2018. november 22., csütörtök

Beskatulyázni Ferenc pápát?! – Lackfi János legújabb verse a „pápa-paradigmáról”



Beskatulyázni Ferenc pápát?! – Lackfi János legújabb verse a „pápa-paradigmáról”


Az alábbiakban közreadjuk Lackfi János Ferenc pápáról szóló új versét.


A sajtóérzékeny pápa-paradigma
Lehet egy pápa olyan ember, mint a többi?
És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc
meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke
miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda,
nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény,
az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig
telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér
Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott
egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla
mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi
ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná
mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő , szivar
meg szuper macák, igaz, a macákról jobb ha hallgat,
mert az asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel...
Na de ki a frászkarikát érdekelne a pápa,
ha rágózna, szotyit köpködne az utcán,
susogóban járna, dobozból inná a sört
a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban,
a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban,
két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon,
a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál
sorban álló turisták között? Erre jön egy másféle
pápa, tele vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön
börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú
órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele,
csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek
meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket,
de nem csak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig,
a szoknyájához bújnak és a trónján ücsörögnek,
személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki
plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú,
öreg, fehér, Renault 4-essel akarja megajándékozni,
először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül
a plébi, aztán köszönettel elfogadja az adományt,
és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon
közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc
argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja
a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján
elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert.
Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon
felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka,
hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak.
Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját,
ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint
volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú
a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista
uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát,
az argentin miniszterelnöknőt.
Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért,
menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben,
pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan
milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden
áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár
egy lépéssel. És ha mindez csupán reklámfogás,
kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó
akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi
talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és
gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől
elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott
imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos
kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást
találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek
keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még
sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem
szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás
a házasság felbonthatatlansága terén vagy a
cölibátust, női papságot és egyebeket illetően,
amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű
azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni.
Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül
mennyi hasonló cseles és vagány kalandra
képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban,
hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását
feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá.
Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal,
hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása
utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor
előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének
megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt
helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak
járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere
nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk,
jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben
fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét,
és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri
valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják,
a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok,
mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet
beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre
gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már
belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire,
akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid
itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre,
segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk
majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet,
hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram,
ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd,
keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak
nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne
meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot,
és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón,
amikor ott a Limuzuin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet,
mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret
csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk
megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk
a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben
hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol!



Halászat Világnapja: Ferenc pápa globális összefogást kér a kényszermunka ellen



Halászat Világnapja: Ferenc pápa globális összefogást kér a kényszermunka ellen

A pápa november 21-i tweetjében megemlékezett a Halászat Világnapjáról, amelynek alkalmából kérte: „ma imádkozzunk minden tengerészért és kérjük egy globális elkötelezettség felvállalását az emberkereskedelem és a halászat szektorában jelenlevő kényszermunka ellen.” #WorldFisheriesDay

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) római székházában november 21-én, szerdán Peter Turkson bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés vatikáni dikasztérium prefektusa bemutatta a Szentszék üzenetét a Halászat Világnapjára. Utalt néhány fontos adatra, amelyet a FAO tett közzé 2016-ban. A halászat illetve a vízi állatok tenyésztése és a vízi növények termesztése (aquaculture) területén közel 60 millió ember dolgozik világszerte, 14%-uk nő. Az ebben a szektorban dolgozók nagyrésze (85%) Ázsiából származik.

Számos probléma a halászat szektorában

E számok mögött megszámlálhatatlan tartós probléma húzódik – figyelmeztetett Turkson bíboros. Első helyen a fizikai és szóbeli visszaélések állnak. A halászokat méltánytalanul kihasználják, számos esetben kényszermunkáról, emberkereskedelemről és a tengerben való eltűnésről kell beszélni. Az ENSZ érintett ügynökségeinek tagállamai létrehoztak és jóváhagytak számos nemzetközi eszközt a halászat világában jelen levő problémák kezelésére. Amennyiben ezeket a gyakorlatba ültetnék, radikálisan megváltoztathatnák a halászok és családtagjaik életét, továbbá a vízerőforrások környezeti állapotát – mutatott rá Turkson bíboros.

Csökkenteni kell a jogok megszegését

Paul Gallagher érsek, a Szentszék államközi kapcsolatainak titkára három prioritást jelölt meg, amelyek javíthatják a halászat szektorában dolgozók körülményeit. Az első célkitűzés a jogi környezet megerősítése nemzetközi szinten, amely szélesebb körben biztosítana védelmet. A második prioritás az, hogy olyan megközelítéssel kell a problémák felé fordulni, amely az alapvető emberi jogokon nyugszik. A harmadik szempont pedig a reformok támogatása a halászati szektorban.

A Szentszék mindig az emberi méltóság mellett áll

Fernando Chica Arellano prelátus, a Szentszék állandó megfigyelője a FAO-nál, a Vatikáni Rádiónak adott interjújában kiemelte, hogy a Szentszék mindig a személy oldalán áll. A középpontban mindig a személy méltósága van.


Évközi harmincharmadik hét csütörtökje



Évközi harmincharmadik hét csütörtökje


Jézus jeruzsálemi útjának végéhez közeledünk, tanítványaival megérkezik a város közelébe. Amint a távolból megpillantja Jeruzsálemet, sírásra fakad, megsiratja a várost, amelyet néhány évvel később a rómaiak megostromolnak és lerombolnak. Lukács evangélista minden bizonnyal ez utóbbi tény ismeretében írja le Jézus szavait, ugyanakkor nincs okunk kételkedni abban, hogy Jézus előre látta, ismerte a város sorsát.
„Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál!” - olvassuk az Úr szavait az evangéliumban. E figyelmeztetés nem csak Jeruzsálem egykori lakóinak szól, hanem minden kor emberének. Bárcsak mindenki felismerné és megtenné, ami üdvösségére szolgál! Az Úr szavai szerint nem kell azoktól félnünk, akik erőszakkal elvehetik életünket, hanem inkább azoktól a gonosz erőktől, akik a kárhozatra juttatnak minket, azaz megakadályozzák üdvösségünket. Fel kell ismernünk Krisztus személyében az Üdvözítőt! El kell fogadnunk annak igazságát, hogy egyedül az ő segítsége által üdvözülhetünk. Követnünk kell őt, aki elvezet minket az üdvösségre! Gondolkozzunk tehát el azon, hogy hová vezet az életünk? Mit érdemlünk majd életünk cselekedetei alapján, kárhozatot vagy örök életet? Világosítsa meg a Szentlélek értelmünket, hogy felismerjük üdvösségünk útját!
© Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Olykor nem érzem közelséged, nem hallom hangod, nem látlak téged, nem ismerem fel szándékaidat és nincs erőm engedelmeskedni. Naponta küzdök hibáimmal és gyengeségeimmel, bűneim a mélybe taszítanak. A lelki mélység és sötétség rettenetes állapotából emelj fel engem! Erősítsd hitemet, hogy bátran megvalljalak téged, és irántad érzett szeretetem mindig hozzád vezessen és kössön!


2018. november 21., szerda

Isten szívének legérzékenyebb pontja – Puskás Antal pálos szerzetes az élet védelméről



Isten szívének legérzékenyebb pontja – Puskás Antal pálos szerzetes az élet védelméről


Puskás Antal pálos szerzetes, pap, aki különösen érzékeny a tisztaság, a megfogant, de veszélyben lévő gyermekek védelme és az abortuszon átesettek lelki gyógyítása iránt. Alapvetően szemlélődő szerzetes, mégis az életvédelem egyik hazai „arca”.


– Egy családanya esetében jól érthető a gyermekekért aggódás, de egy cölibátusban élő szerzetesnek a megfogant élet védelme többszörösen összetett kérdés lehet. Én valahogy úgy képzelem, hogy egy papi életpálya elején meg kell harcolni azért, hogy a családalapítás ösztönös vágya lelki közösségépítés igényévé alakuljon át. Hogyan jött az életedben ez az odafordulás a legkisebbekhez?
– Visszagondolva még a papi és szerzetesi életem előtti időre, úgy látom, Isten már akkor érzékennyé tett azok iránt, akik valamilyen módon az élet peremére kerültek, akiket mások lenéznek vagy megtagadják velük a közösséget. Emlékszem, tizenévesen tudatosan kerestem a kapcsolatot azokkal a fiatalokkal, akiket mások megvetnek. Egyszerűen érdekelt az életük, szerettem volna megérteni őket. A rendbe való lépésem után pár évig hétvégi csoportot tartottam hajléktalanoknak, amolyan beszélgetős délutánt. Aztán egyre inkább a lelkivezetés, lelkigondozás felé terelt az Úr. Az abortusz problematikája sok éven keresztül nem is került a látószögembe, csak akkor, amikor néhány éve felkerestek azzal a kérdéssel, hogy bekapcsolódnék-e egy, az abortusz sebeiből gyógyulást nyújtó lelkigyakorlatba. Éreztem, hogy az életemben már meglévő irányvonal, amely a szegények felé vezet, most egészen intenzív, konkrét színt kapott. Úgy is mondhatnám, hogy Isten olyan területre hívott meg, amely az Ő szívének legérzékenyebb pontja. Egy kicsit meglepett a dolog, de megtiszteltetésnek tartom, hogy ezt a szándékát megosztja velem. A magzatok valóban a legvédtelenebbek.
– A papi szolgálaton felül melyek azok a konkrét tevékenységek, amelyeken keresztül segíteni próbálsz?
– Az egyik legmélyebb és ugyanakkor legszebb szolgálataim közé tartozik az előbb említett Ráhel Szőlőskertje lelkigyakorlat. A húsvéti szent három nap jellegét viseli magán, abba vezeti be a résztvevőket: nagypéntektől húsvét vasárnapig, a haláltól a feltámadásig kíséri őket. Az abortusz okozta lelki sebekből gyógyuló anyákat látni olyan öröm, amivel kevés más öröm ér fel. Ugyanakkor megértettem, hogy az abortusz problémája nem ott kezdődik, amikor az anya úgy gondolja, hogy választania kell, megtartja-e a méhében fogant életet, vagy nem. Az egész problémának sokkal mélyebben van a gyökere. Ez pedig a saját szexualitásunk eltorzult megélése. Ezért szolgálatom során másik fontos feladatnak tartom, hogy írjak, beszéljek a szexualitás Isten szerinti, csodálatos tervéről, illetve segítsem azokat, akiket elsodort a pornográfia áradata. Ebből a meggondolásból született a tisztasor.com weboldal is. Ezek mind olyan témák, amelyek azt igénylik, hogy megszűnjön a tabu jellegük, és lehessen róluk nyíltan beszélni, mint társadalmunk gyökereit veszélyeztető tényezőkről. Így indulhat el csak az a mozgás az egészségügyben, politikában, jogban, melynek eredményeként a társadalom végül kilöki magából a mérget, amely a testében vándorol. Fontosnak tartom, hogy jelen legyek olyan megmozdulásoknál, mint például a 40 nap az életért, amelyek amellett, hogy hangot adnak azoknak, akik még nem szólalhatnak meg, imádságra is hívnak.
– Az abortusz szó hallatán ma többnyire kínos csönd lesz egy társaságban. Ennek mi az oka?
– Úgy gondolom az, amint már említettem, hogy tabu a téma. Más szóval: nem szabad róla beszélni. A tabu szó eredetileg olyan szent dolgot, területet, tevékenységet jelent, amelyet megváltoztatni, megkérdőjelezni nem szabad. Például ilyen, hogy nem eszünk emberhúst. Az abortusz említésénél azért fagy meg a levegő, mert az emberek úgy érzik, ennek a témának felhozatala belép az egyéni szabadság szentélyébe. Ez egy mesterségesen torzzá tett lelkiismeret reakciója, amely azt mondja: „Nem szólhatok bele abba, hogyan dönt az illető: megtartja-e a gyermekét, vagy nem”. Ennek a hallgatásnak a végeredménye azonban rettenetes: az abortusza után szenvedő ember teljesen magára marad családja és barátai körében. Azzal, hogy nem beszélnek róla, elvileg tisztelik a döntését, gyakorlatilag azonban állandósítják lelki kínjait, amelyek az abortusz következményei. Másrészt benne van ebben a hallgatásban az is, hogy az érintett ember fél az elutasítástól, ha kiderül az abortusza, ezért inkább nem hozza fel.

