó záradéka! Isten megszabadítja szívünket minden bűntől, Isten
megbocsát mindent, tényleg mindent, de kér egy dolgot: hogy mi se fáradjuk bele
a megbocsátásba! Azt akarja, hogy mindnyájan általános amnesztiát adjunk mások
bűneire. Kellene egy jó röntgenfelvételt készíteni a szívünkről, hogy láthassuk,
vannak-e bennünk megbocsátást gátló részek, elmozdítandó kövek. És akkor
mondhatnánk az Atyának: „Látod ezt a kődarabot, rád bízom, és imádkozom ezért
az emberért, ezért a helyzetért; még ha nehezemre esik is megbocsátani, kérlek,
adj erőt megtenni!”
A megbocsátás
megújít,
a megbocsátás csodákat tesz! Péter megtapasztalta
Jézus bocsánatát, és nyájának pásztora lett; Saul Pállá lett, miután bocsánatot
nyert Istvántól; valamennyien új teremtménnyé születünk, amikor az Atya
bocsánatát fogadva szeretjük testvéreinket. Csak ekkor tudunk valódi
újdonságokat a világnak adni, mert nincs nagyobb újdonság a megbocsátásnál,
mely a jót rosszra változtatja. Ezt látjuk a kereszténység történetében.
Megbocsátani egymásnak, testvérként felfedezni egymást százados viták és
szakadások után mennyire jót tett és tesz ma is nekünk! Az Atya boldog, amikor
szeretjük egymást, és szívből megbocsátunk egymásnak (vö. Mt 18,35). És akkor
nekünk adja Lelkét. Kérjük ezt a kegyelmet: hogy ne sáncoljuk el magunkat
megkeményedett szívvel, mindig csak a többiektől követelve, hanem tegyük meg mi
az első lépést, az imában, a testvéri találkozásban, a konkrét szeretet
gyakorlásában. Így hasonlóbbak leszünk az Atyához, aki számítás nélkül szeret.
És ő kiárasztja ránk az egység Lelkét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése