Vincent
Nichols bíboros: Az „esküvőipar” karmai közül, kudarcainkon keresztül, Isten
felé
Augusztus 21–26. között
rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Vincent Nichols
bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke, a
CCEE alelnöke tartott katekézist a családok világtalálkozója második napján,
augusztus 23-án.
Nichols
bíboros a házasságra való felkészítést és a pasztoráció szempontjait állította
előadása középpontjába. Elmesélte, fiatal papként egyszer a családi életről
beszélt; a szentmise után sokan megköszönték a szavait, nem úgy egy nagymama,
aki tipikus liverpooli stílusban, a fiatal papra utalva megjegyezte: „Bárcsak
olyan keveset tudnék róla, mint ő! ...” Az angol főpásztor hozzátette: azért ő
is családba született, családban nevelkedett… Ismeri a családi élet hegyeit,
völgyeit. Mindannyian ismerjük a családi élet kisebb-nagyobb drámáit – ám ettől
még nem válunk szakértőkké. Egyikünknek sincs joga általánosítani, vagy azt
tüntetni fel szabályszerűnek, amit mi magunk éltünk át. Ezen történetek
mindegyikében Isten jelen van, működik benne; vezet és vigasztal.
Ferenc
pápa hangsúlyozza: Isten életszentségre hív – ahogy kibontakozik az életünk,
abban jelenik meg Isten hívása. Még a kudarcainkban is – sőt, talán azokban
leginkább…
A
házassági felkészítésnél fontos szempont, hogy életszentségre kaptunk meghívást
– jó, ha így tudunk tekinteni mindenre, ami történik velünk; ha úgy tekintünk
rá, mint lépésekre az Istenhez vezető úton. Az életszentség a mindennapi
cselekedeteink által növekszik; akik körülöttünk élnek, Isten jelenlétére
emlékeztetnek minket.
Amikor
erre az előadásra készült – mondta Vincent Nichols –, a szülei példájára
gondolt; édesapja kitartására, édesanyjára, aki minden napot Isten ajándékaként
élt meg – kedvenc igehelye is az volt: „Ezt a napot az Úr adta,
ujjongjunk és vigadjunk rajta!” (Zsolt 118,24). Ezt mondta – és ezt is tette, a
nehezebb időkben is. Ez összhangban van Ferenc pápa szavaival is, aki
emlékeztet rá: legjobban azzal építhetünk biztos jövőt, ha jól éljük meg a
jelent (vö. AL 219).
Nichols
bíboros elmondta, Angliában nagyon megérintette az embereket, a papságot Ferenc
pápa tanítása az Amoris laetitiában, majd beszélt a
családszinódus előkészületeiről, a házaspárok, családok által felvetett
kérdésekről, amikre az Egyháztól is várták a választ. Mindezek figyelembe
vételével, teológusokkal és pasztorális szakemberekkel konzultálva,
összeállítottak egy útmutatót a jegyesek felkészítéséhez, összhangban Ferenc
pápa tanításával.
A
jegyesoktatás szeretetteli befogadást és együttérzést kell hogy közvetítsen, az
Egyház házasságképe és tanítása megismertetése mellett – mely szerint a
házasság Isten szeretetében gyökerezik, Isten szeretetének hűségét és
termékenységét fejezi ki.
Napjainkban
sok kultúrában, így Angliában is a házasság „magánügy” lett; a párok az
„esküvőipar” karmai közé kerülnek, amely a pár nagy napjára fókuszál, és
sokszor szem elől tévesztik a tágabb közösséget, a családi és egyházi
kontextust.
A
házasságra való felkészítéshez nyolc szempontot emelt ki az angol pasztorális
útmutató alapján Vincent Nichols bíboros.
1. Jó,
ha a felkészítő és a közösség egyaránt érezteti a párral, hogy az ő reményeik a
közösség reményei is; hogy nem egyedül kell „végigcsinálniuk”, hogy
mellettük állunk. S velünk együtt Isten is, jóban-rosszban.
2.
Lelkipásztorként, felkészítőként alázatosnak és realistának kell lennünk (AL
36), és bízni Isten kegyelmében. Amikor elkezdjük a jegyesoktatást, tudnunk
kell: a Szentlélek előbb ott volt, mint mi… És Ő továbbra is kísérni fogja ezt
a párt. Imádkozzunk a párért, tudván, hogy mindannyian sebeket hordozunk,
melyeket enyhíteni tud egy új és tartós kapcsolat, az imáinkkal is megtámogatva.
3. A
felkészítés során meg kell találnunk a megfelelő nyelvet (AL 40), hogy elérjük
a fiatalok szívét. Fontos, hogy tudatában legyünk: szakadék van az Egyház
hivatalos nyelvezete és a fiatalok, családok hétköznapi nyelve között.
Új kommunikációs stílusra, új készségekre a fiatal pároknak is szüksége van
általában; Angliában a nem működő házasságok hátterében gyakran a kommunikáció
nehézségei állnak. Apróságnak tűnő dolgok, mint a duzzogás, kritizálás,
kiabálás romboló hatású lehet, elszigeteli, elidegeníti a házastársakat.
Megismerni egymást nem könnyű, hisz mind sebezhetőek vagyunk, s nem biztos,
hogy mindent ki szeretnénk adni magunkról a másiknak.
4.
Segíthetünk a párnak, hogy felfedezzék hivatásukat; például kérdezzük meg:
Honnan tudtad, hogy ő az „igazi” számodra? Ez jó gyakorlat házaspárok
közösségeiben is, jó, ha megfogalmazzák, mi vonzotta őket egymáshoz. Meg tudják
beszélni reményeiket és elvárásaikat, s átgondolhatják, ezek mennyire esnek
egybe, és ha nem: van-e lehetőség a növekedésre, biztos-e, hogy azonos talajra
akarunk építkezni?
5. A
házasságra való felkészítés során azt is keressük, hogyan tudják egyensúlyba
hozni az egymás iránti szeretetre való meghívást a gyermekek elfogadására való
meghívással. Együtt tervezni egy családot nagy kiváltság. Őszinte, megfontolt
döntéseket kíván, figyelembe véve az Egyház tanítását, a saját jólétünket, a
gyerekeink jólétét. A gyermekek a házaspár és valamennyiünk számára ajándék; általuk
újítja meg Isten a világot.
6. A
jegyesoktatás alatt beszélhetünk a szexualitás ajándékáról is; a testről, amely
létfontosságú a házasság termékenységéhez. Beszélhetünk a test révén kifejeződő
mély szeretetről, szerelemről. Áldás van mindezen, s ez az áldás
összekapcsolódik a lelki növekedéssel is; különleges jelentősége van az
identitásunk és önmagunk megértése szempontjából. Ezt a misztikus jó hírt meg
kell osztani a párokkal a jegyesoktatáson; ebből a szempontból a felkészítés
beavatás is. Ferenc pápa arról ír, a jegyesség egyben a meglepetésbe való
beavatás ideje is: meglepnek a lelki ajándékok, melyekkel az Úr az Egyházon
keresztül gazdagítja az áldásai elfogadására kész új családot (Általános
kihallgatás, 2015. május 27.).
7. A
házasságra való felkészülés utazás. Nem ér véget, mindig „készülni” kell rá;
életreszóló feladat: együtt építeni a jövőt, elfogadva, hogy a másik nem
befejezett, mindkettőnknek szüksége van a növekedésre (AL 218). Az „Igen”-nel
nem lezárunk, hanem elkezdünk valamit… Minden út alatt sokat tanulunk. Habár
úgy kezdjük az életünket, hogy kiválasztjuk, mit/kit szeretünk – hivatást,
házastársat –, de az élet valódi titka az, hogy megtanuljuk szeretni azt, amit
kapunk. És csak lassan derül ki a kapott ajándék valódi természete. Fontos,
hogy megtanuljuk érzékelni, hol van jelen az Isten – ez a megkülönböztetés
ajándéka. Csendes, szelíd megfontolása annak, ami történt, történik velünk,
megpróbálva megkülönböztetni, hogyan és mikor szól hozzánk az Úr. Így tudunk
növekedni Isten türelmének és időbeosztásának, menetrendjének megértésében,
mely soha nem a sajátunk – mondja Ferenc pápa. A megkülönböztetés nem ahhoz
kell, hogy többet tudjunk kicsikarni az élettől, hanem hogy megértsük, hogyan
tudnánk jobban beteljesíteni a küldetést, amit keresztségben kaptunk (GE 174).
8.
Utolsó pont – amit sokan szeretnének előre venni –, a felkészítés magára a
házasságkötés szertartására. Vannak esetek, amikor valóban jobb elsőként
beszélni róla a jegyespárral: amikor ez az egyetlen „nyitott ajtó”.
A házasságkötés liturgiája kifejez mindent, amit hiszünk a házasságról: az
elkötelezettséget, egy hűséges, életre szóló, termékeny szövetségben, melyet
Isten megáld az első pillanattól. A liturgia megélt valósággá válik. Nem
egyetlen pillanat, amely múlttá és emlékké válik, hanem olyan valóság, amely
szüntelenül hatással van a házaspár életére (AL 212–216).
A liturgia szavai, gesztusai és jelei életre kelnek a hétköznapok önátadásában,
a családi élet rituáléiban és ünnepeiben. A házasság élő liturgiává válik, Isten
jelenlétének ünnepe; a megváltástörténet mikrokozmosza (AL 221).
Vincent
Nichols bíboros a családtalálkozó résztvevőit ezután arra biztatta, gondolják
végig, mi történik, miután véget ér az esküvő, a lakodalom – és elkezdődik a
hivatás. A pasztoráció, a kísérés ezután is életbe vágó marad. Az
egyházközségeket buzdította, tegyék tudatosabbá az új házasok (és az új
odaköltözők) befogadását; s legyenek alkalmak, amikor kifejezetten a házasságot
ünneplik (AL 223). Az angliai egyházban külön ünnep van erre; idén mintegy
hatszáz házaspár vett részt rajta a westminsteri székesegyházban. Segítségre –
például a gyerekvigyázás megszervezésére – van szükség ahhoz, hogy a párok
minőségi időt tudjanak együtt tölteni. A szeretetnek időre és térre van
szüksége, mondja Ferenc pápa (AL 224).
Ne
felejtsük el, nincs olyan, hogy átlagos, szabályszerű házasság! Mindenki más,
mindenkinek vannak gondjai, nehézségei – a segítséget fel kell ajánlani, de nem
szabad erőltetni.
Lourdes-ban
egy francia püspök arról beszélt Nichols bíborosnak: egyre gyakoribb, hogy a
gyerekek hozzák vissza a szüleiket a vallásgyakorlásba. Egy-egy plébánián,
amikor odaérkezik a bérmálás szentségét kiszolgáltatni a gyerekeknek, kiderül,
hogy a szüleik is bérmálkoznak velük együtt.
Szükséges
szóba hozni a töréseket, a törékenységet, esendőséget is. Itt kerül szóba
Ferenc pápaságának egyik kulcstémája: Isten irgalma. Ferenc pápa szerint Isten
neve az Irgalom. Ebben az alakban jelenik meg Isten szeretete életünk
valóságában, bűneink, kudarcaink idején. Sokan felteszik a kérdést: Lehetek
egyszerre gyenge és esendő – és szent? Igen. A szentség Isten dolga. Mi
irgalma, szentsége befogadói vagyunk.