– Többek között lefordítottál egy könyvet, amelyet egy lengyel asszony írt, akinek harmincévnyi tapasztalata van az abortusz utáni gyógyulásban. Beszélnél nekünk erről bővebben?
– Az asszony Wiesława Kowalska. A könyve nem egyszerűen értekezés akar lenni az abortuszról és annak következményeiről, hanem azt tűzte ki célul, hogy segítség legyen olyan anyáknak és apáknak, akik szeretnének elindulni az abortusz utáni bűnbánat és gyógyulás útján. Felvázolja a szükséges lépéseket, és segít kimondani azokat a szavakat, melyeket talán az ember magától nem tudna kimondani Istennek és az abortuszban elvesztett gyermekének. A könyv hatékony eszköz lehet papok számára is, akik szeretnének segíteni az abortuszban érintetteknek, de nem tudják, hogyan. A könyvre a lelki adoptálás Jasna Góra-i központjában találtam rá, és rögtön elhatároztam, hogy lefordítom.
– A könyvnek december 1-jén lesz az ünnepélyes bemutatója a Sziklatemplomban. Az esemény viszont több lesz, mint egyszerű könyvbemutató.
– Wiesława Kowalska már a könyvében is említi azt a sok csodálatos történést, amelyet megtapasztalt az általa és egy lengyel pálos atya által vezetett lelkigyakorlatokon. Megkértem őt, ossza meg majd a jelenlévőkkel tanúságtételét Isten megújító szeretetéről, aki az abortusz miatt lelki romokban heverő családokat, életeket állít helyre. Biztos vagyok benne, hogy akik eljönnek, olyan szempontokat kapnak az életvédelem témájában, amelyek új erőt és lendületet adnak.
– Fontosnak tartod-e, hogy az érintetteken és a „hivatásos életvédőkön” kívül a témát semlegesen szemlélők is eljöjjenek a délutáni alkalomra?
– Az igazság az, hogy nem szeretem az életvédő kifejezést, annak ellenére, hogy én magam is használom. Hiszen ha a szívünkbe nézünk, ott mindnyájan életvédők vagyunk. Mindnyájan elkötelezetten védjük azt, amit életnek és értéknek ismerünk fel. Természetesen a délutánt ajánlom azoknak is, akiket az abortusz téma önmagában nem érint meg erőteljesen, azonban szívesen meghallgatják Wiesława tapasztalatait. Amennyire ismerem őt, a mondanivalója Isten gyógyító szeretetéről szól majd. És pontosan ez az a szempont, amelyre egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk az életvédelemben, ha látni akarjuk az abortusz megszűnését Magyarországon!
* * *

Wiesława Kowalska: Szabadulás az abortusz utáni bűntudat terhétől című kötet a Magyar Kurír Új Ember Kiadványok sorozatában jelent meg. A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest, V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.


Ferenc pápa: Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül!



Ferenc pápa: Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül!


November 21-én a Szentatya a tízparancsolat utolsó mondatairól tartotta katekézisét: „Ne kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé!” Hangsúlyozta, hogy e felszólítások a bajok gyökerére mutatnak rá, a bennünk rejlő helytelen kívánságokra, melyektől csak Isten tisztíthatja meg a szívünket.



Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A tízparancsolatról szóló elmélkedéseink sorában ma az utolsó parancshoz érkeztünk. Hallhattuk az általános kihallgatás elején [Kiv 20,17]. Ezek nem pusztán a szöveg utolsó mondatai, hanem annál sokkal többet jelentenek: a tízparancsolaton átvezető út célba érését, mert mindannak középpontját érintik, amit a tízparancsolatban Isten adott. Ha ugyanis jobban megfigyeljük, az előzőekhez nem fűznek új tartalmat: a „ne kívánd el felebarátod feleségét […], ne kívánj el semmi egyebet, ami az övé” felszólítások bennfoglaltan már ott vannak a házasságtörést és a lopást tiltó parancsokban. Mi hát akkor a szerepe ezeknek a mondatoknak? Összefoglalása a korábbiaknak? Vagy valami több?
Érdemes tudatosítanunk, hogy az összes parancs feladata az, hogy kijelölje az élet határát, a korlátot, amelyet átlépve az ember elpusztítja önmagát és felebarátját, lerombolja kapcsolatát Istennel. Tehát ha átléped a határt, tönkreteszed magad, tönkreteszed az Istenhez és felebarátaidhoz fűződő kapcsolatodat is. A parancsok erre figyelmeztetnek. A parancsok sorában ez az utolsó „szó” azt a tényt emeli ki, hogy minden határátlépésnek közös belső gyökere van: a gonosz vágyak. Minden bűn rossz vágyból születik. Mindegyik! Elkezd mozgolódni a szív, az ember engedi, hogy magával sodorja a hullám, és már át is lépi a határt. Nem formális határátlépésről, törvényszegésről van szó: olyan határátlépésről, amellyel az ember megsebzi önmagát és a többieket.
Az Úr Jézus világosan elmondja ezt az evangéliumban: „Belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert” (Mk 7,21–23).
Így megértjük, hogy a tízparancsolat által megtett útnak semmi haszna sem lenne, ha nem érne el erre a szinte, ha nem érintené az ember szívét. Honnan származik ez a rengeteg rosszaság? A tízparancsolat nagyon tisztán és mélyen fogalmaz: az általa bejárt út végállomása – melyre az utolsó parancs vonatkozik – a szív, ha pedig a szív nem nyer szabadulást, minden más vajmi keveset használ. Ez tehát a feladat: megszabadítani a szívet mindezektől a rossz és ocsmány dolgoktól. Előfordulhat, hogy Isten parancsai pusztán egy olyan élet tetszetős külsejét jelentik, amely valójában szolgalét marad, és nem válik gyermeklétté. Gyakran megesik, hogy a fojtogató kifogástalan viselkedés farizeusi álarca mögött valami ocsmány és nem megoldott [probléma] rejtőzik.
Ezzel szemben hagynunk kellene, hogy ezek a vágyakozásról szó parancsok levegyék rólunk az álarcot, megmutassák szegénységünket, és szent megalázkodáshoz vezessenek. Valamennyien feltehetjük magunknak a kérdést: milyen ocsmány vágyak ébrednek bennem gyakran? Az irigység, a kapzsiság, a pletykálás? Ezek mind belülről fakadnak. Valamennyien megkérdezhetjük ezt magunktól, és hasznunkra is válik! Az embernek szüksége van erre az áldott megaláztatásra, ami által felismeri, hogy nem tudja magát megszabadítani, és ami Istenhez kiáltani készteti, hogy szabadítsa meg. Felülmúlhatatlan világossággal magyarázza el ezt Szent Pál, éppen a „ne kívánd” parancsra utalva (vö. Róm 7,7–24).
Ne gondoljuk, hogy meg tudunk változni a Szentlélek segítsége nélkül! Ne gondoljuk, hogy pusztán akaratunk hősies erőfeszítésével meg tudjuk tisztítani szívünket: ez nem lehetséges! Meg kell nyílnunk az Istennel való kapcsolatra, igazságban és szabadon! Erőfeszítéseink csak így lehetnek eredményesek: mert ott a Szentlélek, aki segít előrehaladni.
A Szentírásban megfogalmazott törvény nem áltatni akarja az embert azzal, hogy a szó szerinti engedelmesség elvezeti őt az üdvösségre, hiszen az csak egy mondvacsinált üdvösség lenne, s nem az, amely valójában elérhetetlen. A törvény feladata az, hogy ráébressze az embert önnön igazságára, vagyis szegénységére, és ez igazi megnyíláshoz vezesse, személyes megnyíláshoz Isten irgalma előtt, aki átalakít és megújít bennünket. Egyedül Isten képes megújítani szívünket, feltéve, ha mi kitárjuk előtte: ez az egyetlen feltétel; ő mindent megtesz, de nekünk ki kell tárnunk előtte szívünket.
A tízparancsolat utolsó „szavai” mindnyájunkat arra nevelnek, hogy koldusnak ismerjük el magunkat; segítenek, hogy meglássuk szívünk rendezetlenségét, hogy felhagyjunk önző életmódunkkal, és lélekben szegényekké váljunk, hitelessé az Atya színe előtt, s engedjük, hogy megváltson bennünket a Fiú és tanítson a Szentlélek. A Szentlélek a tanítómester, aki vezet bennünket: engedjük, hogy segítsen nekünk! Koldusok vagyunk – kérjük ezt a kegyelmet!
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Igen, boldog azok, akik nem áltatják tovább magukat azzal, hogy ki tudják menteni magukat saját gyengeségükből, Isten irgalma nélkül, mely az egyedüli, ami gyógyulást tud adni. Egyedül Isten irgalma gyógyítja meg a szívet. Boldogok, akik beismerik gonosz vágyaikat, s bűnbánó, alázatos szívvel nem igaz, hanem bűnös emberként állnak Isten és a többi színe ember előtt. Olyan szép, amit Péter mondott az Úrnak: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Szép ez az imádság: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!”
Ilyenek azok, akik tudnak együttérezni másokkal, akik képesek irgalmasan bánni másokkal, mert az irgalmat [előbb] ők is megtapasztalták.

Felhívás a pro Orantibus nappal kapcsolatban:
Ma, a Boldogságos Szűz Mária templombeli bemutatásának liturgikus emléknapján tartjuk a pro Orantibus napot, amelyen a klauzúrában élő szerzetesközösségekről emlékezünk meg: sok ilyen közösség van! Kiváló alkalom ez arra, hogy köszöntet mondjunk az Úrnak azért a sok emberért, akik a monostorokban és remeteségekben teljesen Istennek szentelik életüket: imában, csendben és rejtettségben. Figyeljünk arra, hogy e közösségek sose nélkülözzék az egész Egyház szeretetét, közelségét, segítségét és anyagi támogatását!