Ferenc pápa: Gyermekként vagy rabszolgaként gondolkodó keresztények vagyunk?
A Szentatya június 20-án folytatta a tízparancsolatról megkezdett katekéziseit. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a Biblia nem véletlenül „tíz szót” és nem tíz parancsolatot említ: Isten ugyanis nem szolgaságba vető zsarnokként, hanem gondoskodó apaként bánik velünk.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Ez a
kihallgatás két helyen zajlik: itt, a téren, ahol mi vagyunk, és a VI. Pál teremben,
ahol több mint kétszáz beteg követi óriáskivetítőn a kihallgatást. Valamennyien
egy közösséget alkotunk. Köszöntsük tapssal a teremben lévőket!
Múlt
szerdán új katekézissorozatot kezdtünk, mégpedig a parancsolatokról. Láttuk,
hogy az Úr Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy
beteljesítse. De jobban meg kell értenünk ezt a perspektívát.
A
Bibliában a parancsolatok nem önmagukban állnak, hanem egy
kapcsolat részét képezik. Szövetségi kapcsolat [1] áll
ugyanis fenn Isten és az ő népe között. A
Kivonulás könyve huszadik fejezetének elején azt olvassuk – és ez fontos –: „Az
Úr ezeket jelentette ki” (Kiv 20,1).
Olyan
mondatkezdésnek tűnik ez, mint a többi, de a Bibliában semmi sem jelentéktelen!
A szöveg nem azt mondja, hogy „Isten ezeket a parancsolatokat jelentette ki”,
hanem „ezeket a szavakat”. A zsidó hagyomány a dekalógust (a tízparancsolatot)
mindig „a tíz szó”-nak nevezi. És a „dekalógus” terminus épp ezt akarja
kifejezni. [2] Mindenesetre törvényformájuk van, objektíve parancsolatokról van
szó. Miért használja hát a szerző épp itt a „tíz szó” terminust? És miért nem
„tíz parancsolatot” említ?
Mi a
különbség parancs
és szó
között? A parancs olyan kommunikáció, amely nem igényel párbeszédet. A szó
ellenben lényegi eszköze a kapcsolatnak mint párbeszédnek. Az
Atyaisten az ő szava által teremt, és Fia a testté lett Szó. A szerelem
szavakból táplálkozik, hasonlóképpen a nevelés vagy az együttműködés. Két
személy, akik nem szeretik egymást, nem tudnak kommunikálni. Amikor valaki a
szívünkhöz szól, magányunk elmúlik. Szó érkezik hozzánk, kommunikáció jön
létre. A parancsolatok nem mások, mint Isten szavai: Isten eme tíz szó által
kommunikál velünk, és várja válaszunkat.
Egy
dolog parancsot kapni, és másik azt érzékelni, hogy valaki beszélni akar
velünk. A párbeszéd sokkal több, mint egy igazság közlése. Figyeljétek meg,
mondhatom nektek: „Ma van a tavasz utolsó napja, jó meleg ez a tavasz, mégis ma
van az utolsó napja.” Ez egy igazság kijelentése, nem párbeszéd. De ha azt
mondom nektek: „Mit gondoltok erről a tavaszról?”, párbeszédet kezdeményezek.
Az Isten által adott parancsolatok párbeszédet jelentenek. A kommunikáció a
beszélgetés öröméért és azért a konkrét jóért történik, amelyet közölnek
egymással azok, akik a szavak által szeretik egymást. Olyan érték ez, amely nem
dolgokban áll, hanem magukban a személyekben, akik kölcsönösen önmagukat
ajándékozzák a párbeszédben. [3]
Ez a
különbség nem mesterkélt dolog. Nézzük csak meg, mi történt a kezdetekkor. A
kísértő, a sátán, rá akarja szedni a férfit és a nőt ezen a ponton: meg akarja
győzni őket, hogy Isten azért tiltotta meg nekik, hogy egyenek a jó és rossz
tudásának fájáról, hogy alávetettségben tartsa őket. Ezzel a kihívással kell
szembenézniük: az első szabály, melyet Isten az embernek adott, egy tiltó és
kényszerítő zsarnok rendelkezése – vagy pedig egy apa gyengédsége, aki gondját
viseli kicsiny gyermekeinek, és védi őket önmaguk elpusztításától? Parancs vagy
szó? Az egyik legtragikusabb hazugsága a kígyónak, melyet Évának mond, annak
elhitetése, hogy egy irigy istenségről van szó – „Isten irigy veletek szemben!”
–, hogy egy önző istenségről van szó: „Isten nem akarja, hogy szabadok
legyetek!” Az események drámai módon igazolták, hogy a kígyó hazudott (vö. Ter
2,16–17; 3,4–5), elhitette, hogy egy szeretetből mondott szó parancs.
Az ember
válaszút előtt áll: Isten megparancsolja nekem a dolgokat, vagy gondomat
viseli? Parancsolatai csak törvényt jelentenek, vagy szó van bennük, hogy
gondoskodjanak rólam? Isten parancsolgató úr, vagy apa? Isten apa: ezt sose
felejtsétek el! A legszörnyűbb élethelyzetekben is gondoljatok arra, hogy van
egy Apánk, aki mindannyiunkat szeret! Alattvalók vagyunk, vagy gyermekek?
Folyton zajlik ez a küzdelem, bennünk és rajtunk kívül: ezerszer is
választanunk kell a szolgaságban és a gyermekségben való gondolkodás között. A
parancsolat a parancsolgató úrtól jön, a szó az apától.
A
Szentlélek a gyermekség Lelke, Jézus Lelke. A szolgaság lelkülete a törvényt
csak elnyomásként fogadhatja, ami két, egymással ellentétes dolgot eredményez:
kötelességek és kötelezettségek mentén élünk, vagy erőszakosan elutasítjuk az
egészet. Az egész kereszténység nem más, mint átlépés a törvény betűjétől az
életadó Lélekhez (vö. 2Kor 3,6–17). Jézus az Atya Szava, nem az Atya ítélete.
Jézus azért jött, hogy szavával megmentsen minket, és nem azért, hogy
elítéljen!
Látszik,
hogy egy férfi vagy nő megtette-e már ezt az átlépést. Az emberek észreveszik,
hogy egy keresztény gyermekként vagy rabszolgaként gondolkodik-e. Mi is
visszaemlékezhetünk arra, hogy nevelőink apaként és anyaként gondoskodtak-e
rólunk, vagy pedig csak szabályokat állítottak elénk. A parancsolatok
szabadsághoz vezető utat jelentenek, annak az Atyának a szavát hordozzák, aki
szabaddá tesz minket ezen az úton.
A
világnak nem legalizmusra van szüksége, hanem gondoskodásra! Gyermeki szívű
keresztényekre van szüksége. [4] Gyermeki szívű keresztényekre van szüksége: ne
felejtsétek el ezt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése